Isten éltesse Orbán Viktort!

Publikálás dátuma
2019.06.16. 12:12

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Ha Magyarország keresztény ország lenne, az emberek segítőkészen fogadnák a menekülteket, még akkor is, ha nem kimondottan örülnek.
"Mi a baj a populizmussal?" - kérdi ismerősétől egy férfi, miközben vérvételre várunk. "Megnéztem a neten, és csak azt jelenti hogy a nép akaratára teszik a hangsúlyt. Hát pont ez, ami kell! Az egyik cikk szerint Orbán is populistának tartja magát, mert ő a nép oldalán áll." Ilyen egyszerű lenne, közbeszóljak? De erre a másik: "Ez csak addig oké, míg nincsenek többségben a cigányok. Ezért kell több MAGYAR gyerek!" Vagyis jó dolog a demokrácia -- amíg a "mi fajtánk" nyer. 

Mindig jó egy választás

Orbán Viktor szereti hangoztatni, hogy kormánya kikéri a nép véleményét. Az úgynevezett konzultációk (pl. a családvédelem témájában) irányított kérdésekből állnak; egy valódi kérdés például az lenne, hogy épüljön-e még több üres stadion, vagy tegyük rendbe az egészségügyi szolgáltatást. A demokrácia valóban a népuralomról szól, de Polübiosz már Krisztus előtt javasolta a hatalmi ágak szétválasztását, egymás ellenőrzése végett, pedig akkor viszonylag kevesek foglalkozhattak közügyekkel. Évszázadokkal később e gondolat erős hatással volt az Amerikai Egyesült Államok alapító atyáira is. A modern demokrácia szerves része a fékek és ellensúlyok rendszere, mert a többség akarata könnyen a többség zsarnokságát eredményezi. Mindig jó egy választás, sokat tudunk meg magunkról. Míg Európa és a világ óriási kihívások előtt áll, Magyarországon az egész a menekültekről, a "bevándorlás" kérdésről szólt. Ha Magyarország keresztény ország lenne, az emberek segítőkészen fogadnák a menekülteket, még akkor is, ha nem kimondottan örülnek, mert így kimutathatnák, hogy gyakorolják is, amit prédikálnak. Azt is láttuk, hogy mennyire félrevezető tud lenni egy közvélemény-kutatás. Évekkel ezelőtt mesélte egy férfi, hívta őket valamilyen intézet, hogy kire fognak szavazni: "Hülye leszek megmondani, lehet, hogy az állásomba kerül!" Szerintem ez túlzás, habár egyre több ilyesmire utaló híreket hallani. Viszont maga az ilyen félelem sokat mond el az ország állapotáról. Komoly méretű a tudatlanság, ami a populizmus sikerének előfeltétele hogy lehessen a lakosság érzelmeivel játszani. Benda Kálmán elismerte Martinovics Ignác akaraterejét, szellemi képességeit, de azt is látta hogy "karrierista, hiú, gőgös és önhitt" volt, aki "elgondolásaihoz mániákus következetességgel ragaszkodott" (Börcsök Mária: Kettészakadt Magyarország, 2012.). Amiket hallottam Orbánról olyanoktól, akik valamikor kedvelték és dolgoztak is alatta, ez reá is illik. Viszont a kormánypártokra szavazó 1.8 millió ember erről nem tud, vagy nem érdekli, mert a lényeg az hogy "megvéd minket". Zavaros időket élünk és az ilyen biztonságkeresés érthető. Nem meglepő, hogy akármit is mond a Fidesz, tábora "szilárdan együtt ingadozik a párttal". A választásra jogosultak fele nem ment szavazni május 26-án. Gyanúm szerint az ellenzéki pártok fel sem fogják, hogy civakodásuk mennyire depolitizáló hatású. Észre sem veszik, hogy nekünk, az Orbán-szektán kívülieknek, a legelbizonytalanítóbb érv pont a torzsalkodás, személyeskedés, amire apátia a reakció. De a kormány több százmilliós reklámkampánya - közpénzből! - se hozta meg a várt eredményt. Bőven van min elgondolkodni - mindenkinek. Fricz Tamás már rajta is van: 26-a után mondta azt a Hír TV-ben, mennyire meglepte a DK erősödése, hozzátéve, hogy ezek szerint az emberek "elfejtették miket csinált Gyurcsány 2006-ban", de most majd felfrissítik memóriájukat. Korábban az uralkodók legyilkolták ellenfeleiket, de most már van a média és van karaktergyilkosság, vagyis van némi haladás. Sokan voltunk a péknél egy nappal az európai parlamenti választás előtt, vártuk a legfrissebb kenyeret. Egy idős férfi üdvözölte a mögöttem belépőt. "Szia Gyurikám, rég nem láttalak, a misén se voltatok" - és jöttek a szokásos kérdések: család, egészség, unoka - akiről kiderült, állandóan a neten lóg. "Képzeld, a múltkor mesélte, hogy Orbán azt mondta, hogy ő Európa DNS-e!" "Ki a Dénes?" "Nem Dénes, dé-en-es, tudod, a gének. Azt mondta, hogy ő Európa génje." "Hát, akkor Simicska nem is mondott rosszat." "Ez hogy jön ide?" "Hát a gének, hát tudod (kis falu, nők is voltak a boltban) hogyan lesz a gyerek…" "Ja, erre nem is gondoltam, ez marha jó! Ugye mentek szavazni?" "Noná! Nem lehet ide beengedni akárkit, ezek a sz..háziak tönkretennék az országot." Eddig csak gúnyolódni hallottam Orbán DNS-kijelentésén: "Ez hülye!" - pedig nagyon is önleleplező kijelentés. Kár hogy Bernard-Henri Lévy nem csapott le rá. Szaporodáskor a DNS továbbadja az utódnak az ősök genetikai anyagát. És milyenek is voltak őseink? Lényegében az "Üsd vágd, nem apád!" összefoglalja közigazgatási és társadalomtudományos hozzáállásukat. Ez vezetett a II. világháborúig mivel az I. - a 40 millió halottal - nem volt elég ahhoz, hogy elgondolkozzunk az okokon. 1945-ben Jean Monnet, Robert Schuman, Altiero Spinelli és mások felvetették mi lenne, ha végre tanulnánk a történtekből. Gondolataikból született az Európai Unió, aminek a nemzetek közti együttműködés, a szolidaritás, és a konszenzuskeresés lenne az alapja. Többek között e hármat is rühelli Orbán. Milyen büszkén mondta Chuck Norrisnak, hogy "Én egy utcai harcos vagyok", ami megmosolyogtató lenne, ha országunknak nem egy felvilágosult demokratára lenne égető szüksége. Orbán komoly döntéseit nem előzi meg a felekkel való konzultáció, lásd MTA, CEU, 1956-os Intézet, stb. (Május utolsó napján jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy a kormánypárti Veritashoz kerül az 56-os Intézet. Javasolnám az utóbbinak és a Politikatudományi Intézetnek, hogy mentsék ki archívumukat, például a Columbia Egyetemre.)

Tud-e parancsolni a géneknek az ész?

Egy régebbi Story magazinbeli interjúban Áder János elmesélte hogy Orbán milyen akarnok. De tudunk-e változtatni viselkedésünkön? Tud-e az ész parancsolni a géneknek? Az évszázadok során több próbálkozás volt a rivalizálás és az ezzel járó vérontás megszüntetésére, például az "Isten igaza"-proklamáció, vagy a XIV. századi Pierre Dubois javaslata egy Nemzetek Ligájáról, ami egy fórum az ellentétek megtárgyalására. Dante De Monarchia című politikai írásában kifejtette, hogy legyen végre világbéke és egy világuralkodót vizionált, hogy szűnjön meg a rivális uralkodók közti vérontás. (Nem érdektelen hozzátenni, hogy 1585-ben a Vatikán betiltotta ezt az írást.) Túl erős az emberekben a törzsi szellem és a magukat kereszténynek képzelő emberek se tudják kellően tudatosítani, hogy istenük teremtette az embert és mi nagyon sokfélék vagyunk hitben, elképzelésben, tudásban, tehetségben.  A magyar miniszterelnök is ilyen és állandóan a "mi fajtánkról" beszél. Szerencsémre egy színes kultúrájú országban nőttem fel. Egy gyerekkori pajtásom indián (Haida) volt, később lettek pakisztáni, kínai, indiai, japán, kubai, és nyugat-európai - származású - barátaim, akiktől sokat tanultam országukról és kultúrájukról. Orbán provincializmusa érthető, de sejtésem szerint politikai haszonlesésből rá is játszik erre. "S a nép, az istenadta nép,/ Ha oly boldog-e rajt'/Mint akarom, s mint a barom,/Melyet igába hajt?" Ez az ő mentalitása; az én országom, én népem, én fajtám - csak ez számít személyes hatalma érdekében. Másoktól félni kell, és mivel félelmetesek, ezért gyűlölni kell őket - ez politikai sikerének titka. Magyarországot elkerülte a polgárosodás és sok tekintetben feudális maradt. Lehangoló volt látni, hallani, amint sokan beájultak, amikor a dunai árvíz idején falunkban járt. Érdekes volt olvasni Unyatyinszki György írását Gerő Márton szociológus és Szabó Andrea szociológus-politológus "A magyar társadalom és a politika, 2019” tanulmányáról, különösen azt, hogy a fideszes választópolgárok körében a Kádár-rendszert és az Orbán-rendszert támogatók aránya majdnem azonos (35, illetve 37 százalékos).

"Én vagyok a legkeresztényebb"

Megdöbbentő élményem volt idén március 15-én, amikor hallgattam Orbán beszédét, melyben kifejtette mekkora veszélyben van Európa és a keresztény kultúra. Beszéde közben átkapcsoltam a Sky TV híradójára. A bemondó éppen idézett valakit és majdnem ugyanazok a mondatok hangzottak el, mint amiket előtte hallottam miniszterelnökünk szájából. "Nem lehet, hogy Orbán beszédéről lenne szó" - gondoltam, mivel az egyenes adásban ment és tíz perce kezdődött. Kiderült, hogy Brenton Tarrant írásából idéztek, aki néhány órával korábban tömegmészárlást követett el Új Zélandon. Kérdezem: Milyen "keresztény kultúra" az, aminek kevés vagy éppen semmi köze sincs Krisztus tanításához? Orbán gyakran beszél a kereszténységről, de egy lebutított-butító verziót prezentál, ami éppenséggel a kereszténység lényegével ellentétes. "Én vagyok a legkeresztényebb" - állította Orbán Lévynek, ami finoman szólva is röhejes és Krisztus szavai meghazudtolják: "Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket." (Máté 5:44) Úgy 20 éves koromban kezdtem komolyan foglalkozni a Bibliával és rájöttem, hogy számomra túl magas a mérce. Többek között nem tudom magam rávenni, hogy szeressem Orbánt. Érthető, hogy már sokan megszabadulnának tőle és rendszerétől, de nagyon nem mindegy hogyan. Május 14-e óta megy a szöveg az orbánista médiában egy CEU-tanár Facebook bejegyzéséről, melyben a lengyel köztársasági elnök, Lech Kaczyński 2010. április 10-i repülőgép-szerencsétlenségére utal. Mivel Orbán akkor Washingtonban volt, ezt úgy interpretálták, hogy Kovács M. Mária a Kaczyńskihoz hasonló sorsot vizionál számára. Még tizenkét nappal később is ez volt a téma Bayer Zsolt műsorában és persze jót bele lehetett rúgni a CEU-ba is. (Lehet, hogy csak nem voltam elég alapos, de a maradék ellenzéki médiában nem láttam írást Kovács mondatáról.)  Persze jó lenne túllépni az Orbán-érán, de határozottan nem kívánom halálát; kerüljön egészségesen az Európai Ügyészség és a Nemzetközi Bíróság elé, és tudjuk meg végre az igazságot a sok gyanús ügye körül.  A 2012. február 4-i Le Monde-ban Orbán Viktor kifejtette nézeteit a "nem demokratikusan megszervezett, de sikeresebb országok” kapcsán: értelmezése szerint a nem demokratikus-jelleg előfeltétele a gazdasági sikernek. Néhány éve már kifejtette, hogy a parlamenti demokráciát illetően ő a demokráciára teszi a hangsúlyt. Úgy beszélt, mintha a "parlamenti” jelző fosztóképző lenne – lásd a "szocialista demokrácia” párosítást. Röviden, 2010 óta egy kísérletnek vagyunk tanúi: hogyan lehet egy demokráciát kiür(es)íteni és diktatúraszerűen működtetni, mégis demokráciának hirdetni és nemzetközileg elfogadtatni.  Sok minden fog történni a jogállamiság lebontásában itthon a közelgő időben. Félő, hogy csak nőni fog azon politikusok száma, akik szeretnék ellesni, hogyan kell hatalomra jutni, hogyan kell politikai ellenfeleiket a nemzet ellenségeként beállítani, hogyan kell kihasználni az emberek tudatlanságát. Látszik, hogy Orbán sokkal jobban érzi magát diktátorok társaságában, mert nem kell attól tartania, hogy számon kérnek rajta bármit, aminek köze lenne a jogállamisághoz, sajtószabadsághoz, vagy emberi jogokhoz. Érdekes, hogy Donald Trump egyformán oda van Orbánért és Kim Dzsongunért; az egyikkel "remek a kémia köztünk", a másikkal meg "ikrek vagyunk", míg a demokratákat, mint Angela Merkel, kerüli.  Cammogunk visszafelé az időben. Orbánra is illik amit Adlai Stevenson mondott Barry Goldwaterről, aki szerint "minden jobb lesz a közelgő múltban”. Ezt semmi sem szimbolizálta jobban, mint amikor egy sámán táncolt a királyi korona körül az Országházban. Egy korábbi cikkemben idéztem Spiró György rezignáltságát - "mindig így volt e világi élet" (Vörösmarty) -, de Márai Sándor egyenesen örömmel nyugtázta ezen állapotot. Az 1984. június 29-i naplóbejegyzésében írta: "Az emberi rossz szándék inkább megnyugtató mint félelmes: jó tudni a megbízható igazat, hogy az ember mindig, minden gonoszra képes. Nincs meglepetés!" Néha azért jöhetne egy kis meglepetés.

Lábainál hever a világ

Publikálás dátuma
2019.06.16. 09:27
A szerző és Burza Árpád operatőr a sztálingrádi csata évfordulóján forgatott
Mintegy ötven országban járt, és mindenütt igyekezett felkutatni a magyar emlékeket. Sokat segítettek neki a helyiek: magyar diplomaták, kiküldöttek és az „őslakosok” is.
Egyedülálló gyűjtemény. Egy valódi szaktekintély, Erdős André nyugalmazott nagykövet jellemzi így az ünnepi könyvhétre megjelent egyik művet. És nem túloz. A Magyar emlékek a nagyvilágban című kiadvány tényleg egyedi, érdekes és hézagpótló. A hazánkkal kapcsolatos szobrokat, emléktáblákat, köveket, feliratokat gyűjtötte egybe a szerző. A honfoglalásnál kezdi és eljut a napjainkban már a világűrben is fellelhető magyar emlékekig. Közben uralkodókkal, családjaikkal, politikusokkal, írókkal, költőkkel, tudósokkal, sőt sportolókkal ismertet meg a maga egyéni módján. Ha úgy tetszik, kis történelemkönyvet tár elénk, röviden, ám mégis velősen korképet is nyújt: arról az időszakról, amikor a megörökített ember élt, de közben arról is, amikor úgy gondolták, hogy tetteiről meg kell emlékezni. Rovatunk hűséges olvasói persze most megint joggal teszik fel a kérdést, hogy ennek a könyvnek mi köze van a tévéhez. Nos, nagyon is sok. A szerző ugyanis Farkas József György újságíró, aki hosszú – és ma is tartó pályafutását – a Magyar Televízióban kezdte. De még előtte elvégezte a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetét (MGIMO), mégpedig hindi-angol szakon, bár előtte letudott két évet a szegedi egyetem bölcsészkarán orosz-német szakon is. Ezeken kívül ért még három nyelven – a magyar mellett, természetesen -, így nem meglepő, hogy tárt karokkal fogadták az egykori Híradónál. Le is húzott 16 évet, közben négyet Moszkvában, mint tudósító. Magam is a Szabadság téri munkahelyen ismertem meg vele, sokat dolgoztunk együtt. Akkor még csak egyszerűen Jóska volt (a második keresztnevet azután vette fel, hogy az írott sajtóban kezdett dolgozni). Sokrétű tudása, felkészültsége és remek humora átsegítette az adáskészítés minden nehézségén (mert azért volt belőlük bőven). Megbecsült és fontos tagja volt az akkori Híradó remek külpolitikai csapatának, amely valóban nagyon értette a szakmát és megbízhatóan teljesítette feladatait. Csak két nevet említek közülük, Elek Jánosét, aki később műsorvezető és – Aczél Endre mellett – főszerkesztő-helyettes is volt, valamint Kaplár F. Józsefét, aki ugyancsak népszerű műsorvezető lett, s ma is látható a Sport Tv-ben. Aztán Farkast hívta a Népszabadság, s átment, előbb berlini tudósító lett (majdnem az utolsó az NDK-ban), később hozzá tartozott Prága, Pozsony és Bécs, miközben dolgozott a lap gazdaságpolitikai rovatának is. De ami témánk szempontjából sokkal fontosabb, rengeteget utazott. Mintegy ötven országban járt, és mindenütt igyekezett felkutatni a magyar emlékeket. Sokat segítettek neki a helyiek: magyar diplomaták, kiküldöttek és „őslakosok” is. Már a Népszabadságban elkezdte gyűjtőmunkájának bemutatását, mégpedig a millennium évében, 2000-ben. Aztán később folytatta a lap online oldalain, majd az Infovilág portálon, sőt korábban volt egy másik sorozata: megismertette az olvasókat a világ hazánkban található emlékeivel is. Módszeresen dolgozott és nem hagyott ki semmit. Szerepel most megjelent könyvében egy emlékkő, amely Merseburgban található. A helyi magyarok hívták fel a figyelmét, hogy lehet ott valami érdekesség, mire Farkas egy bokorban bukkant rá a jókora sziklára, a 933-as merseburgi csata emlékkövére. Közben pedig egyetlen emléktől sem „ájult el”, humora ezen a könyvön is gyakran átsüt. Jászberény iráni testvérvárosában például a Lehel kürtjének állítottak emléket. Szerzőnk nem mulasztja el megjegyezni, hogy „a 955-ös augsburgi csatavesztésről és annak következményeiről tapintatosan hallgat az emléktábla…”. Ha Farkas Jóska kapcsán nem lenne anakronisztikus, nevezhetnénk őt „nagy idők nagy tanújának is”. Kétségkívül sok, immár történelmi eseményről tudósított. 1980-ban például tagja volt annak a tévéstábnak, amely Bajkonurból követhette végi az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan utazását. 1984 augusztusában pedig – hosszú szervezés eredményeképpen – interjút készíthetett Indira Gandhival. Így ő volt az utolsó magyar újságíró, aki találkozhatott az indai miniszterelnökkel, alig két hónappal meggyilkolása előtt. Mint az ország, az ottani nyelv és a hely jó ismerője ott lehetett aztán Gandhi asszony búcsúztatásán, és egy remek riportban számolt be a merénylet utáni helyzetről. Azt se felejtsük el, hogy Farkas Józsefnek ez már a második könyve. Az első még 1978-ban jelent meg, Moszkvából hazatérve ugyanis őt kérte fel a Móra Kiadó, hogy írjon a Szovjetunióról a különböző országokat gyerekeknek bemutató Hétszínvilág sorozatába. A Barátom, Szerjozsa című – nyilván hiánypótló – mű akkor 30 ezer példányban jelent meg, a mostani új könyvből ennél sokkal kevesebbet nyomtat a Kossuth Kiadó. Hiába, ma már más idők járnak. Ettől azonban még sikeres lehet a Magyar emlékek a nagyvilágban. S ha így lesz, a szerző már készen áll arra is, hogy folytassa a munkát. Ebbe a 240 oldalas kötetbe ugyanis „csak” mintegy 150 magyar emlék fért bele, de Farkas József sokkal többel ismerkedett meg útjain. Lábainál hever az egész világ – mondhatjuk némi túlzással. Minthogy pedig egy olyan újságíróról van szó, aki a tévében, ott is a Híradónál pallérozódott, biztosak lehetünk abban, hogy munkabírása – még mindig – határtalan. Most is mindössze 77 éves, tehát szinte előtte az élet. Még lehet belőle sokkötetes szerző is.
 
(Farkas József György június 16-án vasárnap 14-15 óra között a Dunakorzón, a Kossuth Kiadó sátránál dedikálja könyvét. Másnap, hétfőn 16 órakor lapunk munkatársa, Kárpáti János beszélget a szerzővel a MÚOSZ székházában.)

Homoszexualitás – bűn, betegség, végzet?

Publikálás dátuma
2019.06.15. 19:45

Fotó: Marabu rajza
Ma alig rendelkezünk konkrétummal a homoszexualitás örökítő tényezőit illetően. Az érintettek mégis a genetikai meghatározottság eszméjét részesítik előnyben, mert úgy vélik, hogy a másik lehetőség a bűnös szabad választás. Sajnos, az intolerancia ellen ez nem nyújt menekvést, hiszen azt nem az igazságkeresés, hanem a gyűlölködő prekoncepció hajtja
A homoszexualitáshoz való megértő viszonyulás az általános gyűlölködéssel szembeni elhatárolódás szimbólumává vált. Sokan betegnek vagy bűnösnek tartják az eltérő szexuális orientációval rendelkezőket, akik ráadásul még a népszaporulathoz sem járulnak hozzá. A homofóbia vádjai elől az érintettek a genetikai determinizmus védőbástyája mögé próbálnak menekülni, mondván, génjeikkel nem szegülhetnek szembe. Mára egyértelművé vált, hogy a homoszexualitás nem választás kérdése, mégis egyesek a gyógyító terápia mellett kardoskodnak. A napjainkban zajló genetikai forradalom és a feléledő intolerancia újra felszínre hozták a témát.

Intolerancia

A homoszexualitáshoz való viszonyulás tekintetében egymással ellentétes tendenciák figyelhetők meg az egyes földrajzi régiókban. Indiában például nemrég törölték el a homoszexualitás büntetését. Tajvanon a közelmúltban engedélyezték az azonos neműek házasságát, Mexikóban pedig még az örökbefogadást is lehetővé tették e párok számára. Az iszlám országokban viszont még mindig keményen büntetik a szexuális "eltévelyedést", Bruneiben például az idei évtől halára kövezik a meleg állampolgárokat. Oroszországban nem kriminalizálják ugyan az egyneműek közötti kapcsolatot, de a legfelsőbb szintről uszítanak az LMBT közösség ellen, ami számos atrocitást szült már. A nyugati államokban a jelenleg trendszerűen növekvő intolerancia a homofóbia erősödését is magával hozta. A nyílt "buzizás" bizonyos körökben nem szalonképes, kódolva viszont üzenhetünk innen is az értő fülek számára, például azzal, ha lépten-nyomon kiállunk a hagyományos családmodell mellett. Aggasztó előjel, hogy az egyik legtoleránsabb társadalom legnagyobb pártjának elnökét és esélyes kancellárjelöltjét Miss Homofóbiának hívják (Annegret Kramp-Karrenbauer, a CDU új elnöke - a szerk.), sajnos nem véletlenül.

A homofóbia érvrendszere

Sokan a homoszexualitást betegségnek tekintik, mivel eltér a "normálistól". A betegség azonban az egészség megromlása, ami a homoszexualitás esetében nem áll fenn. Ez egy definíciós vita, melyben a stigmatizáló érveket a sanda szándék szüli. Mások azt hangsúlyozzák, hogy az azonos neműek közötti szex természetellenes. A homoszexualitás számos állatfajnál megfigyelhető, például legközelebbi rokonunk a törpecsimpánz esetében a szociális érintkezés szerves részét képezi. Másrészt, az emberi társadalom számos tekintetben valóban nem természetes: nemesítéssel átalakítottuk haszonnövényeinket és állatainkat; egy technológiai civilizációt építettünk ki; az orvoslás pedig a természet ellenében fejti ki tevékenységét. Természetes viszont a milliókat elpusztító bubópestis, a törzsi háború és az éhhalál, valamint a szociális háló, a tömegközlekedés és az okostelefon hiánya. A homoszexualitást bűnként elsősorban vallásos alapon kezelik, bibliai példákra hivatkozva. Tegyük hozzá, hogy vannak, akik szerint a szent könyv eredetileg nem magát a homoszexualitást ítéli el, hanem csupán a házasság előtti szexuális kapcsolatot, történjen az különböző vagy azonos nemű párok között. A paráznaság alapján viszont a társadalom igen nagy szelete bűnösnek tekinthető, pláne ha már a gondolat is annak számít. A szekularizáció lényege éppen az, hogy ne ókori-középkori elvek alapján szervezzünk modern társadalmakat. Ami pedig az erkölcsöt illeti, annak eredete nem isteni, hanem elsősorban biológiai, melyet a társadalom mára alapvetően átformált. A nyugati világ - némi kilengésekkel - az egyre magasabb erkölcsiség felé halad: soha nem volt olyan értékes az emberi élet és az egymás iránti tolerancia foka, mint manapság. A heteroszexizmus gyakran undorítónak tartja a homoszexualitást, amit főként a nemi aktussal azonosít. Sok kritikus hálószobai tevékenysége ugyanilyen érzéseket válthatna ki másokban, még ha az a "megfelelő erkölcsiség" jegyében zajlik is. A lényeg itt az, hogy nem a mi tisztünk mások vonzalmait, gondolatait és életét megítélni, ez kizárólag az érintettekre tartozik. Ez a szabad társadalmak alapeszméinek egyike. Egy további vád szerint, a homoszexuálisok nem járulnak hozzá a népszaporulathoz, és ezzel sokan társadalmi haszontalanságot sugallnak. Ugyanezen aggodalmak azonban nem merülnek fel például a cölibátussal kapcsolatban, sőt, a kritikusok maguknak sem teszik fel a kérdést, hogy ők miért nem tizenhat gyermeket nevelnek egy vagy kettő helyett. Ezen érvelés pikáns paradoxona, hogy hangoztatói más etnikai csoporthoz tartozó embertársainknak éppen a "túlzott szaporodást" vetik a szemükre. Itt az a filozófiai probléma is felvetődik, hogy a gyermeknemzést szabad-e egyfajta állampolgári kötelességnek tekinteni. A hibáztatás általános technikájával élnek azok, akik egyedi esetek felnagyításával és általánosként való beállításával keltenek hangulatot a homoszexuálisokkal szemben. A legkedveltebb példákat a meleg felvonulásokon elkapott pillanatképek szolgáltatják. Vádként itt a gusztustalan magamutogatástól a térítési szándékig minden előfordul. A felvonulás valódi lényegét viszont az a demonstráció képezi, hogy ne kelljen szégyellni a másságot, vegyék emberszámba őket is. A "megértő" homofóbia nem bánja, mi történik a zárt ajtók mögött, csak ne nyilvánosan tegyék. Fájdalom, e vélemény csak toleráns közegben él, ugyanabból a szájból más társaságban durva szavak hangzanak. A homofóbia úgy állítja be, mintha a nemi orientáció szabad választás eredménye lenne. Mára azonban szakmai konszenzus jött létre azt illetően, hogy nem választásról van szó, hanem egyelőre tisztázatlan okokból kialakult állapotról, amit legfeljebb titkolni vagy megtagadni lehet, de megváltoztatni nem. Gyakori vád, hogy a homoszexuálisok között több a pedofil. Emiatt azonban nem szabad a melegeket hibáztatni, hiszen a férfiakat sem tekintjük rablógyilkosnak, noha ők jelentősen többen követnek el ilyen típusú bűncselekményeket, mint a nők. A promiszkuitás is gyakoribb a homoszexuálisok között. Itt pusztán arról van szó, hogy a férfiak szexuális motivációi a lazább kapcsolatok kialakítására, erősebbek a nőkénél, ezért két férfi könnyebben megérti egymást ebben a kérdésben. Tiltsák meg, hogy egyes szervezetek homoszexuális propagandát folytassanak az iskolákban – követeli egy szélsőséges párt képviselője. Itt nyilvánvalóan a megértést hirdető szervezetek szándékainak elferdítéséről van szó. Néhol időnként túltolják a toleráns gesztusokat, ami magas labda az árgus szemű gyűlölködők számára. A gyermekek egynemű szülői környezetben való felnevelése az a kérdés, ahol sok egyenlőséget hirdető is elbizonytalanodik, s kiderül, hogy mégsem tartja teljesen egyenrangúnak a homo- és a heteroszexuális kapcsolatot. A helyzet azonban az, hogy jelenleg nem létezik olyan tudományos evidencia, amely azt támasztaná alá, hogy a szülői környezet hatással lenne a szexuális orientációra.

Elfogultságaink gyökerei

A homofóbia egy személyiségtípust takar, s mint ilyen, erős korrelációt mutat másfajta intoleranciákkal. Egy gyűlölködő ember nem elégszik meg egyetlen embercsoport kipécézésével, hanem negatívan viszonyul az idegenekhez, az eltérő rasszokhoz, népcsoportokhoz, kultúrákhoz, vallásokhoz és politikai közösségekhez, vagy például az értelmiségiekhez, illetve más csapatok szurkolóihoz. Az olasz Liga politikája jól mutatja az irracionális elvek összefonódását: a homoszexuálisokat a társadalomra veszélyesnek tartó álláspont például xenofóbiával és védőoltás-ellenességgel párosul. E magatartás szociológiai, pszichológiai és biológiai háttere sokrétű. Az iskolázatlanság erős hajlamosító tényező. A törzsi ösztön is fontos szerepet játszik. Míg az ősközösségi társadalmakban ez az idegi mechanizmus értelmes funkcióval bírt, hiszen a tagok érdekei közösek voltak, ráadásul vérségi kötelékek is összefűzték őket, addig a modern társadalmakban a csoport tagjainak érdekközössége gyakran csak látszólagos. A fociultrák extrém példái ennek: a felizzott klánösztön törni-zúzni képes mindenfajta értelem nélkül. Egy tanulmány szerint a szélsőséges eszmék képviselői gyengék a metakognícióban, azaz a saját kognitív folyamataik megértésében. Gondolataink és késztetéseink tárgyilagos megítélése azért lenne fontos, mert az emberi elme nem a tiszta logika alapján működik, hanem érdekek és prekoncepciók által irányított. Az agy érzelmekkel átszőtt értelmezési kereteteket alkot a dolgok és szituációk lényegének megragadására. Bizonyos helyzetekben azonban nem a valóság megértése a lényeg, hanem a személyünk valós vagy vélt érdekeinek megfelelő pozicionálása. A homofóbia alapértelmezési kerete az, hogy, „szemben velünk, normálisokkal, azok egy idegen, aberráns csoportot képeznek”, mindez megfűszerezve ellenséges érzelmekkel és degradáló, dehumanizáló ideológiával. A felerősödött gyűlölet, undor és felsőbbrendűségi érzés olyan tudatállapotot eredményezhet, melyben egy helyzet ténybeli és morális igazsága lényegtelenné válik. Az ember sajátja, hogy idegen értelmezéseket is képes magáévá tenni anélkül, hogy ennek tudatában lenne. A reklámok és a propaganda kiaknázza e fogékonyságunkat. A manipulálható irracionalizmus tömeges előfordulása egy óriási társadalmi csapdát eredményez, amiből történelmünk eddig képtelennek bizonyult kiszabadulni. Egy érdekes kísérlet, melynek során homoszexuális tartalmú filmeket nézettek a vizsgálati alanyokkal, s közben mérték az erekciót, azt a pikáns eredményt hozta, hogy homofóbia mértéke pozitívan korrelált az izgalom fokával. Lehetséges, hogy ezt a fajta intoleranciát sok esetben a látens melegek öngyűlölete szítja?

Gének vagy társadalom?

Hosszú évtizedek óta vita tárgya, hogy a szexuális orientáció és a nemi identitás öröklött vagy környezeti hatásra alakul ki. Az ún. klasszikus viselkedésgenetika pionírjai e témában Michael Bailey és Richard Pillar voltak, akik egy 1993-ban közölt tanulmányukban azt az eredményt hozták ki, hogy az egypetéjű ikrek esetében 52 százalék, a kétpetéjű ikreknél pedig 22 százalék az esélye annak, hogy ha egy fiú testvérpár egyik tagja homoszexuális, akkor a másik is az. Egy másik cikkükben nőknél ez az arány 48, illetve 16 százalékra jött ki. Sajnos a mintavételi módszer (homoszexuális kiadványokban való toborozás) nem állta ki a szakmaiság próbáját. Bailey maga korrigálta korábbi eredményeit egy másik tanulmányban, ami jóval alacsonyabb arányú genetikai komponenst adott eredményül. Számos egyéb, ikerkutatáson alapuló, publikáció jelent meg azóta a témában rendkívül változó eredményeket produkálva; a legtöbb tanulmány 10 százalék feletti örökölhetőséget állapított meg. A klasszikus viselkedésgenetika, módszertanából eredően, százalékos arányokat produkál, ami azt az érzetet kelti, mintha a genetikai és társadalmi tényezők kölcsönhatás nélküli építőkockákként raknák össze a viselkedést. Elméletileg azonban az is elképzelhető, hogy a homoszexualitás hátterében mindig genetikai tényező áll, de ennek megnyilvánulása függ a környezettől. Ez esetben egy gén nem oki, hanem csupán hajlamosító tényezőként szerepel. A környezeti hatások esetében lényeges kérdés, hogy azok véletlenszerűek, vagy pedig rendszeresen előforduló körülmények okozzák, hiszen az utóbbi esetben a szexuális orientáció egy bizonyos korig elvileg befolyásolható lenne. Richard Plomin, napjaink meghatározó viselkedés-genetikusa szerint a képességeink és maga a személyiség is alapvetően genetikailag meghatározott, mert fontos ugyan a környezet is, de a véletlenszerű, egyedi események sokkal lényegesebbek, mint a szisztematikus hatások, például a nevelés. Tegyük hozzá, hogy ez az elképzelés nem élvez egyöntetű szakmai támogatást. Az anyaméhben való fejlődés biológiai hatások alatt áll ugyan, de a születendő gyermek szempontjából ez környezetnek számít. Itt elsősorban a hormonális hatások fontosak. A molekuláris biológiai technikák megjelenésével egy új vállalkozás látott napvilágot: a homoszexualitás génje utáni hajsza. Dean Hamer és munkatársai (1993) azt figyelték meg, hogy a férfi homoszexualitás anyai ágon öröklődik, ezért az X kromoszómát kezdték vizsgálni, s annak egyik végén (az Xq28-as régióban) olyan genetikai markereket fedeztek fel, amelyek a homoszexuálisokban voltak gyakoriak. A későbbi kutatások mind az anyai vonalon történő öröklést, mind az Xq28-as régió szerepét megkérdőjelezték, noha voltak az eredeti megfigyelést megerősítő eredmények is. Oki hatású géneket azonban eleinte nem sikerült azonosítani. A későbbiekben lettek ugyan kandidáns gének is, de a kapott eredmények igen gyenge szakmai lábakon álltak. Nem valószínű, hogy egyetlen génváltozat állna a háttérben, nyilvánvalóan többgénes hajlamosító hatásról van szó. Egy friss tanulmányban, 490 ezer vizsgálati alany bevonásával 4 genetikai variánst sikerült azonosítani. Ez a tanulmány is egy genetikai marker-alapú megközelítést alkalmazott (egyetlen bázisban való különbséget vizsgáltak), amely azon prekoncepcióin alapul, mely szerint a tulajdonságokat meghatározó, illetve a legtöbb esetben csak jellemző genetikai markerek ugyanazon sajátság esetében megegyeznek. A komplex betegségek esetében vita folyik ezen elképzelés helyességéről. Az alternatív elmélet szerint egy adott betegség genetikai tényezői mások és mások. Az ekkora mintaszámú vizsgálatoknál a marker-alapú megközelítés jelenleg még elengedhetetlen, mert igen költséges a teljes genom szekvenálás. A közeljövőben ez változni fog, már ma is futnak milliós létszámú populációkat vizsgáló genomprogramok.

Epigenetika

A gének kifejeződését a DNS és az azt körülvevő ún. hisztonfehérjék kémiai módosítása szabályozza. Az ezt vizsgáló tudományterületen (epigenetika) is megfigyelhető technológiai robbanás a homoszexualitás kérdését sem hagyta érintetlenül. Egy nemrég megjelent publikációban 9 olyan genomi régió epigenetikai változását írták le, melyek alapján 70 százalékos pontossággal megtudták jósolni a szexuális orientációt. Az epigenetikai módosulás érdekessége, hogy nem csupán genetikai, hanem környezeti hatásra is változhat (nem feltétlenül ugyanaz a DNS-régió), és emiatt a két korábban elkülönültnek vélt hatás a génműködés szabályozásában egyesül. Bizonyos epigenetikai módosulások öröklődhetnek is. E genetikai imprintingnek nevezett mechanizmus jellemzője, hogy az anya és az apa eltérő géneket lát el epi-jelekkel (metil-csoportok kapcsolása a DNS-hez) az ivarsejtek képzése során. Normálisan az ivarsejtképzés során az epi-jelek törlődnek, majd újraalakulnak az ivarsejt típusa (petesejt, hímivarsejt) alapján. Egy elmélet szerint az epigenetikai memória néha nem törlődik tökéletesen, ezért egyes anyák fiai, illetve apák lányai a kromoszomális nemüktől eltérő szexuális orientációval vagy nemi identitással fognak rendelkezni.

A darwini paradoxon

Mivel a homoszexuálisok átlagosan kevesebb gyermeket nemzenek a heteroszexuálisoknál, a darwini logika szerint az erre hajlamosító alléloknak idővel el kellene tűnniük a populációból. Egyes tanulmányok szerint azonban lehetséges, hogy ugyanazon génvariánsok növelik a termékenységet, mint amelyek homoszexualitásra is hajlamosítanak. A magas fertilitás egyik oka lehet a férfiak iránti élénkebb érdeklődés, melyet egy anya a fiának is örökíthet. Magyarul, a homoszexualitás a nagyobb termékenység kockázati költsége.

Végszó

Jelenleg alig rendelkezünk konkrétummal a homoszexualitás örökítő tényezőit illetően. Az érintettek mégis a genetikai meghatározottság eszméjét részesítik előnyben, mert úgy vélik, hogy a másik lehetőség a bűnös szabad választás. Sajnos, az intolerancia ellen ez nem nyújt menekvést, hiszen azt nem az igazságkeresés, hanem a gyűlölködő prekoncepció hajtja. Meg kellene tanulnunk elfogadni mások szabadságát. Az emberi elme elvileg képes önreflexióra, és így torzítás nélkül látni a világot. Érdemes lenne tömeges szinten megpróbálkozni ezzel. Egy jól működő iskolarendszer nem adatokat bifláztat, hanem az intellektust tréningezi. Ez lehetne a megoldás az intolerancia ellen is, hiszen a belátó értelem és a humanizmus kéz a kézben járnak.