Lassú agónia

Inog a korona a borok királyának fején…

Ezt a mondatot a tokaji borokért rajongó külföldi barátomtól hallottam, akivel néhány napja Hegyalján jártunk. Születésnapi ajándék volt a háromnapos „bortúra”, de sajnos kicsit szomorúra sikerült, amit a pincékben kóstolt tokaji nedű sem tudott vele feledtetni. Mert lehangoló látvány végigsétálni a város főutcáján, ahol lehúzott redőnyű boltok sorakoznak, ahol az elegánsnak készült étteremre

is ki van írva, hogy eladó, hogy a gazdát kereső, elhanyagolt házakról ne is beszéljünk.

Innen nézve biztosan igazuk van a Tokajért aggódóknak, de a város igazi problémájának legfeljebb csak tükre ez a látvány. A helyiek szerint vannak időszakok, amikor egymást érik a turistacsoportok, máskor napokig embert nem látni az utcákon. Esténként egy-két pincében még talán van is némi élet, de aki nem feltétlen iszogatni akar, jobb, ha ki sem mozdul a szállásáról, mert nem könnyen talál egy kávézót vagy cukrászdát.

Tokajról nem lehet azt mondani, hogy a fiatalok városa volna, mert aki teheti, odébbáll innen. A szőlő túl kemény munka, a családok egy része addig gazdálkodik, amíg az idősebbek bírják a munkát. Igyekeznek művelni az ültetvényüket, ahonnan néhány hordónyi bor kerül is a pincékbe, de ebből közel sincs annyi jövedelem, amiért a fiataloknak érdemes volna „rátenni” a jövőjüket. Hírek szerint az idén már át sem veszik majd a termésüket. A negyven-ötven hektáros gazdaságok már átálltak a gépi művelésre, arra a kevés kézi munkára pedig, ami emellett is szükséges, akár még a határon túlról is hoznak embereket.

A helyi viszonyokat jól ismerők szerint háromféle gazdálkodás jellemzi a tokaji borvidéket. Van néhány komoly, nagyüzemi módszerekkel dolgozó „borgyár”, köztük az egyszerű falusi legény gyerekkori barátjáé, amelyek igyekeznek megszerezni az ültetvények javát és ellehetetleníteni a kistermelőket. Van néhány független fiatal bortermelő, aki vette a fáradságot, és beutazta a világot, megpróbálta ellesni és hazahozni a XXI. századi technológiát; és persze az öregek, akik a családi hagyományok alapján, több-kevesebb sikerrel küzdenek az esővel, a meleggel, a szőlőbetegségekkel…

Ezen a vidéken senki nem vitatja, hogy a legnagyobb csata nem a kártevőkkel folyik, hanem a piaccal. Nagyon nehéz bejutni vagy éppenséggel bent maradni a külföldi vendéglők étlapján, a nagy áruláncok

polcain. És akinek ez sikerül is, állandó árharcban áll a sokszor silányabb minőségű, de nagy tételben

kínált olasz, francia, chilei, dél-afrikai termelőkkel. Még az évszázadokig a borok királyának tartott aszúért sem hajlandó a piac annyit fizetni, mint amennyi megilletné a magyar termelőt portékája

ára-értéke alapján. Ahol pedig így is szívesen megvennék, talán még meg is fizetnék a jó bor árát – az orosz piacon –, ott a kereskedők akkora tételben volnának csak hajlandók rendelni, amennyit a Hegyalja összes pincéjéből sem tudnának összehordani. Amíg ebből a patthelyzetből nem talál kiutat a város, addig marad a lassú agónia, maradnak a bedeszkázott ablakú házak és a megannyi eladó tábla a falakon.