Maszatolás

Állandóan felcímkézzük egymást és ezáltal magunkat is. Csapatokba verődünk, eszerint alkotunk véleményt, aztán eljátsszuk a függetlent. A hétvégén véget ért Pécsi Országos Színházi Találkozó körül is évek óta megy a maszatolás. Abban senki sem vitázik, hogy szükség van-e országos színházi fesztiválra. Az viszont már vita kérdése, hogy ki válogassa a versenyelőadásokat, ki legyen a zsűriben, ki szóljon hozzá és egyáltalán maradjon-e Pécsen, ahol tizenkilenc éve mégis csak otthonra talált, vagy vándoroljon, netán költözzön el máshová. Érdemes e helyütt is megemlíteni, hogy az induláskor az akkori városvezető, történetesen egy baloldali városvezető, sajnos már elég rég nincs közöttünk lobbizta ki a kulturális tárcánál a pécsi helyszínt. Azt is elintézte, hogy az állam és a város egyenlő arányban támogassa a fesztivált. Azóta ez igencsak változott, a város anyagi gondjai miatt egy helyi cég kezébe került a többségi tulajdon, új szakmai tulajdonos is bekerült a képbe. A kultúrharc a POSZT-ot sem kímélte, de az épp aktuális viharokat követően aztán eddig mégis talpon maradt és a virágzó korszakot egy kompromisszumokkal, háttéralkukkal megterhelt időszak követte. A maszatolás, az össze-vissza beszéd pedig elkezdte eluralni a kommunikációt. Mindenki épp úgy fogalmazott, ahogy a pillanatnyi érdekei kívánták. Egy dolgot felejtettek el, hogy egy színházi fesztivál, azért mégis csak szakmai kérdés. Az Örkény Színház Secondhand című a Szovjetunió felbomlásáról szóló előadásának a végén megidézik az irodalmi Nobel-díjas szerzőnőt, Szvetlana Alekszijevicset, és elhangzik: „Nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint az, hogy – ha szabad maradt – minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat...” Egyszer ettől a kényszertől kellene végre megszabadulni, mindenféle címkézés és maszatolás nélkül. 
Szerző
Balogh Gyula

Gloria victis

Ha nehezen is, de tegyük félre egy pillanatra az emlékezés gyötrelmeit, akkor is, ha tudjuk, a magyar történelemmel igazán szembenézni meglehetősen gyötrelmes, ha a szembenéző valóban az igazságra kíváncsi, nem pedig a hatalom emlékezetpolitikai csalárdságaira. Harminc éve, hogy Orbán Viktor Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai újratemetésén beleégett a nemzet köztudatába. Három évtized múltán már csak azon folyik a vita, volt-e a beszédének hatása a szovjet csapatok kivonására, vagy sem. Nem volt. De annak a beszédnek a lényege nem a szovjet megszállás volt, hanem az, aminek a szovjet megszállás a következménye lett. A szakítás mindenféle diktatúrába hajló autokrata berendezkedéssel, azzal, hogy ebben az országban bárkit az akasztófáig lehessen üldözni politikai nézetei miatt. A reménytelen jövőről szólt, ifjú nemzedékek eltékozolt életéről. Orbán Viktor, a mai kormányfő, vasárnap kora reggel - mint a közösségi oldalára feltett videó igazolja - feleségét kézenfogva felkereste Nagy Imre sírját. Micsoda utat járt be ez a politikus és nyomában az ország azon fele, amely hatalmon tartja, hogy a fekete koporsók mellől eljusson a 301-es parcelláig. Micsoda politikai kacskaringók kellettek hozzá, hogy a harmincadik évfordulón teljes titokban emlékezzen arra a politikusra, akinek szobrát ugyancsak teljes titokban helyeztette el a Vértanúk teréről Marx hűlt helyére, amiben azért érzünk némi utókori jobboldali hatalmi gúnyt, egyszersmind jószándékot is: jobb a szobor Nagy Imrének, ha nem látja a mai parlamentet. Gloria victis - írta Facebook-videója címének a miniszterelnök. Amiről csak annyi jut eszünkbe: igen: szeretnénk sokan meglátni, hogy őt legyőzzék, de semmi olyan áron, ahogyan Nagy Imrével tették 1958-ban azok, akikkel volt bátorsága szakítani. Dicsőség az áldozatoknak. De ki fog itt dicsőséget celebrálni a magyar népnek Orbán után? 
Szerző
Friss Róbert

A revízió szelleme

Talán csak véletlen egybeesés, hogy Európa délnyugati és keleti perifériáján egyaránt az elhibázott emlékezetpolitika, illetve a történelmi megbékélés hiánya generált az elmúlt napokban konfliktusokat. Madridban a baloldali kormány Franco fasiszta diktátor földi maradványainak exhumálása mellett döntött, kiváltva ezzel a Spanyolországot harminchat évig irányító generalisszimusz mai híveinek felháborodását. Közép-Európában pedig a hajdanvolt Monarchia örökségén marakodó nemzetiségek egyes képviselői mutattak be csúnya színjátékot az Úz-völgyi katonatemetőben, kis híján megismételve az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket. 
A román ortodox papok irányításával zajló temetőfoglalás, a rendszeressé váló kárpátaljai emlékműgyalázások vagy a diszkriminatív szlovák nyelvtörvény elfogadása mind-mind a trianoni sebek feltépését jelentik sok magyar számára. Kontinensünknek ezen a tájékán a jelek szerint nem vált követendő példává a történelmi jelentőségű német-francia kézfogás, s a schengeni határok átjárhatósága sem csillapította a revízióra való törekvés érzését. 
Magyarországon már egyenesen a „kisantant” feléledésétől tartanak nem kevesen. S mivelhogy a hazai kormánypártot jobbról előzni úgyszólván képtelenség, e fenyegetettség-érzésből idehaza egyvalaki profitálhat csupán: a kiváló helyzetfelismerő képességgel rendelkező Orbán Viktor. Annál is inkább, mert az EP-választáson a bevándorlás-ellenes retorika nem hozta meg a kívánt eredményt a kontinentális szélsőjobbnak. 
Orbán tudja persze, hogy szorosabb európai integrációval lehetne elejét venni a nemzetiségi villongásoknak. Ennek bevallása azonban rövid távú politikai érdekeivel ellentétes lenne. A szóban forgó atrocitások ellenben alkalmat adnak a Horthy-érával jogfolytonosságot vállaló miniszterelnöknek arra, hogy a migránsozás kifulladása után a revizionista érzelmek felkorbácsolásához folyamodjon.
Cirka harminc esztendővel ezelőtt, a rendszerváltozás környékén alapvetően kétféle forgatókönyv létezett hazánk jövőjét illetően. Akadtak, akik a „keresztény kurzus” feltámasztását tartották kívánatosnak négy évtizednyi pauza után, annak autokratikus vonásaival együtt. A rendszerváltó elit szocialista-liberális szegmense viszont, mely akkor még magába foglalta Orbán Viktor pártját is, a szociális vívmányok megőrzése, a demokratikus jogállam megteremtése mellett tört lándzsát. 
Antall József garnitúrája inkább az első elképzelés hívének mutatkozott ugyan, de reprezentánsai úgymond elegánsan, fehér kesztyűben tevékenykedtek, s különben is: mindössze négy év adatott nekik. A 2010. évi alkotmányos puccsot követően létrejött rezsim ellenben nem válogat az eszközökben. Horthy szellemében legázolja a független intézményeket, felszámolva az autonómia utolsó kis szigeteit is. Félő, hogy hatalma megtartása érdekében Orbán Viktor az Úz-völgyi temetőben történt eseményeket is arra használja majd, hogy „Nagy-Magyarország” megteremtőjének szerepében tetszelegjen.
Szerző
Beck Tamás