„Apám költő, én sosem leszek az” – Interjú Louis Garrellel

Generációjának legnagyobb filmsztárja, akire immár direktorként is komolyan kell számítani. Második rendezése, A hűséges férfi apropóján Louis Garrel Párizsban válaszolt a Népszavának.

Rendezőként mindent kézben kell tartania a forgatáson. A hűséges férfi esetében azonban színészként egy olyan karaktert alakít, aki minden döntést átenged a nőknek.

Igaz! Rendezőként nagyon keménynek kellett lennem, majd egyik pillanatról a másikra át kellett szellemülnöm egyfajta Buster Keatoni figurává, akinek a passzivitásában rejlik az ereje. Jean-Claude Carrière-rel, akivel együtt írtuk a forgatókönyvet, egyetértettünk abban, hogy a valóságban mindig a nők döntenek, legyen tehát így a fikcióban is. Amúgy pedig mazochista vagyok, nagyon jól szórakoztam magamon, amikor megnézem a filmet.

Nem bulvár kérdés, hanem szakmai: a másik főszereplő, Laetitia Casta az ön felesége civilben. Ez minimum érdekes...

Tényleg az, mert, ha valakit ismersz a magánéletében,fogalmad sincs arról, milyenek a szakmai kvalitásai. Szóval, a felfedezés gigantikus erejével hatott Laetitiát abban a folyamatban megfigyelni, amikor színészként úgy tesz, mintha valaki más lenne: Marianne, aki az orromnál fogva vezet. Beszéltünk erről, abban maradtunk, hogy neki sokkal nehezebb volt a munkára koncentrálnia, mint nekem. A színjátszás lényege ugyanis a maszk és jelen esetben, bár nem mondom, hogy Abel karaktere én vagyok, de ez a maszk sokszor átlátszó volt. De ez engem segít: ilyen emberekkel együtt dolgozni olyan, mint az a zongora, amin gyerekkorom óta játszom: pontosan ismerem a hangolását.

Laetitia azt nyilatkozta, hogy ő is új oldalát ismerte meg Louis Garrelnek: a rendezőt.

Hát, nem csalódott annyira, hogy elhagyjon! Szerintem sokkal jobban kedvel most, mert színészként én amatőr vagyok, sosem tanultam. Ezért a profiknak általában sokkal nehezebb dolguk van velem, mint egy szuperképzett kollégával. Arról nem is beszélve, hogy sokszor kiesem a karakterből és rendezőként reagálok: sokszor azért kellett megállni, mert látták rajtam, hogy nem tetszik nekem, amit látok. Persze, ez hasznos is lehet, mert a humor a filmvásznon nem a poénokból fakad, hanem abból, ha a néző valami egészen váratlant lát. Erre törekedtünk a forgatókönyv megírásánál is: kerültük a kliséket, mert ezeken a mai néző már csak kínjában sír, és nem nevet.

De tényleg, milyen már, hogy egy fiatal rendezőnek Jean-Claude Carrière a társ-forgatókönyvírója?

Gondolhatja, hogy sokszor meg voltam illetődve, hogy olyan kaliberű művész „szolgál ki”, akit Louis Bunuellel vagy Milos Formannal szokás egy csoportba sorolni. A legtöbbet a vitáinkból tanultam: én sokszor logikusan szerettem volna alakítani a történetet, de ő azzal érvelt, hogy a pszichológia baromság, a nézők sokkal inkább a hihetetlen fordulatokat érzik hitelesnek. Ha valakivel veszekszel, az arra nagyon jó, hogy te is, illetve a veled szemben álló fél is folyamatosan tökéletesítse az igazát. Azt hiszem így el tudtunk egy unalomig ismert szerelmi felállást úgy mesélni, ahogy még eddig soha senkinek nem sikerült.

Ez nagyon sajátos: Abelnek, a férfinak csak egy kocsija van és két olyan nő között őrlődik, akiknek viszont van lakásuk.

Van még három négy táskája is! Persze, ez irónia, mert így a férfinak még nehezebb a választása: idősebb nő nagy polgári lakással, vagy a fiatal, akinek csak egy garzonja van?

Én átérzem: a férfiaknak egyre nehezebb.

Értem, most ön ironizál. Az édesanyám rendkívül kemény nő volt, börtönben is rendezett színházat. Sőt, a mostani magánéletemben is körbe vagyok véve szuperaktív nőkkel, akik sokkal erősebbek, mint én. Szóval, én sosem éreztem azt, hogy a nők el lennének nyomva. De ez csak és kizárólag az én életemre vonatkozó igazság.

Michel Hazanavicius Rettenthetetlen című filmjében a „lehetetlen” Jean-Luc Godard-t játszotta el.

Óriási tanulólecke volt. Godard olyan ember, aki szupermaszkot visel. Amikor megjelenik a nyilvánosság előtt, amit mond és képvisel, az művi. Ennek felfedezése nagy szabadságot adott abban, hogy ha az ember mesterséges, akkor is nyugodtan elengedheti a fantáziáját. Innentől kezdve Robespierre-t is másképp lehet eljátszani.

Rendezőként ki volt önre a legnagyobb hatással? Truffaut?

Találat! Truffaut volt az első rendező, akivel lelki kapcsolatot éreztem a művein keresztül. Ekkor tizennégy-tizenöt éves voltam. Lenyűgözött, ahogy játszott a filmnyelvvel, de mégis hű maradt az irodalmi alapokhoz is. Író és a rendező volt egyben, a világ legjobb mesélője. Innovatív és klasszikus egyben. Szeretem Godart-is, de ő inkább bomlasztó, mint építő művész.

Mi a helyzet az édesapja filmjeivel?

Sosem hatottak rám annyira, mint Truffaut. Persze, az megmaradt, hogy nagyon szeretem, ha egy szobában egy férfi és egy nő beszélget, de édesapám művei rendkívül önéletrajziak. Engem sokkal jobban lenyűgöznek a mesék és az irodalom. Philippe sosem készített komédiát, nekem pedig ez a kedvenc műfajom. A humor sokkal jobban érdekel, mint a költészet. Claude Chabrol mondta: választanod kell, hogy költő vagy mesélő leszel. Apám költő, én sosem leszek az.

Első komoly szerepe Bertolucci Álmodozókjában volt. Vele milyen a viszonya?

Amikor ebben a filmben játszottam, még nem ismertem behatóan az életművét. Aztán barátok lettünk, és ha Rómában jártam, mindig meglátogattam. Aztán elkezdtem nézni a filmjeit és óriási élmény volt, ahogy átszelhettem azokat vele. Úgy jellemezném őt: a szenvedélyek rendezője volt.

Mennyi filmet néz?

Nem eleget. Filmőrült vagyok, ráadásul az a típus, aki hihetetlen lelkiismeretfurdalást érez, ha nem néz meg egy filmet sem egy nap. Éppen ezért leálltam a tévésorozatokkal. Minden nap ajánlanak valami új csodát, de ehhez már tényleg túl rövid az élet.