Előfizetés

Nekünk befűtöttek

Úgy másfél esztendeje vált egyértelművé: a napjainkban már az öt százalékot is meghaladó gazdasági növekedésünk motorja a fogyasztás. "Olyan dolgokat veszünk, amikre nincs szükségünk, abból a pénzből, ami nem a miénk, hogy lenyűgözzünk embereket, akiket még csak nem is szeretünk." A Harcosok klubja kultfilmben elhangzó, a fogyasztói társadalom felszínességét sugalló aranyköpés természetesen nem adaptálható egy az egyben a magyar társadalmi viszonyokra. De nálunk is létezik az a hirtelen meggazdagodott réteg, amely számarányaiban nem növekszik ugyan, de parttalan fogyasztása ma már olyan mértékű, ami nyomot hagy a GDP bővülésén, átlagos adattá képes varázsolni a kivételest.
A filmbéli mondás telitalálata viszont, hogy a nevezettek mindezt nem a saját pénzükből teszik. Az amerikai újgazdagok hitelből mutatkoztak tehetősebbnek a valóságosnál, szemben a mi NER-lovagjainkkal, akik a közpénz magánvagyonná átlényegítésében jeleskednek. A két magatartásmódban a fogyasztás a közös. Ismét felszínre tört az a fogyasztói társadalom, amit a hitelválság kényszere szelídebb medrekbe terelt. Jelképe, az alsó középosztályra is kiterjedően, a szakadt (lyukas) farmerek divatja, amely mintha azt üzenné,  hogy átléptük a minimalizmus tömegessé válásának határmezsgyéjét, az önmagukban értéktelen tárgyak elhasználódásának felgyorsítása révén.
A fogyasztásra képesek vásárlási lázának filozófiája: nem többet, de drágábbat ugyanabból. Ennek eredménye lett a GDP elszaladása úgy, hogy a gazdaság bővülése meghaladja a potenciális növekedést. Az infláció gyorsulásra váltott, nőnek a lakásárak is. 
A béremelések mértéke igyekszik mindezzel tartani a lépést, de megszaporodik azoknak a munkáltatóknak a száma, akik  már csak a válság előtti időkre emlékeztető mértékű hitelfelvétellel tudják pótolni kiadásaik növekvő lyukait. Ezt hívják túlfűtött gazdaságnak. Tömeges csődöktől mégsem kell tartani. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy ha az elmúlt 10-12 évben a nettó bérek másfél-kétszeresükre bővültek, akkor növekedett-e ilyen mértékben a gazdaság kibocsátása? Szemmel láthatóan nem. A vállalkozások kelepcébe kerültek. A sztrájkfenyegetések és munkabeszüntetések árnyékában kénytelenek voltak belátni, hogy a demográfiai apály időszakában már csak kétszámjegyű százalékban mérhető béremelésekkel tehetnek kísérletet munkavállalóik megtartására. Ugyanakkor vágyálommá vált, hogy ezzel a lépéssel csökkenthetjük a régió többi országától való leszakadásunkat, ami legfeljebb akkor sikerülhetett volna, ha legközelebbi versenytársaink gazdasága stagnálni, esetleg zsugorodni kezdene.  Erre azonban nem találni példát.
Paradox helyzetbe került ugyanakkor a lakosság. A fogyasztási mámor közepette is óvatosak. Felesleges költéseik legfeljebb értelmetlenek, ugyanakkor - a karácsonyi időszakot leszámítva - mégis kiszámítottak. Folyamatosan fogy azoknak a családoknak a száma, amelyek túlzottan eladósodnak. A nagy számok tükrében: aki szegény, az a túlfűtött gazdaság korában is a legszegényebb marad.

A hír ára

Az a tény, hogy Debrecenben a kormánytól független, fizetős hírportál alakult, látszólag nem függ össze a 2008-as gazdasági válsággal, pedig a valóságban nagyon is összefügg. A mi életünkben a kilenc évvel ezelőtti krízis a lehető legnagyobb fejreállás volt, az ország lakosságának többsége hasonlót sem látott soha. Hogy mekkora a baj, azt valószínűleg a sajtóban dolgozók érzékelték először: 2008-2009-ben a nyomtatott médiából gyakorlatilag eltűntek a hirdetések, mert a gazdaság szereplői ott spóroltak, ahol tudtak, és a reklámköltségek megvágása volt az első, a legkézenfekvőbb vészintézkedés. Márpedig a sajtó hirdetések nélkül csak korlátozottan életképes: békeidőben, piaci körülmények között a bevételek nagyobbik felének a hirdetőktől kell érkeznie.
Amiről fentebb írtunk, az világjelenség, hazai specialitás ugyanakkor, hogy ebben a mi magyar univerzumunkban a nem kormánypárti média továbbra is természetellenes állapotban, a 2008-as válság – ismételten: a ma élő generációk által megtapasztalt legsúlyosabb pénzügyi apokalipszis - viszonyai között létezik. Ennek a szükséghelyzetnek kizárólag politikai okai vannak. A hirdetési piac régen magára talált, de Magyarországon úgy alakult, hogy az üzleti hirdetések elhelyezése 2010 óta politikai állásfoglalásnak számít, és azok a világcégek, amelyek készek Tállai András vagy Mészáros Lőrinc senki által nem nézett focicsapatainál milliárdokat „reklámra” költeni, nem merik megkockáztatni, hogy egy – mondjuk – százezer forintba kerülő szalaghirdetést vásároljanak a legolvasottabb, az említett labdarúgó önképzőköröknél nagyságrendekkel népszerűbb „ellenzéki” (a valóságban egyszerűen csak nem a hatalom által szerkesztett) újságokban. 
A közéleti hírek előállítása a legdrágább műfaj a sajtón belül. Igazi újságírók kellenek hozzá, meg olyan tulajdonosok, akik a munkerőköltségeken túl a nyilvánosság megteremtésének és fenntartásának politikai árát is hajlandóak megfizetni. Ahol a sikerességről a néző/hallgató/olvasó dönt, ott elegendő jó újságot, tévét, rádiót, hírportált csinálni – ahol viszont különféle praktikákkal megakadályozzák, hogy a tartalomelőállítást a piac finanszírozza, ott a pártatlan és sokszínű tájékoztatásra vágyó közönségnek kell ismételten a zsebébe nyúlnia. Ezért drágulnak a lapok (olykor az inflációnál is gyorsabb ütemben), ezért próbálkozik a fizetős tartalommal az online sajtó, ezért gyűjt pénzt egyre több szerkesztőség közvetlenül a hírfogyasztóktól: mert senki másra nem számíthatunk. 
A most induló, havonta 1000 forintért előfizethető Debreciner esete különlegesnek tűnik, de – amennyiben a közeg változatlan marad – hamarosan a kivétel válik szabállyá: a nem politikailag manipulált, a sajtószakma szabályai szerint készült, és így szükségképpen drága híreket azok fogják megfizetni, akiknek fontos, hogy valódi információt kapjanak a pénzükért. Társadalmi szempontból persze mindenképpen veszteség, ha a tájékozottság kevesek kiváltsága lesz – abba viszont a demokrácia rokkanna bele, ha a szabad nyilvánosság utolsó csatornái is elzáródnának.

Ébresztő

A lengyel határnál fekvő 56 ezres város, Görlitz lakói egy időre Párizsban érezhették magukat: a polgármesterválasztás május végi első fordulója után hasonló helyzet alakult ki, mint a 2002-es francia első fordulója után. Akkor kellemetlen meglepetésre a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen került az elnökválasztás második fordulójába. Ezt látva valóságos tömegmozgalom indult, melynek nyomán Jacques Chirac nagy fölénnyel utasította maga mögé a Nemzeti Front alapítóját. 
A görlitzi választás első fordulójában szintén egy szélsőjobboldali politikus, az Alternatíva színeiben induló Sebastian Wippel végzett az élen, megelőzve a CDU jelöltjét, Octavian Ursut. Ezután ébredtek fel a demokratikus erők a keletnémet városban, és összefogtak, hogy megakadályozzák a szélsőséges, bevándorlásellenes párt vezetőjének győzelmét. De 33 neves művész, közéleti személyiség is figyelmeztetett arra: Wippel győzelme esetén Görlitzet örökre a szégyen városának nevezhetik.
Az összefogás sikerrel járt, a várost nem vette be a szélsőjobb, Ursu tíz százalékot vert rá ellenfelére. Ám a veszedelmes keletnémet viszonyokat jelzi: a demokratikus erők teljes összefogása kellett ahhoz, hogy legyőzzék a gyűlöletkeltésre építő jelöltet. Ez mindenképpen aggasztó előjel a szeptemberi választások előtt, amikor Szászországban és Brandenburgban járulhatnak az urnákhoz a választók - abban a két tartományban, ahol a felmérések szerint már az AfD a legerősebb politikai erő.
A tradicionális pártok, a CDU és az SPD népszerűségének zuhanása szövetségi szinten nem idézett elő demokratikus vákuumot - köszönhetően a Zöldek elképesztő térnyerésének -, a volt NDK területén azonban más a helyzet. Az ottani tartományokban a környezetvédők nem annyira erősek, így a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták visszaesése az AfD-nek kedvez. Fennáll a veszélye annak, hogy az őszi tartományi választások után az Alternatíva szövetségi szinten is megerősödik.
A német példa is azt jelzi: a populista veszély az európai parlamenti választás után sem múlt el.