A hír ára

Az a tény, hogy Debrecenben a kormánytól független, fizetős hírportál alakult, látszólag nem függ össze a 2008-as gazdasági válsággal, pedig a valóságban nagyon is összefügg.

A mi életünkben a kilenc évvel ezelőtti krízis a lehető legnagyobb fejreállás volt, az ország lakosságának többsége hasonlót sem látott soha. Hogy mekkora a baj, azt valószínűleg a sajtóban dolgozók érzékelték először: 2008-2009-ben a nyomtatott médiából gyakorlatilag eltűntek a hirdetések, mert a gazdaság szereplői ott spóroltak, ahol tudtak, és a reklámköltségek megvágása volt az első, a legkézenfekvőbb vészintézkedés. Márpedig a sajtó hirdetések nélkül csak korlátozottan életképes: békeidőben, piaci körülmények között a bevételek nagyobbik felének a hirdetőktől kell érkeznie.

Amiről fentebb írtunk, az világjelenség, hazai specialitás ugyanakkor, hogy ebben a mi magyar univerzumunkban a nem kormánypárti média továbbra is természetellenes állapotban, a 2008-as válság – ismételten: a ma élő generációk által megtapasztalt legsúlyosabb pénzügyi apokalipszis - viszonyai között létezik. Ennek a szükséghelyzetnek kizárólag politikai okai vannak. A hirdetési piac régen magára talált, de Magyarországon úgy alakult, hogy az üzleti hirdetések elhelyezése 2010 óta politikai állásfoglalásnak számít, és azok a világcégek, amelyek készek Tállai András vagy Mészáros Lőrinc senki által nem nézett focicsapatainál milliárdokat „reklámra” költeni, nem merik megkockáztatni, hogy egy – mondjuk – százezer forintba kerülő szalaghirdetést vásároljanak a legolvasottabb, az említett labdarúgó önképzőköröknél nagyságrendekkel népszerűbb „ellenzéki” (a valóságban egyszerűen csak nem a hatalom által szerkesztett) újságokban.

A közéleti hírek előállítása a legdrágább műfaj a sajtón belül. Igazi újságírók kellenek hozzá, meg olyan tulajdonosok, akik a munkerőköltségeken túl a nyilvánosság megteremtésének és fenntartásának politikai árát is hajlandóak megfizetni. Ahol a sikerességről a néző/hallgató/olvasó dönt, ott elegendő jó újságot, tévét, rádiót, hírportált csinálni – ahol viszont különféle praktikákkal megakadályozzák, hogy a tartalomelőállítást a piac finanszírozza, ott a pártatlan és sokszínű tájékoztatásra vágyó közönségnek kell ismételten a zsebébe nyúlnia. Ezért drágulnak a lapok (olykor az inflációnál is gyorsabb ütemben), ezért próbálkozik a fizetős tartalommal az online sajtó, ezért gyűjt pénzt egyre több szerkesztőség közvetlenül a hírfogyasztóktól: mert senki másra nem számíthatunk.

A most induló, havonta 1000 forintért előfizethető Debreciner esete különlegesnek tűnik, de – amennyiben a közeg változatlan marad – hamarosan a kivétel válik szabállyá: a nem politikailag manipulált, a sajtószakma szabályai szerint készült, és így szükségképpen drága híreket azok fogják megfizetni, akiknek fontos, hogy valódi információt kapjanak a pénzükért. Társadalmi szempontból persze mindenképpen veszteség, ha a tájékozottság kevesek kiváltsága lesz – abba viszont a demokrácia rokkanna bele, ha a szabad nyilvánosság utolsó csatornái is elzáródnának.