Szúnyogapokalipszis: Vérünkkel fizetünk a késlekedésért

Publikálás dátuma
2019.06.22. 18:36

Fotó: Vajda János/MTI
Az emberek az önkormányzatoktól követelik a segítséget, a településvezetők viszont a katasztrófavédelemre várnak, ha a szúnyog elleni védekezésről van szó. Pedig ha időben elkezdik a gyérítést, az invázió megelőzhető, mutatja a balatoni példa. Most már csak a környezetre jóval károsabb kémiai irtásra van lehetőség a kímélőbb biológiai helyett, előbbi viszont csak napokra hoz enyhülést.
Duzzadt, viszkető vörös foltok, amiktől aludni sem tud az ember, és legalább egy hónap, mire elmúlnak, miközben az első 2-3 napban jegelni kell a csípéseket, hogy enyhüljön az égő érzés. Ilyen volt az első találkozásom az őshonos ázsiai szúnyogokkal Tajvanban. Nem kellemes emlék, és sajnos az élményt már nem csak több ezer kilométerrel keletre lehet megtapasztalni. Magyarországon is egyre többen reagálnak érzékenyen a vérszívók csípéseire, miközben azok millió szám keserítik meg a nyári melegben ablakot nyitogatók éjszakáját. Magyarországon 50+3 szúnyogfaj él, utóbbi 3 az ember által behurcolt, délkelet-ázsiai fajok csoportjába tartozik, nem őshonosak. Kemenesi Gábor virológus, a Pécsi Egyetem Szentágothai János Kutatóközpontjának szúnyogokra szakosodott munkatársa szerint az új fajokról egyáltalán nincs az egész országra kiterjedő felmérés, így nem tudni róluk sokat. „Ez tipikusan olyan probléma, ahol állami szerepvállalásra lenne szükség. Nincs országos felmérés arra vonatozóan, hogy mely fajok hol és milyen egyedszámmal fordulnak elő. Enélkül a kutatók sötétben tapogatóznak, miközben a kivéreztetett Nemzeti Népegészségügyi Központban szinte hobbiból dolgoznak, majdhogynem saját pénzen. Akkor is, mikor komoly gondot okoz, hogy megjelentek az invazív fajok” – mondja a szakember. Pécsett például a helyiek szerint elképesztően sok a szúnyog, jelenleg az egyik „betelepülő fajjal”, a koreai szúnyoggal küzdenek a kutatók, ami bizonyítottan terjeszti a szív- és bőrférgességet és a trópusi eredetű Chikungunya-lázat. Már a városvezetés is kérte a kutatók segítségét, de Kemenesi Gábor szerint ilyenkor már nehéz bármit is tenni. Nagyon fontos lenne viszont, hogy az emberek ne hagyjanak szabad vízgyűjtő helyeket a házaknál. A tenyészhelyek 90 százaléka ugyanis a házak udvarán található pangó víz, ezért fontos, hogy minden kaspót, ponyvát vagy esővizes edényt öntsenek ki az ott lakók. A katasztrófavédelem lapunknak úgy reagált a helyzetre: nem csak Dombóvártól érkezett panasz, több száz megkeresésük van, méghozzá naponta. Mukics Dániel tűzoltó őrnagy, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság szóvivője elmondta: az irtásban nehézséget okozott a meleg is, ugyanis meghatározott szabályok vonatkoznak arra, hogy mikor repülhet a gép, a hőség miatt azonban ekkor még nem bújtak elő a szúnyogok, így le kellett állítani a légi permetezést. Nyolc hete irtanak ott, ahol azt a rovarszakértők javasolják. Április 30-a óta eddig 300 településen, 158 ezer hektáron léptek fel a vérszívók ellen. Ezen a héten 436 településen, összesen 100 ezer hektáron küzdenek a szúnyogokkal.  

A Balatonnál kapcsoltak

A turisztikailag kiemelten fontos Balaton környékén kevésbé elégedetlenek a helyzettel, igaz, az önkormányzatok ott a saját zsebükbe nyúlnak, ha szükséges. „Én úgy gondolom, hogy annyira nem rossz a helyzet, mint ahogy sokan beállítják. Tudomásul kell venni, hogy a természetes ellenségeik számának csökkenésével egyenes arányban egyre komolyabb szerepet kap a védekezés. A szúnyog a természet része. Mindig is értek bennünket szúnyogcsípések. Azt senki ne várja el, hogy nullára fog csökkenni a csípések száma, hiszen ahogy a beavatkozás neve is sugallja, szúnyoggyérítést és nem irtást végzünk” – mondja Balassa Balázs, Szigliget polgármestere, a Balatoni Szövetség elnöke. A polgármester nyugalma annak is köszönhető, hogy településén elmondása szerint az elmúlt évek hasonló időszakával összehasonlítva talán soha nem volt ennyire jó a helyzet. Ők megelőzték a bajt – talán soha nem történt ennyi gyérítés a régióban, mint idén, részben a katasztrófavédelemnek köszönhetően, részben az önkormányzatok saját kezdeményezésére. „Az idén az elmúlt évekhez képest 80 százalékkal több pénzt kell összeadnia az érintett 47 balatoni önkormányzatnak szúnyoggyérítésre, hogy meglegyen az az 55-60 millió forintnyi forrás, ami elegendő évi négy beavatkozásra. Múlt év tavaszán a balatoni önkormányzatok pénzéből csak egy biológiai és egy kémiai gyérítést tudtak elvégeztetni, ami kevésnek bizonyult. Ez indokolta a hozzájárulás összegének növelését” – érzékelteti Balassa Balázs, hogy a szúnyogmentesség nincs ingyen. A helyzet a turisztikailag szintén csúcsra járatott Budapesten és környékén ellentmondásos – a Duna-parti területek lakói egészen különböző tapasztalatokról számolnak be. A belvárosi Bálnánál sorakozó kávézók szinte telt házzal üzemelnek, és ugyan minden percben látni valakit, aki épp hadonászik a levegőben vagy keményen lecsap egy-egy vérszívóra, nincs invázió. A vendéglátósok is arról beszélnek két koktél kihordása között, hogy komoly gondot most nem okoznak a rovarok. Néhány kilométerrel feljebb, az óbudai részen viszont alkonyatkor fél óra alatt 8-10 csípést is össze lehet szedni. Egy közeli gyógyszertárban már kétségbeesett anyuka próbálja csitítani másfél éves csemetéjét, a tejföl­szőke, vízkék szemű csöppség fehér bőrén hatalmas, 50 forintos nagyságú csípések láthatóak. Legalább egy tucat csípés van a gyereken. Édesanyja épp valamiféle hatékony szert próbál vásárolni, ami valamiképpen enyhíti a gyerek szenvedését. Sikerrel jár, a patikából már a javulást ígérő kencével gurulnak ki. A kereslet kínálatot szül, és ezt később az online térben is tapasztaljuk, ahol szélsebesen reagáltak a szúnyoghelyzetre. Egyre-másra ugranak fel a hirdetések, amikben csípések kezelésére alkalmas termékeket akarnak eladni. Azt, hogy ezek mennyire hatékonyak, nem tudni, de az egész biztos, hogy az invázióban érintett területeken élők mindent megvesznek, csak csökkenjen a viszketés és a fájdalom. 

Szerbia is lehagy minket

„Jelenleg sajnos olyan, mintha megvárnánk, míg kigyullad a ház és utána oltanánk a tüzet, ahelyett, hogy megakadályoznánk a kialakulását. Idén ez nagyon érződik. Két nappal a kémiai gyérítés után szinte ugyanannyi szúnyog van, mint előtte. Üzleti érdekek állhatnak a háttérben, emiatt nem sikerül átállni a biológiai irtásra” – mondja Kemenesi Gábor. Pedig a kémiai irtás csak a repülő szúnyogokat pusztítja el, az utánpótlást nem, így ez szinte egy szélmalomharc. A természetvédők által is preferált biológiai irtás lényege egyébként, hogy egy olyan, talajlakó baktériumot juttatnak a vizekbe, amely elpusztítja a szúnyog lárváit, és csakis azokat. Ez a módszer nem veszélyes más állatokra. A másik verzió a kémiai irtás, ilyenkor a levegőbe permetezett idegméreggel történik az irtás. Ez elpusztít minden olyan rovart, ami az adott időpontban éppen a levegőben van. Így fordulhatott elő, hogy Sopronban méhek estek áldozatául a méregnek, bár a legtöbb helyen időben figyelmeztetik a méhészeket, hogy zárják el az állataikat. A méreg ugyan emberre nem veszélyes, de a környezetre káros. Most azonban már késő a bioló­giai irtás, annyira sok a repülő szúnyog, hogy elkerülhetetlen a kémiai beavatkozás. „A biológiai gyérítés 40 éve elérhető, a legtöbb európai ország már ezt használja, ez nem is költségesebb. Szerbiában, Ausztriában, Franciaországban is működik” – mondja a virológus. Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság szóvivője azt mondja, azért választják zömében a kémiai gyérítést, mert nem lehet minden kerti vödörbe biológiai szert tenni. Másfél milliárd forint áll rendelkezésre a szúnyogirtásra, ezt kell beosztaniuk. Mukics Dániel tűzoltó őrnagy szerint a kémiai irtószer a kijuttatott mennyiségben emberekre, melegvérű állatokra, növényekre teljesen ártalmatlan, az csak több ezerszeres dózisban fejtene ki negatív hatást. Emberre is veszélyes betegségeket több, őshonos szúnyogfaj is terjeszt. A jelenleg nagy mennyiségben előforduló gyötrő- és oldalfoltos szúnyog például a szív- és bőrférgességgel fertőzhet. A szívférgesség leginkább az állatokra veszélyes, és a szakemberek szerint elképesztő mértékben terjed az országban a háziállatok között. A bőrférgesség, bár nagyon ritkán, de előfordulhat emberek esetében is, évi 5-10 esetet regisztrálnak. A mostani invázió oka, hogy a dunai árhullámok és a sok eső olyan területeket is elöntöttek, amelyek az elmúlt három évben az aszály miatt szárazak voltak, akár 10 éve felgyülemlett tojások is kikelhettek. Mivel az elmúlt három évben aszály volt, nagyon sok tojás halmozódott fel. Legutóbb 2013-ban volt olyan invázió, mint most, de a jövőben várhatóan egyre sűrűbben fordulhatnak elő ilyen nyarak, és egyre több betegség jelenhet meg a vérszívók miatt.  

Betegségek terápia nélkül

Az ázsiai tigrisszúnyog legalább 22 féle vírust terjeszthet, Európában már kimutatták belőle a sárgaláz vírusát, a nyugat-nílusi vírust, a japán encephalitis (agyvelőgyulladás) vírusát, továbbá potenciális terjesztője a Zika-vírusnak is – figyelmeztetett a napokban a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontja. Mielőtt azonban mindenki trópusi betegségektől kezdene rettegni, fontos különbséget tenni terjesztés és hordozás között. Egy szúnyog csak akkor terjesztheti a betegséget, ha hordozza is, vagyis találkozott a fertőzéssel. Vagyis egy aktív, járványos időszak nélkül nem tudja megfertőzni az embert, hiszen nem hordozza a kórokozót. Nem minden vírus esetében van ilyen „szerencsénk”. A szintén szúnyogok által terjesztett nyugat-nílusi lázban például tavaly a korábbinál négyszer többen, 15-en haltak meg Magyarországon. A nyugat-nílusi lázat sokan tünetmentesen vészelik át, enyhe tünetei lehetnek a láz, izomfájdalom, fejfájás, nyirokcsomó-megnagyobbodás, bőrkiütések. A betegek körülbelül 1 százalékánál alakul ki idegrendszeri érintettség, ami viszont már halálos lehet. Specifikus terápia, oltóanyag nem áll rendelkezésre. A Népegészségügyi Központ adatai szerint, míg 2014-ben csupán 10-en kapták el a kórt, addig tavaly már 225-en. „Valójában több tízezer megbetegedés is lehetett, csak ezek tünetmentesen zajlottak” – mondja Kemenesi Gábor. Az, hogy idén a szúnyogcsípések már fájdalmasabbak, nagyobbak és sokaknál véraláfutások is kialakulhatnak, a szakember szerint egyéni érzékenység kérdése, egyre több az allergiás ember. Alapvetően nem a szúnyogok változnak, az emberek lesznek érzékenyebbek. Kemenesi Gábor szerint érdemes különböző, bőrre kenhető, fújható szereket alkalmazni, amik elriasztják a rovarokat. Egy lapuknak nyilatkozó bőrgyógyász megemlítette: ahogy újabb szúnyogfajták jelennek meg, úgy változhat a bőrreakció.

Kit szeret a szúnyog?

Érdekes, de a szúnyogok sem szeretnek minden vércsoportot ugyanannyira. A 0-s vércsoporttal rendelkezőket gyakrabban támadják meg a vérszívók, és az is számít, hogy a bőr milyen illatot bocsát ki. Az édesebb illatot jobban kedvelik. Ha valaki például olyan ételeket eszik, amik a bőrön is kiválasztódnak, például a fokhagyma, az csökkentheti a csípések számát, bár ez tudományosan egyelőre nem bizonyított egyértelműen.

Menteni az embereket

Publikálás dátuma
2019.06.16. 18:30

Fotó: Draskovics Ádám/Népszava
„Lecsúszni könnyű, visszakapaszkodni nagyon nehéz” – mondja Béres Tibor szociológus. Ő készítette el azt a pályázatot a városban dolgozó kollégáival, amely alapján elindult a drogprevenciós munka a gyöngyösi Durandában és további városi és város környéki helyszíneken. A település peremén nagyjából hatszáz ember él itt kóbor kutyák, patkányok és rengeteg szemét közepette.
Tiborral a Kormányhivatal előtt találkozunk, néhány száz méterre innen, a hídon túl kezdődik a Duranda. Az elején, szép kertvárosi környezetben áll a Jelenlét Ház, hat éve alapította a Máltai Szeretetszolgálat egy országos hálózat részeként. Ügyes a helyválasztás: kint is vannak meg bent is. Nem a sűrűben, de a Duranda legtávolabbi pontjától is mindössze tízpercnyire. A máltaiak adnak helyet a városi drogpreven­ciós program egyes elemeinek is. Nagy a sürgés-forgás a Házban, este közös bográ­csozás lesz. Működik itt baba-mama klub, játszóház, vannak tanodajellegű foglalkozások, és az udvarban egy konténer, ahol zuhanyozni, illetve mosni lehet, mert a durandai házak egy részében se áram, se víz nincs. „Eleinte szégyelltek idejárni az emberek, de idővel rákaptak. A mosáshoz most már előre be kell jelentkezni, annyian jönnek, és csak két mosógépünk van” – meséli Fazekas Mara, a Ház vezetője. Kisvártatva hozzáteszi, hogy a kezdetekkor igényfelmérést készítettek, amely világosan megmutatta, hogy az itteni fiatalok számára a legnagyobb veszélyt a függőségek jelentik, a drog-, az alkohol-, a játék- és a kütyüszenvedély. A válaszolók azt is megfogalmazták, hogy a problémáikkal nem tudnak kihez fordulni. Mara tehát úgy gondolja, hogy munkájuk lényege nem a különféle szolgáltatásokban rejlik, hanem abban, hogy mindig kéznél vannak, bárki, bármikor, bármivel megkeresheti őket. „Az alkoholizmusra csak legyintünk, ez nálunk közmegegyezés. A drogról leszedi a keresztvizet mindenki, aki teheti, a szakemberek többsége pedig szankciókban gondolkozik. Akkor dolgozunk jól, ha a programjainkkal minél több embert be tudunk vonzani, ha elterjed a hírünk a városban, és sikerül szemléletváltást elérni a fiatalok, az őket nevelő családok vagy a szakemberek körében” – egészíti ki Mara szavait Illés Veronika, a városban zajló drogprevenciós projekt szakmai vezetője.  Béres Tibor szociológus gyöngyösi illetőségű, főállásban az Autonómia Alapítvány munkatársa. A szervezet egyik fő működési területe a romaintegráció, de Tibor most a város megbízásából dolgozik a Durandán. Szerencsés együttállásnak tartja, hogy Gyöngyös sikeresen pályázott az uniós pénzre, a Málta helyet biztosított a programoknak, a helybeli szakembergárda pedig nem csupán fogadókész, egyenesen lelkes. „A miénk rendhagyó projekt. Nem tiltunk, nem mondjuk senkinek, hogy ne fogyasszon ezt vagy azt. A módszerünk egyszerű: boldog órákat, pozitív élményeket próbálunk adni a fiataloknak. Ha felfedezik, hogy történhet velük jó is, igényelni fogják ezt. Márciusban kezdtünk, folyamatosan bővítjük a programok körét, kirándulunk, nyáron kajaktáborba megyünk. Közösséget építünk, mert ezek a gyerekek a szegregáció rabjai. Szegregátumban élnek, szegregáltan oktatják őket, és soha sehol nem tapasztalnak sikert. Mi arra törekszünk, hogy megéljék a sikert, csinálják azt, amit szeretnének, énekeljenek, írjanak maguknak dalszöveget, rajzoljanak képregényt vagy készítsenek filmet az életükről. Az a cél, hogy nőjön az önbizalmuk, higgyék el, hogy ha akarnak, tehetnek önmagukért.” Ül közöttünk egy jó arcú, bermudás, papucsos fiatalember. Ő Répás János, a „belső ember”, hivatalos megnevezése: tapasztalati szakértő. Szerepe fontos, sőt elengedhetetlen. A szegregátumokban végzett munkához mindig kell ugyanis valaki, aki ismeri a helyi viszonyokat és megbízik benne a közösség, egyszersmind a szakemberek számára is hiteles. János nagyot lépett előre a rábízott funkcióval. Azért esett rá a választás, mert nagy energiát fektetett a tanulásba. „Sokat köszönhetek Maráéknak, ők készítettek fel a szakközépiskolai érettségire is. Amikor kitaláltam, hogy jogosítványt szerzek, megtanították nekem a KRESZ-t, és arra is jutott idejük, hogy gyakorolják velem a vezetést. Eleinte győzködni kellett a telepieket, mára ideszoktak, mert mindig mindenkinek nyitva áll az ajtó, amire nagy szükség van” – mondja. Megtudom, hogy a családja az ő gyerekkorában költözött a Durandába, ami akkoriban tiszta, rendezett városrész volt, virágos kertekkel, és a helybeliek a patakban mosták a ruhákat. Most kóbor kutyák, patkányok rohangálnak mindenhol, a patak büdös, mert szemetet dobálnak bele. Ide nem jön be postás, betegszállító, mentő, a rend­őr is csak akkor, ha nagyon muszáj. Ők azért maradnak, mert két kicsi gyereket nevelnek, a rokonaik itt élnek, és a kitöréshez pénz kell, sok pénz. Megsúgja azt is, hogy egyszer, a távoli jövőben szociális munkás szeretne lenni. 

Mindenki jó valamiben

„Ha fotózni akarsz, előbb kérdezd meg, szabad-e; ne haverkodj, óvatosan közelíts, mert sok a beteg, agresszív ember; tegeződj, a magázás nekik túl hivatalos; nem jó, ha túl közel mész hozzájuk, attól úgy érzik, erőszakos vagy” – foglalja össze a szabályokat János. Aztán begyűrjük magunkat a kocsijába, elöl én, hátul a család. Hamarosan elfogy az aszfalt, János óvatosan vezet, mégis kátyúból kátyúba huppanunk. Száraz időben könnyebb itt közlekedni, de hetek óta esik, tengelyig ér a sár, gödör gödör hátán, és mindegyik színültig tele van vízzel. Ha valaki az enyészetet akarja megörökíteni, a Duranda ideális helyszín. Félig vagy egészen leomlott házak mindenütt, lassan visszahódítja őket a természet, ablakukból ecetfa nő ki, a romokon csalánerdő virít. Lomokból összetákolt kalyibák és égig érő szeméthegyek. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a nyomortelep gyönyörű környezetben fekszik, madárcsicsergés tölti be, dombok ölelik körbe – szürreális a látvány. Minden mozdulatlan, sehol egy ember, ám a semmiből hirtelen suhancok gyűlnek körénk. Egymás szavába vágva ecsetelik, hogyan vezették meg a helyi „Schwarzeneggerek” Morvai Krisztinát. Az akkori EP-képviselő 2011 őszén látogatott el a Durandába, ahol kigyúrt srácok bemesélték neki, hogy a Durandában kannibálok laknak, egy szál füves cigiért embert ölnek, a purdék döglött macskát és patkányt esznek. Morvai videofilmet forgatott, nyílt levelet írt, azonnali intézkedést követelve – ezen röhögött fél Gyöngyös. A szomszéd utcában balkáni feeling tör rám. Roskatag fűzfa fotelban idős bácsi pöfékel, lányok flangálnak feszülő cuccokban, a kitárt kapukban gyerekek hancúroznak. János buzgó házigazda – előkerít egy fiút, aki hajlandó szóba állni velünk. Története – durandai viszonylatban – nem különleges. Tizenhét lopás és kocsifeltörés van a rovásán, négy év hat hónapot kapott halmazati büntetésként, hamarosan bevonul a debreceni javítóintézetbe. Mire a délután derekán visszaérünk a Jelenlét Házhoz, vásári színkavalkád és ricsaj tölti be az udvart. Tűz a nap, mindenki nekivetkőzött. Csinos, fiatal anyukák sétálnak föl s alá meztelen vállal, karjukon babát ringatva. A Ház mindenese, a termetes, fehér bajszú Jocó bácsi a hatalmas bográcsot strázsálja, paprikás krumpli rotyog benne. Gyerekek hintáznak, csúszdáznak, homokoznak, kamaszok pingpongoznak. De a kedvenc a csocsó, mert onnan be lehet lesni a terembe, ahová szép sorjában érkeznek a lányok karénekre. Amikor elül a sugdolózás és vihogás, Tiboré az első szó joga. Lelki útravalóval szolgál: „Mindegyikőtök jó valamiben. Akárhová születsz, lehet belőled híres színésznő, táncos vagy modell. De nem kell reflektorfényben élni, nem kell híresnek lenni. Elég, ha jól csinálod, amit csinálsz, és ha szereted, akkor ez nem is nehéz” – sugallja olyan meggyőző erővel, hogy nincs ember, akit ne érintene meg. Molnár Ágnes énektanár légzőgyakorlatokkal és beénekléssel alapoz, és már kezdődhet is a népdaléneklés. Aztán Tibor bekapcsolja a CD-t, modern dallamokra váltanak, s a terembe lassacskán beszivárognak a kisgyerekes anyukák zenét hallgatni. Én meg arra gondolok, ezt a fél tucat ragyogó hajzuhatagú, csillogó szemű kislányt talán nem fogják tizennégy évesen „megkendőzni”. Mert a Durandában az a szokás, hogy ha valaki már nem szűz, piros kendőt kötnek a fejére, ezzel jelezve, hogy már asszony. Miközben hazafelé autózunk, Tibor szavai járnak a fejemben. Azt mondta, egyszer kiszámolta, hogy az uniós csatlakozás óta évi száznégymilliárd forint érkezett az országba, amit romaintegrációra kellett volna fordítani. „Hol van ez pénz és hol van az eredménye? – tette fel a költői kérdést. – Zsákszámra öntik a milliókat különféle projektekbe, és időnként azt tapasztaljuk, nem marad nyoma annak, hogy az adott területen bármilyen fejlesztés történt. Köztudott, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztesei a cigányok voltak. A Durandán is az utóbbi harminc évben alakult ki a most látható mélyszegénység és az ezzel járó viselkedésformák. Tagadhatatlan, hogy ezen a részen már a történelmi korokban is szegények, elsősorban napszámosok éltek, és soha nem volt a város jól fejlesztett része, de az, hogy ma itt tart, nagyrészt annak tudható be, hogy a romaintegráció mindig csak lózung volt, hiányzott mögüle az egységes politikai akarat. Mi, szakemberek a jelenlegi helyzetben csak annyit tehetünk, hogy mentjük, amit lehet: az embereket.”
Szerző

Kacifántosok kizárva: a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek nagy része nem kapja meg azt a fejlesztést, ami a törvény szerint járna neki

Publikálás dátuma
2019.06.16. 14:43

Bár a tankötelezettség mindenkire vonatkozik, ma Magyarországon a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekeknek valójában kevesebb mint fele jár napi szin­ten iskolába, speciális, szeg­regált intézményekbe, a többi gyerektől teljesen elválasztva. Nagy részük nem kapja meg azt a fejlesztést, ami a törvény szerint járna nekik, így megfosztják őket a lehetőségtől, hogy képességeikhez mérten a legteljesebb és önállóbb életet éljék.
„Amikor megszületett a fiam/lányom…” „Amikor rájöttünk, hogy nincs olyan iskola, ahová vihetnénk” – szinte kivétel nélkül minden történet így indult azon a május végi konferencián, ahol az állami rendszer mellett működő, kisebb-nagyobb iskolák, tanulócsoportok, iskolakezdemények osztották meg a tapasztalataikat egymással a fogyatékos gyerekek oktatásáról. A szakértők mellett a felszólalók szülők voltak, akik mostanra maguk is szakértők, egyesek iskolaalapítók lettek, akik a magukéhoz hasonló cipőben járó családokon is segítenek. Nem volt más választásuk, csak úgy tudtak a gyerekeik igényeinek oktatást biztosítani, ha maguk teremtették meg ennek a kereteit. A rendezvényt a Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület szervezte, amelynek az a célja, hogy minden gyerek járhasson iskolába, kapja meg a neki járó oktatási időt, fejlesztéseket függetlenül attól, hogy tipikusan fejlődő vagy súlyosan-halmozottan sérült. Ez ugyanis ma Magyarországon nem magától értetődő. „Tizenhat éves volt a fiam, amikor autóbaleset érte, eltört a nyakcsigolyája és nyaktól lefelé lebénult. Egyik napról a másikra kerültünk bele abba a küzdelembe, amit a születési sérült gyerekek szülei a kezdetektől átélnek. Hamar összehozott minket a sors olyan családokkal, akik szintén fogyatékos gyereket nevelnek, és mindenki azt tapasztalta: kevés a lehetőség, kevés a segítség” – kezdi a történetüket Péntek Imréné, Ágnes, a szegedi GEMMA Iskola igazgatója. Mivel a szakmája eredetileg gyógypedagógus, látta, hogy hol vannak a rendszer legnagyobb hiányosságai, és hamar megfogalmazódott benne, hogy tenni szeretne valamit a fiáért és a hasonló sorsú családokért. Megfogant egy olyan iskola gondolata, ahol a gyerekek és fiatalok megfelelő környezetben kapnak személyre szabott, szakszerű fejlesztést. „Az igényeink nem különlegesek, csupán azt szeretnénk, ami más családok számára természetes – iskolát választani, attól függően, hogy hol érezné jól magát a gyermekem, emberi körülmények vannak és szeretettel fogadják.” Ágnes és a sorstársai vágya magától értetődő, a realitás ettől mégis nagyon messze van. Szegeden és környékén például nem működik fejlesztő iskola ezeknek a gyerekeknek, ha a GEMMA nem lenne, ellátatlanok lennének. Napjaikat nagy eséllyel otthon töltenék, szüleik felügyelete mellett, nem járhatnának közösségbe, és a szükséges fejlesztéseknek, foglalkozásoknak csak a töredékét kapnák meg. Ma Magyarországon minden gyereknek joga és kötelessége iskolába járni 16 éves koráig, függetlenül attól, hogy miben tér el az átlagtól vagy a valójában alig létező, elképzelt „ideális” tanulótól. „Az ugyan nincs leírva a köznevelési törvényben, hogy ehhez az állam köteles iskolát biztosítani, de ez logikus. Nagy botrány lenne belőle, ha egy tipikus fejlődésű gyerek számára nem lenne hely az ország egyik iskolájában sem. A szülőket pedig felkeresné a gyermekvédelem, mert büntetőjogi felelősségük, hogy a gyerek iskolába járjon. A törvény ugyanígy vonatkozik a fogyatékos gyerekekre is, számukra még sincs elég iskolai férőhely” – mondja dr. Márkus Eszter, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar docense. Néhány éve ugyan adminisztratív eszközökkel megoldották, hogy minden gyerek tartozzon valamilyen gyógypedagógiai nevelési-oktatási intézményhez, de Márkus Eszter 2015/16-os tanévre vonatkozó kutatása szerint a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekeknek valójában csak 46 százaléka jár napi szinten iskolába. Jellemzően speciális, szegregált intézményekbe, a többségi gyerekek „társadalmából” teljesen kirekesztve. A fogyatékos gyerekek oktatása a törvény szerint megvalósítható otthoni ellátásban is (az érintettek 20 százaléka), vagy a bentlakásos szociális ápoló-gondozó otthonokban is, ahová a gyógypedagógus kiszáll hozzájuk. Ezekben az esetekben a gyógypedagógiai nevelést végző iskolákban dolgozó szakemberek járnak ki házhoz vagy a bentlakásos intézményekbe. A törvény szerint ezek a gyerekek nem kaphatnak kevesebb oktatást heti 20 óránál. Mégis, Márkus Eszter kutatása szerint azok, akik otthoni ellátásban részesülnek, átlagosan csak 7 órát kapnak hetente, a bentlakásos szociális intézményekben pedig csak 13 óra jut nekik, mert kevés a szakember, aki ki tud járni hozzájuk.  

Csak egyszer kell iskolát építeni

„Valójában az állam számára is az lenne a jobb megoldás, ha ezek a gyerekek iskolai körülmények között tanulhatnának. Egy gyógypedagógus egyszerre egyetlen gyerekkel foglalkozik, amikor házhoz megy, és utazással is rengeteg időt tölt. Ezzel szemben egy hatfős iskolai csoporthoz másfél gyógypedagógus is elegendő” – magyarázza a szakértő, hogy miért is működik rosszul a jelenlegi rendszer. Pedig az iskolát vagy az új tantermeket egyszer kellene kialakítani, és ha felépülne a rendszer, egy idő után nem lenne vele több gond, csak annyi, mint bármelyik „hagyományos” iskolával. A helyzetet viszont nehezíti a gyógypedagógus-­hiány is, becslések szerint 3500-nál is többen hiányozhatnak a rendszerből. Így Márkus Eszter szerint a fogyatékos gyerekek többsége nem kapja meg a megfelelő fejlesztést, pedig később már nehezebb fejlődést elérni. Ha nem válnak legalább részben önellátóvá, felnőttként még inkább rászorulnak az ezer sebből vérző és alulfinanszírozott szociális rendszerre. Nem csoda, ha a helyzetet megelégelt szülők, akik szeretnék, hogy gyerekeik a lehetőségeikhez képest a legönállóbb, legteljesebb életet élhessék, a saját kezükbe veszik az irányítást. Az általuk alapított iskolák és tanulócsoportok pont olyan sokfélék, mint a gyerekek, akikkel foglalkoznak, jórészt pályázatokból, adományokból, önkéntes munkából élnek. A tanulócsoportok esetében jellemző, hogy a gyógypedagógus az állami feladat-ellátási helyről jár ki ezekbe a tanulócsoportokba, mintha házhoz menne. Ezekben az esetekben tulajdonképpen az ő bérük az állam „hozzájárulása”. „Fantasztikusak ezek a szülők, és az, amit véghez vittek a gyerekeikért. De vegyesek az érzéseim, mert ez nem az ő feladatuk lenne, hanem az államé. Nekik kellene fenntartani ezeket az iskolákat. Ha már nem csinálták meg, legalább vegyék át, ez lenne a minimum” – teszi hozzá Márkus Eszter.  

Ha nincs, megcsinálják

A szegedi GEMMA iskola hosszú utat járt be: a kezdetekkor, amikor az iskola még csak 12 gyereket látott el, a kommunikáció nagyon nehézkes volt a felelős minisztériummal. Az alapító és intézményvezető Ágnes viszont kitartó volt, és folyamatosan írta a leveleket nekik, s mivel a tankerület nem tudja ellátni azt a fel­adatot, amit a szülők által alapított iskola elvégez, ma már megkapják az államtól a gyógypedagógusok bérét fedező támogatást, és kiegészítő normatívát is. A szülők által fizetett hozzájárulás mellett viszont továbbra is nagy szükségük van a támogatókra és adományozókra, emellett különböző pályázatokból, az adó 1 százalékából tartják fenn az iskolát. „Nagyon fontos, hogy nem kérhetek pénzt bérre és rezsire, mert ha ezt a kettőt nem tudom biztosítani más forrásból, túl nagy a bizonytalanság, hosszú távon biztos nem lehet így működni. A támogatóktól azt szoktuk kérni, hogy segítsenek valamilyen konkrét cél elérésében, például egy eszköz beszerzésében vagy felújításban” – teszi hozzá Ágnes. De az egésznek a kulcsai mégiscsak a szülők, akik a kezdetektől ott segítettek, ahol tudtak, mindenki beletette a maga munkáját és szaktudását az iskola létrehozásába. „A saját tragédiánkat kellett túlélnünk és megoldanunk, a sors fura játéka, hogy ezzel sok más családon is segíthettem. A mi iskolánknak talán azért olyan különleges a hangulata, mert a létrehozásában és jelen pillanatban a fenntartásában is főleg szülők vesznek részt, és egy szülő mindig a legjobbat szeretné a gyerekének” – mondja Ágnes, aki elismeri, hogy az út nem volt könnyű. Csak az előkészítés három évig tartott, amikor nyakukba vették az országot, hogy megnézzék, hol működnek jó intézmények, és mindenhonnan próbálták a legjobb dolgokat kiszemezgetni, majd kiegészítették a saját szempontjainkkal. Egy év a hivatali ügyek intézésével és a megfelelő épület keresésével telt, a szakhatóságok rendkívül szigorú előírásokat szabnak, ha valaki közoktatási intézményt akar létrehozni. Az ilyen civil kezdeményezések elé gördülő első és legnagyobb akadály Ágnes szerint a megfelelő épület megtalálása. A szegedi városvezetés nem látott fantáziát egy ilyen iskola támogatásában, és végül egy üres, lerobbant kollégiumi épületet adott el nekik 69 millió forintért – az összeg összegyűjtésében a szeged-csanádi püspök segített, és végül Ágnesék mellé állt több nagyvállalat is támogatóként. Az építés-szépítés viszont szintén a szülőkre maradt, akik szép és jól felszerelt iskolát „építettek” gyerekeiknek. Ami szeptemberben kapacitásai végére ér, ekkor újabb 15 főt vesznek fel, de ha még egy család jelentkezne, őket már el kellene küldeniük, többen nem férnek el az épületben. Ezért most egy pályázatra készülnek, hogy még egy emeletet építhessenek, hogy még több családnak segíthessenek. A problémák viszont nem érnek véget az iskolaévekkel: a szülőknek az a legaggasztóbb, hogy a fogyatékos gyerekek számára legfeljebb 23 éves korig jár az oktatás, eddig tudják néhány órára valamilyen nappali intézménybe bevinni őket, már ha szerencséjük van, és találnak helyet. Utána viszont elengedik a kezüket. Éppen ezért Ágnes és sok szülőtársa hosszú távú megoldásban gondolkozik, és olyan, az iskolára épülő nappali intézményt is működtetnek, ahová akár életük végéig is járhatnak. „A következő állomás egy bentlakásos intézmény létrehozása lenne, ami azoknak a családoknak jelentene segítséget, akik nem tudják megoldani nap mint nap a bejárást” – mondja Ágnes, aki elismeri, hogy mindez költséges, de ha a szülőknek lenne esélyük visszatérni a munkaerőpiacra, a befektetés akár meg is térülhetne. De ma még ettől nagyon messze vagyunk, segítség hiányában ezek a családok belefáradnak az állandó erőfeszítésbe, gyakran szétesnek, és a szülőknél is kialakul valamilyen egészségügyi probléma, így előbb-utóbb ők is segítségre szorulnak. 

Együtt is lehet

Sok szempontból ennél is nagyobbat álmodik Csordás Anett, a Lépjünk, hogy léphessenek! egyesület alapítója, az otthonápolás méltányos elismeréséért folytatott küzdelem vezéralakja is, aki most azon dolgozik, hogy változzon a helyzet, és a „kacifántos” gyerekeket nevelőknek is legyen választási lehetősége. „Elfogadhatatlan, hogy csak elkülönítve tanulhatnak. Meg kell teremteni számukra a lehetőséget: választhassanak intézményt, akár szegregált, speciális intézményt, akár inkluzív, mindenkit befogadó intézményt, vagy megreformált nappali ellátókat, ahol szociális integráció folyik, vagyis találkozhatnak ép gyerekekkel is” – mondja Anett, aki korábban iskolaigazgató volt, így a fia születése előtt sem voltak rejtve előtte az oktatási rendszer hiányosságai, tudta, hogy az Erikhez hasonló gyerekek kizárólag szegregáltan tanulhatnak. Ő viszont nagyon rosszul érezte magát, amikor iskolába került. Nem evett, nem ivott, így tiltakozott az ellen, hogy be kelljen mennie a kizárólag fogyatékosokkal foglalkozó intézménybe. Sok országban van rá példa, hogy a fogyatékos gyerekek együtt tanulhatnak ép kortársaikkal, az ilyen, úgynevezett inkluzív iskolák egyszerre reagálnak a sérült és a tipikusan fejlődő gyerekek igényeire. Anett az USA-ban több mint húsz intézményben járt, akkor vált számára nyilvánvalóvá, hogy a gyerek, az gyerek, egyesek legfeljebb más típusú támogatásra szorulnak, mint a többiek. Elmondása szerint rengeteg tanulmány bizonyítja, hogy ha a szakemberek, pedagógusok kellően felkészültek, mindenki – a tipikusan fejlődő gyerek is – jól jár az együtt tanulással. De idehaza ettől még tartanak: a nem fogyatékos gyerekek családjai attól, hogy hátráltatva lesznek a tanulásban, a „kacifántos” gyerekek szülei pedig attól, hogy nem kapnak elég fejlesztést. Anették szeretnék bebizonyítani, hogy nincs mitől tartani – 2018 szeptemberében elindították A Holnap Iskoláját, ami egy magántanulói csoport, ahol jelenleg Erikkel együtt három diák tanul, egyikük egészséges. Ez az időszak egyelőre arról szól, hogy kidolgozzák a módszereket, amelyekkel ezeket a nagyon változatos szükségletű gyerekeket oktatni lehet, ugyanis nem is létezik ilyen pedagógiai program vagy tanmenet Magyarországon. Fontos célkitűzés az is, hogy a 21. század technológiáit, az internetes eszközöket, robotokat, új technológiákat is beépítsék. Terveik szerint 2020-tól hivatalosan, a minisztérium által elismert módon indulna el az iskola, akár több helyszínen az országban. „Egy súlyosan mozgássérült gyerek például ma Magyarországon kizárólag szegregált körülmények között tanulhat. Ez nagyon igazságtalan egy értelmes gyerekkel szemben, nem értem, hogy miért kell őket megfosztani attól, hogy beilleszkedhessenek a társadalomba” – mondja Anett, aki úgy látja, hogy az elkülönítés miatt az épek sem „tanulják meg”, hogyan viszonyuljanak a sérült embertár­saikhoz. Ugyanakkor azt is elismeri, az együtt tanulás elterjedése távlati cél. Egyelőre az is hatalmas eredmény lenne, ha minden tanköteles gyerek iskolába járhatna, mindennap.
Szerző