Az utolsó postás

Úgy tűnik, nem lesz postás a faluban, legalábbis olyan nem, aki naponta megjelenik dél körül a ház előtt. Utcavégén, faluvégén lakunk, eltelik pár óra, míg ideér, bedobja az újságot meg a leveleket, vagy becsenget, ha ajánlott küldemény jött, netán méretes csomagot hozott, amelyik nem fér be a ládába.

Ilyen postásunk volt eddig, ilyen nem lesz mostantól.

Apai nagyapánk falusi postamester volt, a hivatal illatát már gyerekkorunkban magunkba szívtuk. Láttuk a postás nénit, aki, hogy visszeres lábait óvja, fűzős cipőt viselt, azt kötötte szorosra, mielőtt felemelte az újságokkal teli csatos bőrtáskát, mert akkoriban minden házhoz járt legalább egy napilap, meg jó néhány magazin. A karácsony előtti hetekben naponta többször is táskát váltott, mert akkor meg az üdvözlő lapok érkeztek tömegével. Mi is izgatottan vártuk gyerekként, hogy na, vajon ma a pórtelki család gyertyás, vagy az Amerikába szakadt legénykori barát Disney-figurás képeslapja érkezik-e, rajta egy távoli világ ismeretlen bélyegével.

A mostani postásunk már nem gyalog, hanem biciklivel járt, fűzős cipő helyett csinos lábbelit viselt, s barna bőrtáska sem lógott az oldalán. Egy, a kerékpárra rögzített tárolórekeszben sorjáztak a levelek, számlaértesítők, konzultációs és egyéb propagandisztikus üzenetek, nem beszélve a gyorshajtásról vagy tilosban parkolásról tájékoztató hivatalos dokumentumokról. Egy kis zacskóban pedig ott bújt néhány szem pogácsa vagy előző napról megmaradt süteménydarab, amelyek miatt kutyánk jóval előbb jelezte a postás érkezését, mintsem mi kinézhettünk volna az ablakon, s a kapuban is balról előzött, hogy minél hamarabb megkaphassa a neki szánt falatokat. Hogy nyugdíjba megy, már hónapokkal korábban mondta, s bemutatta később az utódját is, hozzá hasonlóan nyugdíjhoz közelítő asszonyt, meg egy kisegítő lányt, aki forgalmasabb napokon besegít.

Először csak azt vettük észre, hogy nem jön annyiszor levél, mint korábban szokott, s az újságok is később kerülnek hozzánk. Kialakult egyfajta érzet, hogy egyre ritkábban látjuk felbukkanni a postást, s már elfelejtettük számon tartani, mikor melyik szolgáltató számlája érkezik. A minap azonban ajánlott levél jött, s míg átvettük, megtudtuk, hogy ez a postásunk is befejezi, vége elég volt. Nem gyűri magát a napon, nem áztatja tovább eső, nem vacogtatja hideg, nem fújja át a szél, nem viszi a hátán egyedül az egész falut, s a sok kilométert. A kisegítő lányt elszipkázta az önkormányzat, mert hirtelen kellett egy könyvtáros, és hiába jelentkezett a nyugdíjas tanító néni, hogy ő szívesen beáll, a könyvekhez is konyít, olvasni is szeret, s még a gyerekeket is jól ismeri, nem felelt meg, mert nem közmunkás, s csak arra van most támogatás. Így a kisegítő újságkihordó lett a könyvtáros, a falu meg itt marad postás nélkül. Most mindenki azt találgatja, vajon milyen új rend vezetődik be, s hogyan jut a tudomásunkra, ha érkezett küldemény, hisz még egy hangosbemondónk sincs, amin reggel beolvashatnák, ki menjen be aznap a hivatalba, mert levele jött.