Első karcolás

Lehet, hogy Recep Tayyip Erdogan mégsem sebezhetetlen? A török elnök túl van már néhány nagy csatán, ám eddig mindet megnyerte. Próbálták már legyőzni erővel: például a haragos ellenzéki tömeg kőzáporral 2013-ban, a véres tüntetésekbe torkolló Gezi parki tüntetéseken. Majd egy államon belüli árnyékállam katonákkal és vadászgépekkel a 2016-os puccskísérletben. Mind kudarcot vallottak. A török elnök nem esett el, de még csak súlyos sebesülést sem kapott, inkább erősebben tért vissza, mint valaha.
Egyelőre nem sikerült legyőzni a szavazófülkékben sem. Még ha olykor megszorongatták is, máskor pedig kompromisszumokra kényszerült, az elmúlt 17 évben minden választáson ő nevethetett a végén. A legnagyobbat akkor, mikor az elnöki rendszert megszavaztatta, és az ellenzék még második fordulóra sem tudta kényszeríteni. Közben túlélt egy gazdasági válságot, mely másutt nemcsak politikusokat, de egész országokat rengetett meg. Több fronton háborút vívott a terroristákkal, és újra a geopolitikai térképre rakta Törökországot. Sőt még azt is elbírta, hogy összeakasztotta a bajuszt a világ vezető hatalmaival.
Erre a semmiből felbukkant egy országosan alig ismert polgármesterecske, és beleköpött a levesébe. Ekrem Imamoglu ellenzéki jelölt hajszállal, de legyőzte a török elnök jobb kezét, a korábbi miniszterelnök Binali Yildrimet a márciusi isztambuli főpolgármester-választáson. Isztambulban! Törökország legnépesebb városában, pénzügyi motorjában, kulturális szívében, ahonnét - polgármesterként - Erdogan politikai karrierje is lendületet kapott. Amelyről azt mondta: „ha elveszítjük Isztambult, elveszítjük az országot”. Mégis megtörtént a lehetetlen: Erdogan sebet kapott.
Azért még koránt sem végzeteset. Azonban azt isztambuli választás vitatott vasárnapi megismételtetésével - az eredménytől függetlenül - nagy hibát vétett. A döntés ugyanis nem az erő, hanem a gyengeség, a félelem jele volt. Ha másodszor is Imamoglu nyer, az Erdogan legyőzhetetlenségének mítoszát is lerombolja.
Szerző
László Dávid

Ulti ellen ásszal

Mindenkinek lesz munkája, otthona, minden gyermeknek lesz bölcsőde, óvoda, iskola, étkezés és tankönyv, lesz támogatás a fiataloknak, és jut mindenkinek tisztes idős kor is – lelkesítette egyébként is vakon rajongó hallgatóságát Orbán Viktor a februári évértékelőjében. Magyarország lépésről lépésre fel fogja számolni a szegénységet – tette hozzá, a mikéntre pedig kivételesen nem dakota közmondással, hanem egy lapos sajáttal adott választ: "kijátszottuk a legerősebb lapunkat, ulti ellen ásszal, szegénység ellen munkával".
Innen nézve valóban semmi szükség olyan adatokat előszedni, amelyek szerint a munka nagyobbik része még hátravan, netán épp romlik a társadalom többségének helyzete. Sőt, kormányzati szemszögből kifejezetten hátrányos kiszámolni a létminimumot, a medián bért, és még lehetne sorolni a mutatókat. Nem is teszik már egy ideje. Az 1992 óta használt létminimum számítási módszer 2015 végén hirtelen módszertani cserére szorult, idén pedig a számításhoz használt fogyasztási felmérés feldolgozási ideje nőtt meg. 
Igazuk van. Egyetlen számot kimondani ugyanis nagyon veszélyes. Azt könnyű megjegyezni, s aki ismeri, rögtön látja, hogy kevesebbet keres a nagyon szerény megélhetést biztosító létminimumnál, pedig az M1 mindig azt mondja, hogy egyre jobban él. Még szöget üt a fejében, hogy itt valami nem stimmel. Való igaz, a kormány szereti szépítgetni az adatokat, ami meg még flastrommal sem illik bele a kommunikációs csomagokba, azt igyekszik eltüntetni, ne zavarjon be a képbe. Azzal kalkulálnak, hogy néhány izgága értelmiségin (lásd akadémiai kutatók, újságírók) kívül nem sokan kezdenek el adatsorokat bogarászni a KSH honlapján, nem szedik össze a mutatókat egy csokorba, a többségnek tehát be lehet magyarázni, hogy átmeneti kisiklás, ha fele annyi krumplit tud megvenni idén, mint tavaly. 
Pedig elég összerakni, hogy ha tavaly 83 855 forint volt a szegénységi küszöb, 94 820 forint a létminimum és 91 770 forinton állt a minimálbér, valamint hogy a 4,4 millió aktív dolgozó negyedét minimálbéren foglalkoztatják, akkor 1,1 millióan biztosan a létminimum alatt élnek az országban, nagyon közel a szegénységi küszöbhöz. Ha nemcsak a dolgozókat, hanem a gyerekeket, öregeket, rokkantakat, munkanélkülieket is beleveszünk, ennél is pocsékabb a helyzet: relatív jövedelmi szegénységben 1 millió 227 ezer ember él. Nekik az úgynevezett társadalmi juttatások – a családi pótlék, segélyek – beszámításával is kevesebb pénz jut havonta a nettó medián jövedelem 60 százalékánál. 
De mit beszélek! Hisz a medián jövedelmet sem árulja el a statisztikai hivatal, mert az jócskán alatta van a havi ötmilliós miniszteri és cégvezetői fizetéseket is tartalmazó átlagbérnek. 
Valójában jól kalkulál a kormány. Ha elken néhány mutatót, csak a szakemberek veszik észre, hogy hosszabb javulás után 2018-ban megint nőtt a szegénység Magyarországon, vagy hogy a szakszervezetek reményei ellenére a minimálbér még mindig nem éri el a létminimumot. Következésképpen, hogy szükség lenne ebben az ultiban egy másik ászra.

Sem léptébe, de sem vágtába

Imádom, ha a miniszterelnök énekel. Olyan emberi. Rögtön látszik, hogy ő is közülünk való, nem mint a sok nagyképű okoskodó. Hát hallottuk valaha Lovász Lászlót egy jóízűt nótázni? Jó, Palkoviccsal nem lehet könnyű egymás hátát lapogatva amúgy jávorpálosan mulatni a tárgyalásnak nevezett kormányzati rablóhadjárat szünetében, bár lehet, hogy többre menne vele. Orbán először 2012-ben fakadt nyilvánosan dalra, megemlékezvén a kislányok meghágásáról. Egy időre talán kedvét szegte a kékharisnyák sipítozása (jobban mondva „ajvékolása”, így a NER-konform, enyhe zsidózó felhanggal), de 2017-ben Pekingben megint nekibuzdult. Kissé kényszeredetten, de vele énekelt Varga Mihály is, pedig korábban teljesen normálisnak nézett ki. A szegedi csikósról adtak elő, akinek a babája Kati. Az illető hölgynek „13 fodros szoknya reng a derekán”. A témaválasztás roppant logikus, hiszen a kínai selyemúthoz kapcsolódó üzletről volt szó, amelyből túl sok magyar haszon azóta sem néz ki, viszont a selyem jól jöhet a fodrokhoz.
Most újból felkerült egy dalos videó a miniszterelnök oldalára. Az utolsó orosz katona távozásának 28. évfordulójára tartott fogadáson kapott ihletet. „Egy szép nyalka, de magyar huszárról” szólt a nóta (katona, katona), aki a lovát karéjozza. Vagyis idomítja, engedelmességre neveli. Orbán nagy beleélést mutatott, hiszen neki magának is komoly gyakorlata van népének huszáros karéjozásában, parírozásra szoktatásában. Őt se könnyű kibillenteni a nyeregből, „Mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve,/ Mint a rozmaring a jó földbe, sej belegyökerezve”. Eddigi tapasztalatai alapján joggal fújhatta: „Sem léptébe, de sem vágtába,/ Sej, le nem esem róla”.
Kérdés, akkor sem esik-e le, ha a nagy karéjozásban hátrafelé kell vágtatnia, vissza a múltba, azt is magához idomítva. A fogadás is a hátra-karéjozás része volt, ahogy a Hősök terei koncert mondandója: az oroszokat Orbán űzte ki, sőt, az egész rendszerváltás az ő érdeme. Nem vitás: valóban komoly szerepe volt a változásban, bátorsága, kockázatvállalása kétségbevonhatatlan. Noha júniusi beszéde előtt hónapokkal Gorbacsov és Németh Miklós megállapodott a csapatkivonásról, és márciusban még az MTI is kiadott egy (igaz, mínuszos) hírt az első egységek távozásáról, mégis más lélektani hatása volt ezt százezres tömeg előtt a világba kiáltani. A fiatal Orbán kétségtelenül ott volt a rendszerváltás színpadán, nemcsak a Műcsarnok előttin, hanem a jelképes történelmin is. De most szólistát csinálnak belőle. Amikor az emlékév kormánybiztosának Schmidt Máriát nevezték ki, Vágvölgyi B. András még humoros kérdésnek szánta: „Találgathatjuk, ezúttal ki lesz Dózsa László”, a Schmidték segítségével mások szerepét elbitorló színész.
Mára tudjuk.
1989 Dózsa Lászlója Orbán Viktor lesz.

 Mint a Magyar Narancs írja, a hivatalos koncepció szerint „Magyarország a szabadság hazája, ahol Orbán Viktor a pesti srác”. A kormánybiztos nem véletlenül fogalmazott így: „a pesti srácokhoz méltó bátorságról tett tanúbizonyságot”. A szólista szerephez persze visszamenőleg ki kell retusálni a többieket. A rendszerváltásból eltűnik az előző évtized ellenzéke (annál is inkább, mert legtöbben később az SZDSZ-hez kapcsolódtak), és persze az állampártot megrepesztő reformkörök is. Ők mind pruckpálosodnak, megnevezetlenül maradnak. Nincs Ellenzéki Kerekasztal, ahogy a békés átmenetet összehozó háromoldalú Nemzeti Kerekasztal sem. Nincs Horn kerítésvágó ollója, nincs Göncz, talán Antall sincs, nincs a szabadságát kiharcoló sajtó. A koporsóknál mintha nem is szólt volna Mécs, Király Béla, Rácz Sándor, ha mégis, akkor a Századvég igazgatója helyre teszi: „az akkor elhangzott beszédek közül kiemelkedik Orbán Viktor beszéde, nemcsak retorikailag, hanem tartalmilag is”. Schmidt Mária szerint csakis Orbán volt az, akinek hatására „az emberek estére teljesen másképp voltak, mint délután”. Ő hozta el a „csodák évét”.
Az emlékév másik célját kijelöli a kormányhatározat:„nyilvánvalóvá tegye, hogy Nyugat-Európa magára hagyta Közép-Európát, ennek ellenére a közép-európai nemzeti közösségek…maguk vívták ki szabadságukat és függetlenségüket”. A régi mantra a bűnös és tunya Nyugatról (a későbbi Európai Unióról), vele szemben az igaz ügy képviselője a visegrádiak régiója. Miniszterelnökünk az uniós kudarc után legalább itt szeretne vezér lenni. A Kelet vezére a Nyugattal szemben.
„Karéjozná” a múltat, a jelent és a jövőt is. Szándéka szerint volt, van, lesz. Még emlékszem: Lenin zsil, Lenin zsiv, Lenin búgyet zsity. 1989-ben a térre menet bizonyára csak rosszul hallottam már az Andrássy útról Darvas Iván és Mensáros összetéveszthetetlen hangján a rémisztően hosszú névsort az 56-os áldozatokról. Mert ők sem voltak, pontosabban már nem számítanak. Nagy Imre szobra nincs a helyén, az 56-os Intézetet azon a napon olvasztották be a mameluk Veritasba, amelyen évtizedekkel azelőtt Nagy Imrééket a siralomházba vitték, ha vitték. Úgy lehet, maga Nagy Imre is Orbán volt, csak jobb kiadásban, kommunista szeplők nélkül.
Mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve.
Szerző
Lendvai Ildikó