Sem léptébe, de sem vágtába

Imádom, ha a miniszterelnök énekel. Olyan emberi. Rögtön látszik, hogy ő is közülünk való, nem mint a sok nagyképű okoskodó. Hát hallottuk valaha Lovász Lászlót egy jóízűt nótázni? Jó, Palkoviccsal nem lehet könnyű egymás hátát lapogatva amúgy jávorpálosan mulatni a tárgyalásnak nevezett kormányzati rablóhadjárat szünetében, bár lehet, hogy többre menne vele. Orbán először 2012-ben fakadt nyilvánosan dalra, megemlékezvén a kislányok meghágásáról. Egy időre talán kedvét szegte a kékharisnyák sipítozása (jobban mondva „ajvékolása”, így a NER-konform, enyhe zsidózó felhanggal), de 2017-ben Pekingben megint nekibuzdult. Kissé kényszeredetten, de vele énekelt Varga Mihály is, pedig korábban teljesen normálisnak nézett ki. A szegedi csikósról adtak elő, akinek a babája Kati. Az illető hölgynek „13 fodros szoknya reng a derekán”. A témaválasztás roppant logikus, hiszen a kínai selyemúthoz kapcsolódó üzletről volt szó, amelyből túl sok magyar haszon azóta sem néz ki, viszont a selyem jól jöhet a fodrokhoz.
Most újból felkerült egy dalos videó a miniszterelnök oldalára. Az utolsó orosz katona távozásának 28. évfordulójára tartott fogadáson kapott ihletet. „Egy szép nyalka, de magyar huszárról” szólt a nóta (katona, katona), aki a lovát karéjozza. Vagyis idomítja, engedelmességre neveli. Orbán nagy beleélést mutatott, hiszen neki magának is komoly gyakorlata van népének huszáros karéjozásában, parírozásra szoktatásában. Őt se könnyű kibillenteni a nyeregből, „Mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve,/ Mint a rozmaring a jó földbe, sej belegyökerezve”. Eddigi tapasztalatai alapján joggal fújhatta: „Sem léptébe, de sem vágtába,/ Sej, le nem esem róla”.
Kérdés, akkor sem esik-e le, ha a nagy karéjozásban hátrafelé kell vágtatnia, vissza a múltba, azt is magához idomítva. A fogadás is a hátra-karéjozás része volt, ahogy a Hősök terei koncert mondandója: az oroszokat Orbán űzte ki, sőt, az egész rendszerváltás az ő érdeme. Nem vitás: valóban komoly szerepe volt a változásban, bátorsága, kockázatvállalása kétségbevonhatatlan. Noha júniusi beszéde előtt hónapokkal Gorbacsov és Németh Miklós megállapodott a csapatkivonásról, és márciusban még az MTI is kiadott egy (igaz, mínuszos) hírt az első egységek távozásáról, mégis más lélektani hatása volt ezt százezres tömeg előtt a világba kiáltani. A fiatal Orbán kétségtelenül ott volt a rendszerváltás színpadán, nemcsak a Műcsarnok előttin, hanem a jelképes történelmin is. De most szólistát csinálnak belőle. Amikor az emlékév kormánybiztosának Schmidt Máriát nevezték ki, Vágvölgyi B. András még humoros kérdésnek szánta: „Találgathatjuk, ezúttal ki lesz Dózsa László”, a Schmidték segítségével mások szerepét elbitorló színész.
Mára tudjuk.
1989 Dózsa Lászlója Orbán Viktor lesz.

 Mint a Magyar Narancs írja, a hivatalos koncepció szerint „Magyarország a szabadság hazája, ahol Orbán Viktor a pesti srác”. A kormánybiztos nem véletlenül fogalmazott így: „a pesti srácokhoz méltó bátorságról tett tanúbizonyságot”. A szólista szerephez persze visszamenőleg ki kell retusálni a többieket. A rendszerváltásból eltűnik az előző évtized ellenzéke (annál is inkább, mert legtöbben később az SZDSZ-hez kapcsolódtak), és persze az állampártot megrepesztő reformkörök is. Ők mind pruckpálosodnak, megnevezetlenül maradnak. Nincs Ellenzéki Kerekasztal, ahogy a békés átmenetet összehozó háromoldalú Nemzeti Kerekasztal sem. Nincs Horn kerítésvágó ollója, nincs Göncz, talán Antall sincs, nincs a szabadságát kiharcoló sajtó. A koporsóknál mintha nem is szólt volna Mécs, Király Béla, Rácz Sándor, ha mégis, akkor a Századvég igazgatója helyre teszi: „az akkor elhangzott beszédek közül kiemelkedik Orbán Viktor beszéde, nemcsak retorikailag, hanem tartalmilag is”. Schmidt Mária szerint csakis Orbán volt az, akinek hatására „az emberek estére teljesen másképp voltak, mint délután”. Ő hozta el a „csodák évét”.
Az emlékév másik célját kijelöli a kormányhatározat:„nyilvánvalóvá tegye, hogy Nyugat-Európa magára hagyta Közép-Európát, ennek ellenére a közép-európai nemzeti közösségek…maguk vívták ki szabadságukat és függetlenségüket”. A régi mantra a bűnös és tunya Nyugatról (a későbbi Európai Unióról), vele szemben az igaz ügy képviselője a visegrádiak régiója. Miniszterelnökünk az uniós kudarc után legalább itt szeretne vezér lenni. A Kelet vezére a Nyugattal szemben.
„Karéjozná” a múltat, a jelent és a jövőt is. Szándéka szerint volt, van, lesz. Még emlékszem: Lenin zsil, Lenin zsiv, Lenin búgyet zsity. 1989-ben a térre menet bizonyára csak rosszul hallottam már az Andrássy útról Darvas Iván és Mensáros összetéveszthetetlen hangján a rémisztően hosszú névsort az 56-os áldozatokról. Mert ők sem voltak, pontosabban már nem számítanak. Nagy Imre szobra nincs a helyén, az 56-os Intézetet azon a napon olvasztották be a mameluk Veritasba, amelyen évtizedekkel azelőtt Nagy Imrééket a siralomházba vitték, ha vitték. Úgy lehet, maga Nagy Imre is Orbán volt, csak jobb kiadásban, kommunista szeplők nélkül.
Mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve.
Szerző
Lendvai Ildikó

A Vezér meghajol

Azt mondja Gulyás Gergely kancelláriaminiszter, hogy Tarlós Istvánnál többet úgysem tud elérni senki Orbán Viktornál. A mondat nem egy kocsmai pult mellett, vagy egy füstös, zajos szobában hangzott el, hanem sok-sok újságíró előtt, hivatalos tájékoztató keretében. Azon persze már meg sem lepődöm, hogy senki nem ugrott fel és kiáltott oda: hé, miniszter úr, ezt mégis hogy tetszik érteni? Hallgatólagosan mindenki tudomásul vette a közlést. 
Ma ez így van Magyarországon: itt csakis Orbán Viktornál lehet elérni dolgokat, és ott is csak erősen korlátosan. Nem a törvények, hatáskörök, szabályok, megfeszített tárgyalások uralkodnak. Ha történetesen jókedvében találja Tarlós a miniszterelnököt, akkor - mondjuk - bizonyos feltételek mellett kap pénzt, például a Lánchíd felújítására, de ha rossz a kedve a Vezérnek, akkor nem, vagy másfél évvel hamarabb kell elvégezni a munkát.
Így működik ma ez itt, ebben a honban: addig nyújtózkodhatsz, ameddig Orbán Viktor ér. Ezt közölte a szakmám képviselőivel a kancelláriaminiszter, elismerve, de fel nem ismerve egy torz működési modellt. 
És most itt vannak ezek az „előválasztók”, csupa főpolgármester jelölt, akik arra akarnak felesküdni, hogy ha megnyerik a választást, akkor októberben áthágják ezt a szabálytalan szabályt. Ki-ki vérmérséklete szerint fogalmaz, de mindhárman azt gondolják: Tarlós belesimult ebbe a rendszerbe, ez meg is látszik Budapesten, ők azonban nem hajlandóak erre. Ki akarják, ki fogják kényszeríteni akaratukat a kormányfőnél. Úgy fogalmaznak: a fővárosiak akaratát. 
Belátom, hogy ez a fideszesek szemében egyenlő a lehetetlennel, ők naponta hajolnak meg Orbán Viktor akarata előtt, tudják, hogy meddig mehetnek el, és hol kell megállni. Egyikőjük sem akar egyciklusos képviselő lenni – ahogy egyikük fogalmazott, amikor a kritikátlan végrehajtó szerepéről kérdeztem -, és egyikőjük sem akar egyciklusos, vagy annál rövidebb ideig szolgáló kormánytag lenni. Nekik tehát szentírás, hogy mit kíván tőlük a Vezér, de az még ennél is fontosabb, hogy eleve kitalálják, mit is vár el tőlük a Főnök. Ezért aztán csodálattal adóznak Tarlósnak, aki olykor náluk messzebbre mert menni, ha nem is tettekben, de szavakban mindenképp. 
Viszont a hármak, az előválasztás versenyzői, nem fideszesek. Nem tartoznak hódolattal és még kevésbé akarnak behódolni. Jól tudják, hogy van egy olyan fegyver a kezükben, amivel a miniszterelnök nem rendelkezik. Aki elnyeri a főpolgármesteri címet, nagyobb legitimációval rendelkezik, mint a kormány feje. Ő lesz ugyanis a legtöbbek által közvetlenül megválasztott politikus, a budapesti polgárokat tudhatja maga mögött, és ez olyan felhatalmazás, amilyennel ma Magyarországon senki sem rendelkezik. 
Orbán szeret a kétharmadra hivatkozni, de ez a kétharmad – túl a csalárd mivoltán – nem az ő személyes eredménye. Vele ellentétben tehát a főpolgármester egy olyan entitás, akivel szemben a miniszterelnöknek is meg kell hajolnia. Ha nem teszi, jönnek majd a budapestiek, mert a főpolgármesternek ők jelentik a hátországát.
Szerző
Németh Péter

Az előválasztás hete

Azt állította Tarlós István főpolgármester (a Magyar Hírlapnak adott interjújában), hogy „az előválasztás szimpla agitprop tevékenység”.
Ezzel szemben a tény az, hogy bár kétségtelenül van propagandahatása, mégiscsak az történik, hogy a polgárok dönthetik el, ki legyen az ellenzék közös budapesti főpolgármester jelöltje. Ez nem agitprop, hanem több tízezer ember tényleges cselekvése. Magyarán demokrácia: igaz, nem illiberális, ahol mindig a főnök dönt. 
Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (a kormánytól egyáltalán nem távolálló Alapjogokért Központ konferenciáján az európai választásokról), hogy a balliberális oldal az általuk szélsőjobboldalinak bélyegzett – valójában szuverenista - erők többségét várta, és mivel ez a politikai közösség nem szerzett többséget, sikeresnek értékelte a választások eredményét.
Ezzel szemben a tény az, hogy az égvilágon senki nem várta a szélsőjobboldal győzelmét, a balliberális oldal csupán attól tartott, hogy a szélsőséges nacionalisták egyharmadot meghaladó, sok mindent akadályozni képes kisebbséget alkotnak majd. Nem ez történt, bár Orbán nagyon szerette volna. Ezúton fejezzük ki együttérzésünket.  
Azt állította Kovács István, az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója (ugyanezen a konferencián), hogy a zöld ideológia eredetileg konzervatív, keresztény értékeket képviselt, de a birodalom kisajátította. Mint mondta, "az a társadalmi réteg, amely minket támogat, vidéken él, ezért fontos számára a környezet, és e téren kell új irányt mutatnunk egész Európának".
Ezzel szemben a tény az, hogy a zöld ideológia annyiban volt konzervatív, hogy a természet megőrzését tartotta fontosnak, ugyanakkor ennek érdekében a helyi, részvételi demokrácia erősítését sürgette. Az amúgy nem létező európai birodalom nem sajátította ki, csak kezdi átvenni a zöldek követeléseit, ami meg a Fidesz vidéki támogatóinak igényeit illeti, a városban élő (ezek szerint) ellenzékiek számára még fontosabb az egészséges környezet megóvása, mert a környezetrombolás veszélyeit ők érzik jobban. De azért hajrá Fidesz! 
Azt állította Földi László volt hírszerző (a Magyar Nemzetben), hogy „a CEU ügyében is látható volt, hogy a törvényi feltételeknek nem megfelelő oktatási intézmény bezárása, illetve törvényes működésének elérése milyen kínlódva folyt és folyik. Ráadásul a félrevezetett közvélemény mögé bújva gondolják a magukat a világ urainak tekintők, hogy ők tulajdonképpen – felsőbbrendűségük okán – a törvények fölött állnak, és felülírják a többségtől megkövetelt szabályokat.”
Szerző
Bolgár György