Távol a hazai szemekről és az ellenőrzéstől az emberek szabadság- és erkölcsérzete, fordított arányban a földrajzi távolsággal, képes megváltozni. Minden külképviselet szoros közösség, amelyben olykor előfordulnak a kívánatosnál még szorosabb kötelékek. A klasszikus mondás szerint a külszolgálatban a jó házasságok még jobbak lesznek, a rosszak gyorsan széthullanak.
Vagy fordítva. Nincsenek általános szabályok.
Fiatal diplomata koromban hosszú előadásokat hallgattunk arról, hogy az amerikai titkosszolgálat vonzó nőket bérel fel, hogy a közelünkbe férkőzzenek, és testi kapcsolat ígéretével titkos információkhoz jussanak. Bevallom, sokszor reménykedtem abban, hogy ilyen lányok egyszer a nyomomban lesznek, külföldi útjaim során egy-egy szemkontaktusban a CIA ügynökeit véltem felfedezni, ámde minden alkalommal tévedtem. Főnökeik nyilván sejtették, hogy nem vagyok igazi titkos információk birtokában. Az élet azonban tele van másféle kihívásokkal is.
Vigyázni kell, ez az alapelv. De hát nem lehet eléggé vigyázni.
Indiában szolgáltam, amikor egy munkatársam kétségbeesetten lépett be az irodámba.
- Segítened kell. Nagy baj van. Amikor egy hónapja együtt voltunk Bombayben, egy este találkoztam egy lánnyal. Ma pedig a bőrgyógyásznál voltam. Tudod, hogy a feleségem betegesen féltékeny. Nem tudhatja meg. Meg kell oldanunk. Hazudjunk valamit.
Megoldottuk. Hazudtunk. De mégis: lehet eléggé vigyázni.
Sok évvel később Sanghajban jártam, abban a városban, amelyik évtizedek óta híres szabad erkölcseiről. Egy este, amikor a hivatalos programok után visszatértem szállodai szobámba, kopogtattak az ajtómon. Középkorú, elegáns kínai férfi állt a küszöbön.
- Mit tehetek Önért? – kérdeztem udvariasan.
- Hoztam egy ajánlatot – mondta ő udvariasan, és egy fényképalbumot nyújtott át. – A tizennyolc-húszéves választék.
- Köszönöm, de nem érdekel – feleltem. Az én feleségem soha nem volt betegesen féltékeny, az ilyesmihez mégsem volt soha kedvem.
Öt perc múlva az elegáns férfi ismét kopogtatott.
- Hoztam egy másik ajánlatot – mondta udvariasan, és egy másik fényképalbumot nyújtott át. – A húsz-harmincéves kínálat.
- Köszönöm, de nem érdekel – feleltem.
Öt perc múlva újabb kopogás. Újra az elegáns férfi volt.
- A legjobb ajánlat – mondta, de láttam az arcán, hogy felkészült az ellenállásra. – Harminc és negyven között. Bejáratott nemzedék. Csalódás kizárva.
- Megmondtam, hogy nem érdekel egyik nemzedék sem. De kedves, hogy próbálkozik – végül is a munkáját végzi, gondoltam, nem illik megbántani. Viszont most már vennék egy fürdőt, és kérem, hogy ne háborgasson tovább.
Úgy véltem, ezzel ügyesen elintéztem az ügyet. Ám a kínaiak eszén nem lehet túljárni, öt perc múlva újfent kopogtattak. Természetesen a kedves, elegáns férfi állt az ajtóban.
- Tudom már, mi kell magának! – mondta mosolyogva, és átnyújtott egy fiúportrékkal teli albumot.