Micsoda nők!

Távol a hazai szemekről és az ellenőrzéstől az emberek szabadság- és erkölcsérzete, fordított arányban a földrajzi távolsággal, képes megváltozni. Minden külképviselet szoros közösség, amelyben olykor előfordulnak a kívánatosnál még szorosabb kötelékek. A klasszikus mondás szerint a külszolgálatban a jó házasságok még jobbak lesznek, a rosszak gyorsan széthullanak. 
Vagy fordítva. Nincsenek általános szabályok.
Fiatal diplomata koromban hosszú előadásokat hallgattunk arról, hogy az amerikai titkosszolgálat vonzó nőket bérel fel, hogy a közelünkbe férkőzzenek, és testi kapcsolat ígéretével titkos információkhoz jussanak. Bevallom, sokszor reménykedtem abban, hogy ilyen lányok egyszer a nyomomban lesznek, külföldi útjaim során egy-egy szemkontaktusban a CIA ügynökeit véltem felfedezni, ámde minden alkalommal tévedtem. Főnökeik nyilván sejtették, hogy nem vagyok igazi titkos információk birtokában. Az élet azonban tele van másféle kihívásokkal is. 
Vigyázni kell, ez az alapelv. De hát nem lehet eléggé vigyázni.
Indiában szolgáltam, amikor egy munkatársam kétségbeesetten lépett be az irodámba.
- Segítened kell. Nagy baj van. Amikor egy hónapja együtt voltunk Bombayben, egy este találkoztam egy lánnyal. Ma pedig a bőrgyógyásznál voltam. Tudod, hogy a feleségem betegesen féltékeny. Nem tudhatja meg. Meg kell oldanunk. Hazudjunk valamit.
Megoldottuk. Hazudtunk. De mégis: lehet eléggé vigyázni. 
Sok évvel később Sanghajban jártam, abban a városban, amelyik évtizedek óta híres szabad erkölcseiről. Egy este, amikor a hivatalos programok után visszatértem szállodai szobámba, kopogtattak az ajtómon. Középkorú, elegáns kínai férfi állt a küszöbön.
- Mit tehetek Önért? – kérdeztem udvariasan. - Hoztam egy ajánlatot – mondta ő udvariasan, és egy fényképalbumot nyújtott át. – A tizennyolc-húszéves választék. - Köszönöm, de nem érdekel – feleltem. Az én feleségem soha nem volt betegesen féltékeny, az ilyesmihez mégsem volt soha kedvem. 
Öt perc múlva az elegáns férfi ismét kopogtatott.  - Hoztam egy másik ajánlatot – mondta udvariasan, és egy másik fényképalbumot nyújtott át. – A húsz-harmincéves kínálat. - Köszönöm, de nem érdekel – feleltem. Öt perc múlva újabb kopogás. Újra az elegáns férfi volt. - A legjobb ajánlat – mondta, de láttam az arcán, hogy felkészült az ellenállásra. – Harminc és negyven között. Bejáratott nemzedék. Csalódás kizárva. - Megmondtam, hogy nem érdekel egyik nemzedék sem. De kedves, hogy próbálkozik – végül is a munkáját végzi, gondoltam, nem illik megbántani. Viszont most már vennék egy fürdőt, és kérem, hogy ne háborgasson tovább.
Úgy véltem, ezzel ügyesen elintéztem az ügyet. Ám a kínaiak eszén nem lehet túljárni, öt perc múlva újfent kopogtattak. Természetesen a kedves, elegáns férfi állt az ajtóban. - Tudom már, mi kell magának! – mondta mosolyogva, és átnyújtott egy fiúportrékkal teli albumot.
Szerző
Odze György

Vívmányok

Történelmi alkotmányunknak nem csak vívmányai vannak – ahhoz, hogy ezt a nyilvánvaló tételt egy alkotmánybíró kimondja, arra volt szükség, hogy az Alkotmánybíróság elé kerüljenek a közigazgatási bíróságok létrehozásáról szóló törvények. Ami egykor vívmány volt, a bírósági igazgatás miniszteri modellje a XIX. században, ma már hátrány, zárvány vagy maradvány – de egyik kifejezés sem írja le pontosan, hogy valami nem-vívmány.
Lehetne sorolni az egykori vívmányokat, amelyek ma nem azok. Könyves Kálmán idejében a tolvajlással vádolt személy reménykedhetett abban, hogy az istenítélet majd felmenti - ma viszont már senki nem vetné alá magát mondjuk egy tüzes vas próbának. 
De egy kissé elkalandoztam a bírósági igazgatástól, ami egyik kulcskérdése az említett törvényeknek. Mert e jogszabályok az önálló közigazgatási bíróságok igazgatását - szemben a rendes bíróságokkal, amelyek igazgatását az OBH és annak elnöke látja el – a mindenkori igazságügyi miniszter kezébe adják. Csakhogy míg magát a közigazgatási bíráskodást a kétharmad - a 7. alaptörvény-módosítással – az alkotmányosság szintjére emelte, a közigazgatási bíráskodás miniszteri igazgatásáról elfeledkezett. Az alaptörvényben csak a rendes bíróságok igazgatásáról esik szó. Ezt a hiányt észlelte több alkotmánybíró is, Pokol Béla egyenesen az alkotmányos szabályozás „nyilvánvaló hézagáról” beszél. Ám a bírák többsége a történeti alkotmány vívmányai között rábukkant a bírósági igazgatás miniszteri modelljére. Erről írta Hörcherné Marosi Ildikó párhuzamos indoklásában: „Úgy látom, hogy várat magára az a dogmatikai megközelítés, amely egyértelművé teszi a vívmányok azonosításának metódusát.”
Ja, a két törvény persze alkotmányos az Ab szerint. Az, hogy az ellenzék kezdeményezte Ab-vizsgálat után a kormánypártok módosították, majd két hónappal később egy máig el nem fogadott törvényjavaslatban elhalasztották, nem zavarta a bírák többségét. Ahogy az sem, hogy az így máig hatályos rendelkezéseiket nem hajtja végre senki. 
Na ez már valami. Mondhatni vívmány.
Szerző
Simon Zoltán

Ez a politika

Vannak egyfelől a Mengyi Rolandok, a Simonka Györgyök, a Pócs Jánosok – sokszorosan elhasználódott, érdemükként egyedül a feltétlen pártlojalitást felmutatni tudó „politikusok”. A politikai elit összetett, ha lefelé ásunk benne, akkor is sok réteget találunk – Pócs talán megbántódna azon, hogy Mengyivel említjük egy lapon, de ettől még a leírás mindhármukra, és még sok más Fidesz-mamelukra igaz. 
És van másfelől Kálmán Olga, Karácsony Gergely és Kerpel-Fronius Gábor. Ha a budapesti szmogban-hőségben sorok kígyóznak az előválasztási sátrak előtt, az legalább részben biztosan azért van, mert az utóbbiak más minőséget képviselnek. Emberileg mindenképpen, de valószínűleg szakmailag is, és mindhármuk esetében világos, hogy nem azért szavazunk majd a közülük kiválasztott főpolgármester-jelöltre, mert a Párt őt indítja (vagy mert valaki egy furcsa stadion árnyékában álló vidéki dácsában bizalmat szavazott neki). Hanem azért, mert az elénk állított személyiségük, elképzeléseik, felkészültségük alapján őket találtuk a legalkalmasabbnak – mi, a nép. 
Velünk itt jó sok (minimum tíz, de inkább több) éve azt igyekeznek elhitetni, hogy politizálni bűnös, szennyes embereknek való bűnös, szennyes dolog. Van is benne igazság – akik ezt sugallják, azok vonatkozásában mindenképp -, de a politika mást (is) jelent. Egyrészt a közügyekkel történő foglalkozást, másrészt és mindenekelőtt alternatívákat, amelyeket a választópolgár megismer, mondjuk személyesen, vagy a sokszínű és pártatlan tömegtájékoztatás révén, majd a hiteles információk birtokában választ közülük. 
Az elmúlt politikai ciklusok tapasztalatainak tükrében már-már utópiaként hangzik, pedig a hatályos törvények – az alkotmánytól a médiatörvényig – éppen ezt írják elő. Aki megpróbálja azt a képzetet kelteni, hogy a fennálló hatalomnak nincs alternatívája, az szembemegy a törvényeinkkel. Holott azokat alapértelmezésben nemcsak a hozzánk érkező menekülteknek kellene betartani, hanem talán azoknak is, akik azért kapják tőlünk a fizetést, hogy betartsák és betartassák. 
Tényleg csak az utókor kedvéért érdemes följegyezni, de például az úgynevezett köztévén csütörtök este három, természetesen közpénzből fizetett és a kormánynak dolgozó „független szakértő” próbálta elmagyarázni, hogy miért gáz az előválasztás, amit ők következetesen castingnak neveztek. Azt persze nem idézték föl, hogy – ha már casting - 2006-ban a két választási forduló között a vesztét érző Orbán hány, és honnan előrántott miniszterelnök-jelölttel igyekezett menteni a menthetőt. 
De ettől függetlenül sem volt igazuk: az a gáz, hogy a jelöltek vitáit, a versengő koncepciók bemutatását és a vélemények ütközését nem az állami rádió és televízió közvetíti, és hogy a magyar média Fidesz által megszállt kétharmadának közönségéhez mindebből csak a lesajnálás jut el. Merthogy ami ezekben a napokban Budapesten történik, az nem egyszerűen a politika szebbik arca, hanem 1990 óta elvben a lényege: éppen az, ami a többpárti demokráciát megkülönbözteti a pártállamtól.