Amikor az első világháborút lezáró békeszerződés Magyarországra vonatkozó része a mai közbeszédben szóba kerül, azt politikai állásfoglalás nélkül nem lehet megúszni.
Éspedig igaz magyar ember szájából nem jöhet ki más, mint az, hogy a trianoni paktummal az „ősi jogon” megszerzett, szép, jó és gazdag (nagy) Magyarország, amely telis-tele volt igaz magyarokkal, el lett véve az igaz magyaroktól, szét lett marcangolva, oda lett adva a barbár (szomszéd) népeknek. A maradék kis Magyarország sem lett odaadva az igaz magyaroknak, azt megszállták a sehonnai migráns zsidók. (Lásd numerus clausus, 1920 és „rendészeti” intézkedések, Kamenyec-Podolszkij 1941.) És mindez miért? Mert Clemenceau bal lábbal kelt fel, és utálta a menyét, akinek (talán) magyar szeretője (is) volt, vagy nem is volt menye. Mindegy. Aki magyar, annak Trianon fájjon! Akinek nem fáj, az nem is magyar. Mert három a magyar igazság, egy az igazságtalanság, és az Trianon!
Most álljunk meg, és térjünk észre. 2019-et írunk, kis hazánk az Európa Unió tagja, 100 év előtti fegyvertársainkkal és ellenségeinkkel együtt. Igazán apróság, hogy momentán ők tartanak el minket, de az nem, hogy immár Magyarországnak nincsenek határai. Megállás nélkül mehetünk Gibraltárig, onnan Dublinba és vissza. És mehetünk Tusványosra is, még onnan az egész világra átkokat szórni, is hagynak bennünket azok a bitang románok. Mit akarunk a határokkal (vagy mit nem), amelyek már 15 éve nincsenek? Igen, ez csak süket duma.
Van persze, aki akar valamit ünnepelni a száz éve elvesztett háborún. Természetesen az orbáni új „keresztény” kurzusnak van szüksége arra, hogy ezt a százéves üszkös hazugságot felszínen tartsa. (Krisztus bocsássa meg, hogy őket ideiglenesen kereszténynek nevezem. Korbáccsal beszélne velük, mint egykor a kufárokkal.) Ők ugyanis csaláson, lopáson és hazudozáson kívül semmit sem tesznek. Csak a „régi dicsőség őrzése” és újjáélesztésének ígérete hoz nekik szavazatokat. Ehhez történelmet kell hamisítaniuk, ami politikustól a lehető legnagyobb bűn elkövetése a saját „nemzete” ellen. Ha ugyanis tisztára mossuk Tisza Istvánt, a „csóvás embert”, a magyar sovinizmus prófétáját egyszersmind a magyar függetlenség ellenségét (a Habsburg birodalom hűséges szolgáját), mindenféle emberi jog sárba tipróját („úrnak, magyarnak egyként rongyot”), a Trianonhoz vezető út főépítészét, abból sohasem keletkezhet megbékélés, sem magunkkal, sem Európával. Ha pedig a mai kurzusvezér Horthyt, aki - rengeteg egyszerű bűne mellett - sok százezer magyar honvéd, munkaszolgálatos és deportált haláláért személyesen felelős, „nagy államférfiként” próbálja nemzete elé állítani, az már nem egyszerűen merénylet a nemzet ép esze ellen, hanem vészjósló, őrült dolog. Normális országban ez főügyészért és tudományos akadémiáért kiált.
Sajnos sokan hisznek – legalább a nosztalgia szintjén – a régi dicsőségben, azok között is, akik pontosan látják, kik kormányoznak, és akik sohasem szavaztak és sohasem szavaznának cinikus, gátlástalan, hazudozó tolvajokra. De ők is elérzékenyülnek az 1930-as években keletkezett rossz operetten, a székely himnusszá avanzsáltatott búsmagyar nótán. És nem csodálkoznak, mikor a magyar Parlament épületén nincs uniós békezászló, hanem ott ékeskedik a muszlim kifliholdas – szintén újkeletű, irredenta – „székely” lobogó. Mert ha kimondják az igazat, kiközösítik őket. Köz- és egyéb munkából, pályázatból, ahonnan csak lehet. Hiszen akinek nem fáj Trianon, az nem magyar. És aki nem magyar, azzal mindent megtehet egy igaz magyar. Meg az igaz magyarok kormánya.
Nem tudom, és nem is akarom tagadni, hogy személyesen, illetve főként családilag engem is erősen érint Trianon. Többféleképpen. Felmenőim közül voltak, akik Erdélyben „szakadtak”, fájlalták az elszakítást, egészen a visszafoglalásig. Akkor az Erdélyt felszabadító magyar honvédek eljuttatták őket Auschwitzba. Nagyapám és egyik nagybátyám az első háború félmilliónál több hadirokkantja közé került. Szenvedéseik szintén Auschwitzban értek véget, 19 másik közeli hozzátartozónkkal együtt. Apám és anyám – a numerus clausus miatt – nem gondolhatott továbbtanulásra. Ők túlélték a második világégést, és Bergen-Belsenben az amerikai, illetve Aradon a szovjet hadsereg révén felszabadultak. Én 1948-ban születtem. Az első vers, amit anyám nekem – jóval iskoláskorom előtt – megtanított, a Szózat volt. Azt hangsúlyozva, hogy RENDÜLETLENÜL.