Csigavonal

Szikár asszony, szinte madárcsontú. Ilyen volt már gyereknek is, hangsúlyos vállakkal, hosszú kézujjakkal, s ehhez képest kissé tömzsi testtel. Gátfutásban volt a legjobb, mintha csupa kéz, csupa láb szelte volna át a falusi salakpályára felállított, helyi mesteremberek által összetákolt akadályokat. 
Akadály aztán lett később mesterségesen felállított fakeretek nélkül is. Egyetemről nem ábrándozhatott, pedig lehetett volna geológus vagy akár földrajztanár, de maradnia kellett a faluban, mert ott volt a föld, az állatok, s egyedüli gyerekként nem tudta tovább adni ezt az igát. Pedig imádta a hegyeket, amelyek fiatalon körülvették, s imádta az alföldet is, ahová később férjhez elkerült. Szenvedélyesen gyűjtötte a köveket, leginkább azokat a márgás mészköveket, amelyeket ha középtájon kettépattintott, több tízmillió éves nyomatok bukkantak elő, hol egy kagyló, hol egy csiga váza. 
A csigavonalba szeretett bele akkor is, amikor étkészletet választott. Nem magának, ő megörökölte a világoskék virágmintás zománcozott mélytányérokat, meg a hozzájuk való laposakat, nagyanyja hajdan féltve őrzött kincseit. Hétköznapokon a sima, díszítés nélküli zománcos edényeket vették elő, azokat koptatták alumínium kanalakkal, merték ki belőle a szíve-nyelve levest vagy a mákos csíkot, télen a savanyú babot kolbásszal. Törhetetlenek voltak, ha le is estek véletlenül, legfeljebb a zománc ütődött meg rajtuk, vagy a színezés fakult, nagyobb bajuk sose lett. Miként a virágmintásoknak sem, így nem is értette, miért simítanak minden tányér közé egy textilszalvétát, mikor karácsonytól húsvétig majd húsvéttól egy újabb karácsonyig szekrénybe rakták azokat. 
A csigamintás porcelánra a közeli kisvárosban lelt, az akkor még működő iparcikk boltban. A fiatalasszonynak vette, ahová takarítani járt hétvégente, s ahol most újabb gyerek született. Már az előzőek is vele nőttek fel: sajátja sose lett, így őket tekintette annak. Számon tartotta névnapjukat, születésük idejét, órára, tán percre pontosan, vigyázott rájuk, ha a szülők moziba mentek, s volt, hogy nyaranta egész hetekre hozzá csapódtak. Nem bánta, ilyenkor kelt tésztát sütött, velük gyűjtött az erdőn szedret, szamócát, s nekik mutatta meg, hogy kell a tyúkólból óvatosan a tojást kivenni.
Minden gyerek születésekor – hisz ez volt a szokás falun – meglepte a családot egy készlettel. Mikor az első jött, kék nefelejcses kávés poharakat vett: takarításkor látta, nincs hat egyforma csésze, márpedig annak lennie kell. A másodiknál süteményes tányérokat választott, nagy rózsákkal a közepükön. Utoljára lett a csigavonalas étkészlet, lapos és mélytányérokkal, barna, krémszín és mustársárga egyvelegben kanyarodó vonalakkal.
Szépen becsomagolta mind. Celofánba, virágos szalaggal átkötve, ahogy kell. S így pakolta most valamennyit érintetlenül egy kis teherautó platójára, rezzenéstelen arccal a gyapjúpokrócok közé, mikor a család, immár a legújabb gyerekkel a közeli városba költözött.
Szerző
Doros Judit

Finn dizájn

Szereti Bukarestet? Nem. És Helsinkit? Akkor már inkább Bukarestet – válaszolhatná a magyar kormányzat legfőbb illetékese, ha elégedettségi kérdőívet kellene kitöltenie az egymást félévente követő uniós elnökségek fővárosairól.
Az év első felében Románia látta el ezt a feladatkört, július elsejétől Finnország fogja. A bukaresti kormány gyakorlatilag semmit sem tett annak érdekében, hogy az uniós tagállami kormányok fórumán, a Tanácsban annak rendje és módja szerint megvitassák a Magyarország ellen az Európai Parlament által kezdeményezett „hetes cikkelyes eljárás” ügyét. Újszülötteknek: az EU-alapszerződés második cikke felsorolja az európai alapértékeket, a hetedik cikk pedig arról az eljárásról szól, amit az alapértékeket megsértő tagállam ellen lehet alkalmazni. Az út végén – elvben – a tagsági jogok felfüggesztése fenyeget. 
Magyarországnak nyomós oka fűződik ahhoz, hogy ne mossuk egybe a pártot és az országot, nehogy végül az ország is felfüggessze önmagát. De amíg a magyar – és a lengyel – kormánynak olyan jóakaratú barátai vannak, mint a román kormány, amely ádáz harcot vív a korrupció ellen küzdő igazságszolgáltatással, és ennek okán szintén kivívta magának az elpuhult és hanyatló nyugati könyökvédős jogőrök szúrós pillantását, addig nem kell tartania semmitől. A román elnökség fél éven át találékonyan fektette a Parlamenttől érkezett magyar dossziét.
Most jönnek a finnek, és miniszterelnökük kilátásba helyezte, hogy az elfekvőt felszámolják, a magyar kérdést meg fogják vitatni. Ettől persze nem várhatók csodák, mert még ha csaknem egészen a végállomásig keresztül lehet is hajtani az ügyet az uniós intézményrendszeren, az elmarasztalás úgyis elmarad majd, végső esetben azzal, hogy a magyarok megvétózzák a lengyelek megbüntetését, valamint fordítva.
De a finn elnökség alatt kell megvitatni azt is, hogy melyik tagország mennyi uniós pénzt kapjon – és mire kapjon – az elkövetkező hét évben. Lehet, hogy hét szűk esztendő vár a jogállam rombolóira.

Reflexek

Megint észrevesz a kormány egy magára hagyott társadalmi csoportot. A közmunkásokat támogatják meg, ha igaz a hvg.hu információja arról, hogy már kidolgozták az erről szóló jogszabály-módosítást, és – micsoda véletlen – épp az önkormányzati választás környékén a legtöbb közmunkás markát majdnem egy havi pluszpénz üti. Erős a gyanú, hogy nem a segítség a cél, hanem a szavazatvásárlás, azaz legyenek tisztában az érintettek azzal, hogy októberben hová kell húzni az ikszet.
A nyugdíjasokat a tavalyi parlamenti választás előtt (és az azt megelőző karácsony környékén) vették észre. A recept ugyanaz volt. Adtak nekik Erzsébet-utalványt, miközben az ellátásukat az infláció alatt emelték. Dupla haszon ez a kormánynak, hiszen az alapellátásba nem épül be az „ajándék”, aminek viszont mindenki örül a voksolás előtt. Különösen igaz lesz ez a közmunkásokra, akik elképesztően kiszolgáltatott helyzetben vannak, a bérük mélyen a minimálbér és az egy főre jutó létminimum alatt van, a járandóságukat évek óta nem emelték. Az pedig egészen abszurd, hogy a plusz pénzzel az álláskeresést akarják támogatni, holott a közmunkások nagyobb arányban épp azokon a településeken élnek, ahol nincs semmilyen más álláslehetőség, vagyis munkát sem tudnak találni.
Emlékeznek még Zsiga Marcell egykori fideszes képviselőre, aki 2012-ben azt állította, hogy 47 ezer forintból jól meg lehet élni? (Később egy állami vállalatnál kapott állást, havi másfél milliós fizetéssel). Vagy amikor Matolcsy György ugyanezt állította a közmunkásokkal kapcsolatban, még nemzetgazdasági miniszterként? (Most a jegybank élén 5 millió forintot kap havonta).
A sors vagy inkább a kormány fricskája, hogy a jelenleg nettó 54 ezres havi közmunkásbér 90 százalékát akarják kiosztani. Az pedig – egy újabb véletlen – alig több, mint 47 ezer forint. Hiába, működnek a régi reflexek.
Szerző
Markotay Csaba
Frissítve: 2019.06.28. 09:11