A kereszt súlya

Rég nem számít újdonságnak, hogy a „keresztény" szó csupán feszületes aranyláncként díszíti a NER vastag vállalkozónyakát. A kormánypárti képviselők csütörtöki lépéséből kiindulva azonban Orbánék a szó eredeti jelentését is elfelejthették – vagy legalábbis szeretnék elfelejteni.  
Három fideszes és egy kereszténydemokrata politikus nemmel szavazott az Európa Tanács javaslatára, hogy az eddiginél részletesebben vizsgálják ki a munkája miatt felrobbantott máltai újságírónő, Daphne Caruana Galizia 2017-es gyilkossági ügyét. Egy ártatlan ember kivégzéséről van szó, de a Magyarországot képviselő politikusok keresztbe tettek az igazság megismerésének. Képviselőink nagy egyetértésben szavaztak nemmel az azeriekkel – miközben a riporter kivégzése előtt éppen a máltai politikai elit azeri alvilági kapcsolataival foglalkozott.
A voksolók közül később Nacsa Lőrinc szólalt meg, és okos lány módjára megmagyarázta: a bűnügyet ki kell vizsgálni, de az ET kezdeményezése támadás volt a máltai jogállamiság ellen. Nacsának ezt pont egy olyan ügyben sikerült kimondania, amiben a jogállam védelmében küzdő újságírót gyilkoltak meg. Aki arról írt, hogy a máltai miniszterelnök felesége vastagon benne van egy azeri útlevélmutyiban; az érdeklődést autóbombával viszonozta az ismeretlen végső megbízó. 
Az azerbajdzsáni diktatúrával remek kapcsolatokat építő Orbán-kormány ugyan ódzkodik az ilyen megoldásoktól – jobb, ha „csak úgy" dől be egy ellenzéki lap, s ha a hatóságilag vegzált vállalkozó magától adja át érdekeltségeit –, a saját képükre pofozott jogállamiságot azonban ők is nagyra értékelik. Akciójuk az Európa Tanácsban ugyan eredménytelen maradt, de a jutalom vélhetően nem marad el. Értékesebb is lesz majd, mint a NER nyakát egyre jobban lehúzó lánc, ami a jelek szerint hamarosan a zaciban köt ki.
Szerző
Koncz Tamás

Halotti beszéd

A helyi oktatási intézmények egy település életének szerves, elválaszthatatlan részei. Nemcsak azért, mert a gyerekek odajárnak, hanem sok helyen az értelmiségi lét utolsó bástyái. Minden nap látják a szülők, a helyi lakosok, hogy az iskola vezetője mit tesz a gyermekekért, hogyan keresi a lehetőségeket arra, hogy a gyermekeknek jobb életük legyen, mint a szüleiknek volt. Azoknak az érdekeiben kell cselekednie, akiknek az adóforintjaiból tartják fent az iskolát. (Nem az állam adja a pénzt, hanem az adófizető állampolgárok.)  
Sose felejtem el, amikor egy brit település önkormányzati ülésén szem- és fültanúja voltam annak a vitának, amelyben az önkormányzati képviselő sokallta a gyerekek táborozására fordított pénzt. Ekkor a szülői tanács képviselője felállt, és a következőt mondta: „Tisztelt Képviselő Úr, ugye nem akarja látni a holnaputáni Falkirk Herald-ban azt a fizetett hirdetést, hogy Johnson képviselő nem támogatja gyermekeink jövőjét?” Johnson képviselő volt az első, aki megnyomta az igen gombot az iskola költségvetésének elfogadásakor.
A 2019. június 11-én benyújtott, közneveléssel összefüggő egyes törvények módosításáról és a nemzeti köznevelés tankönyvellátásáról szóló, 2013. évi CCXXXII. törvény hatályon kívül helyezésére irányuló előterjesztésben a jogalkotó meg kívánja szüntetni az intézményvezetők kinevezési eljárásában a nevelőtestületek, szülők, önkormányzatok véleményezési jogát. Ezzel véglegesen eltemethetjük a helyi iskolák demokráciáját. Ezután a fenntartónak nem kell azzal bajlódnia, hogy az adófizetők (szülők) mit gondolnak az iskola vezetőjéről, akik nemtetszésüket is kifejezhették helyi ügyekben. 
A jelenlegi hatalom gyakorlói lenézik, kiskorúnak tekintik a helyi társadalmat. Inkompetens személyeknek tartja a politika azokat az embereket, akik a gyermekeik fejlődését, életét meghatározó közösség vezetőjének kiválasztásába szeretnének beleszólni. Ezután nem tehetik, de még véleményt sem mondhatnak róluk.
A változtatási javaslat olyan jogot kíván megsemmisíteni, amely alapjában határozta meg az intézmények szakmai munkáját. Életbelépésével az iskolák belső élete, szakmai munkája személyeskedésektől és konfliktusoktól lesz terhelt. A szakmai vélemények nem számítanak, csak a politika lesz a meghatározó. Úgy látszik, a jelenlegi hatalomnak nem szakemberekre van szüksége, hanem lojális, hatalmat kiszolgáló vezetőkre. Időutazás a ’70 évekbe, arccal az államszocializmus irányába.
Az önkormányzatoknak azon kívül, hogy a telekkönyvükben szerepel az iskola épülete, más kapcsolatuk már nem lesz az oktatási intézményeikkel. Az óvodák a „szabadság kis szigeteinek” tekinthetők, de kérdés, hogy még meddig. Kiszakítják az iskolákat a helyi társadalom szerves részéből, még a polgárok véleményre sem kíváncsiak. 
Innen már csak egy ugrás lesz a zökkenőmentes iskolabezárás, a településlejtőn való elindulás. Nem kell ide vita, majd a politika megmondja, hogy ki a jó szakember. Ezzel befejeződik a vidéki társadalom szellemi életének lefejezése. Lehet itt „falusi CSOK”-t csinálni, de nem lesz kinek, mert nem lesz meghatározó értelmiségije a falunak. Az iskolák „halotti poraiból” a demokráciát nehéz lesz újra feltámasztani.
Szerző
Totyik Tamás

Trianon ünneplése

Amikor az első világháborút lezáró békeszerződés Magyarországra vonatkozó része a mai közbeszédben szóba kerül, azt politikai állásfoglalás nélkül nem lehet megúszni. 
Éspedig igaz magyar ember szájából nem jöhet ki más, mint az, hogy a trianoni paktummal az „ősi jogon” megszerzett, szép, jó és gazdag (nagy) Magyarország, amely telis-tele volt igaz magyarokkal, el lett véve az igaz magyaroktól, szét lett marcangolva, oda lett adva a barbár (szomszéd) népeknek. A maradék kis Magyarország sem lett odaadva az igaz magyaroknak, azt megszállták a sehonnai migráns zsidók. (Lásd numerus clausus, 1920 és „rendészeti” intézkedések, Kamenyec-Podolszkij 1941.) És mindez miért? Mert Clemenceau bal lábbal kelt fel, és utálta a menyét, akinek (talán) magyar szeretője (is) volt, vagy nem is volt menye. Mindegy. Aki magyar, annak Trianon fájjon! Akinek nem fáj, az nem is magyar. Mert három a magyar igazság, egy az igazságtalanság, és az Trianon! 
Most álljunk meg, és térjünk észre. 2019-et írunk, kis hazánk az Európa Unió tagja, 100 év előtti fegyvertársainkkal és ellenségeinkkel együtt. Igazán apróság, hogy momentán ők tartanak el minket, de az nem, hogy immár Magyarországnak nincsenek határai. Megállás nélkül mehetünk Gibraltárig, onnan Dublinba és vissza. És mehetünk Tusványosra is, még onnan az egész világra átkokat szórni, is hagynak bennünket azok a bitang románok. Mit akarunk a határokkal (vagy mit nem), amelyek már 15 éve nincsenek? Igen, ez csak süket duma. 
Van persze, aki akar valamit ünnepelni a száz éve elvesztett háborún. Természetesen az orbáni új „keresztény” kurzusnak van szüksége arra, hogy ezt a százéves üszkös hazugságot felszínen tartsa. (Krisztus bocsássa meg, hogy őket ideiglenesen kereszténynek nevezem. Korbáccsal beszélne velük, mint egykor a kufárokkal.) Ők ugyanis csaláson, lopáson és hazudozáson kívül semmit sem tesznek. Csak a „régi dicsőség őrzése” és újjáélesztésének ígérete hoz nekik szavazatokat. Ehhez történelmet kell hamisítaniuk, ami politikustól a lehető legnagyobb bűn elkövetése a saját „nemzete” ellen. Ha ugyanis tisztára mossuk Tisza Istvánt, a „csóvás embert”, a magyar sovinizmus prófétáját egyszersmind a magyar függetlenség ellenségét (a Habsburg birodalom hűséges szolgáját), mindenféle emberi jog sárba tipróját („úrnak, magyarnak egyként rongyot”), a Trianonhoz vezető út főépítészét, abból sohasem keletkezhet megbékélés, sem magunkkal, sem Európával. Ha pedig a mai kurzusvezér Horthyt, aki - rengeteg egyszerű bűne mellett - sok százezer magyar honvéd, munkaszolgálatos és deportált haláláért személyesen felelős, „nagy államférfiként” próbálja nemzete elé állítani, az már nem egyszerűen merénylet a nemzet ép esze ellen, hanem vészjósló, őrült dolog. Normális országban ez főügyészért és tudományos akadémiáért kiált. 
Sajnos sokan hisznek – legalább a nosztalgia szintjén – a régi dicsőségben, azok között is, akik pontosan látják, kik kormányoznak, és akik sohasem szavaztak és sohasem szavaznának cinikus, gátlástalan, hazudozó tolvajokra. De ők is elérzékenyülnek az 1930-as években keletkezett rossz operetten, a székely himnusszá avanzsáltatott búsmagyar nótán. És nem csodálkoznak, mikor a magyar Parlament épületén nincs uniós békezászló, hanem ott ékeskedik a muszlim kifliholdas – szintén újkeletű, irredenta – „székely” lobogó. Mert ha kimondják az igazat, kiközösítik őket. Köz- és egyéb munkából, pályázatból, ahonnan csak lehet. Hiszen akinek nem fáj Trianon, az nem magyar. És aki nem magyar, azzal mindent megtehet egy igaz magyar. Meg az igaz magyarok kormánya. 
Nem tudom, és nem is akarom tagadni, hogy személyesen, illetve főként családilag engem is erősen érint Trianon. Többféleképpen. Felmenőim közül voltak, akik Erdélyben „szakadtak”, fájlalták az elszakítást, egészen a visszafoglalásig. Akkor az Erdélyt felszabadító magyar honvédek eljuttatták őket Auschwitzba. Nagyapám és egyik nagybátyám az első háború félmilliónál több hadirokkantja közé került. Szenvedéseik szintén Auschwitzban értek véget, 19 másik közeli hozzátartozónkkal együtt. Apám és anyám – a numerus clausus miatt – nem gondolhatott továbbtanulásra. Ők túlélték a második világégést, és Bergen-Belsenben az amerikai, illetve Aradon a szovjet hadsereg révén felszabadultak. Én 1948-ban születtem. Az első vers, amit anyám nekem – jóval iskoláskorom előtt – megtanított, a Szózat volt. Azt hangsúlyozva, hogy RENDÜLETLENÜL.  
Szerző
Haskó László