Megtörni egy generációt

Aki rendszeresen követi a magyar közéletet, az szinte biztos nem maradt le arról az interjúról, amelyben Márki-Zay Péter, Hódmezővásárhely független polgármestere a gyermeknevelési módszereiről mesélt. Szerinte a „gyermek nevelési célzású testi fenyítése” teljes mértékben rendben van, úgy véli, senki nem tartja be a magyar szabályozást, és a kanadai sokkal jobb lenne, ami ennek nagyobb teret enged. Aztán természetesen tagadta, hogy ő bántalmazná gyerekeit – elmondása szerint csak a „kézrecsapás” mellett foglalt állást.

MZP kijelentésével nem értek egyet. Bár szülő még nem vagyok, pontosan tudom, milyen az, ha valakit nem testi erőszakkal nevelnek. Ebből kialakulhatott volna egy remek vita, azonban az átlagemberek hozzáállása a kérdéshez számomra sokkoló volt. Egy kommentelő például azt írta: „Mindent meg kell tenni, hogy a gyerek tökéletes legyen”, ami szerintem felveti a jelenlegi magyar társadalom egyik legnagyobb problémáját, a felnövő generációk folyamatos megtörését.

Ez egy olyan probléma, amelyről nemcsak a mindenkori kormány, a miniszterelnök vagy valamely oligarcha tehet, itt maga a társadalom a ludas. Hányan vannak, akik megfenyegetik otthon a gyereküket, mert csak négyest hozott haza és nem ötöst; akik a tanulás érdekében feladatják a gyerekkel a szociális életét; akik csak akkor büszkék a gyerekükre, ha az tökéletes, és az első hiba után mintegy reflexből veszik elő a nadrágszíjat? Sajnálatos módon rengeteg ilyen ember lófrál köztünk nap mint nap, és közülük nagyok kevés nyeri el a méltó büntetését.

Viszont a gond ennél összetettebb. A másik fő ludas az oktatási rendszer, amely azon kívül, hogy megtanítja az alapokat és a rengeteg felesleges lexikai információt, kidob mint „érett” embert, miközben olyan fontos dolgokra, mint az ember alapvető jogai, vitakultúra, pénzügy (ami szintén elengedhetetlen a túléléshez) vagy akár csak egy csekk feladása, nem tanít meg. Tökéletes példa az oktatás módszeres pusztítására, hogy a köznevelési törvény Semjén Zsolt által beterjesztett módosító javaslata elvenné az igazgatójelöltek véleményezését a diákönkormányzatoktól, a szülői munkaközösségektől és a tanároktól is. Ez tökéletesen példázza azt, hogy az oktatásban lassan elfogy a szavuk a diákoknak és a tanároknak, és csakis a pártkáderek maradnak az egyedüli döntéshozók.

Egy következetes, demokratikus generáció felnövéséhez ebben az országban nincsenek meg a feltételek. A gyűlölethadjárat, a fent említett szülők mentalitása és az oktatási rendszer háromszögéből az következik, hogy a felcseperedőket nem fogja érdekelni sem a politika, sem az ország helyzete, hiszen beléjük van nevelve, hogy meg kell hunyászkodni a felsőbb hatalom előtt, hogy ők senkik, és nem gyakorolhatják a jogaikat szabadon, s hogy 18 éves kor alatt a véleményük nem számít.

Ahhoz, hogy ezen változtatni lehessen, társadalmat kellene váltani, és nem kormányt. Viszont addig is végre fontos problémaként kéne ezt kezelni, egy olyan problémaként, amin nemcsak lehet, de kell is változtatni!