Európa undok kismalaca

Bonyolult folyamat az új európai vezetők megválasztása. A szabályokat még egy előző erőegyensúly idején dolgozták ki, de már az új viszonyok között kell alkalmazni. Az eredménynek egyszerre kellene sugallnia a stabilitást és a változást, miközben az európai hatalmak szempontjai mellett eltörpülni látszanak a kisebbek érdekei. Az utóbbi kép azonban csalóka, mert a működőképes kompromisszum a kicsiknek is elengedhetetlen – sőt nekik alighanem tényleg életbevágó.

A legnagyobb figyelem az Európai Bizottság elnöki posztjára irányul: Jean-Claude Juncker utódának kell majd vezetnie az új törvényjavaslatok kidolgozását, kezelnie a külső partnerekkel kötött kereskedelmi megállapodásokat, illetve betartatnia a tagállamokkal az EU szabályait. Utóbbinak különös súlyt adhat, ha a politikai irány, méret, földrajzi megoszlás és nemek szerint is patikamérlegen kiegyensúlyozott osztozkodás arra vezet, hogy a szocialista Frans Timmermans kapja a tisztséget.

Ő ugyanis kőkemény fellépést ígér a magyar és lengyel típusú autokrata politika ellen. Mellette puhánynak fog tűnni a néppárti Juncker – pedig ő is lediktátorozta Orbánt, és tréfás nyaklevessel adta a tudtára, hogy szerinte mit érdemel.

Timmermans esélyességét látva a magyar kormány és a sajtója hisztérikus rángatózásba kezdett. A kormányfő még levelet is írt Joseph Daul néppárti elnöknek, hogy ne hagyja megszületni az amúgy szintén konzervatív Donald Tusk által javasolt megállapodást. Ennek az elején rögtön elismeri, amit rajta kívül eddig is mindenki így gondolt: „Tisztában vagyok vele, hogy fel vagyunk függesztve, és nem szólhatunk bele a néppárt politikájába.”

A címzettnek alighanem ennyi elég is volt: ha valaki nem szólhat bele a dolgokba, akkor teljesen mindegy, hogy mit akar mondani. Magyarországon azonban érdemes lenne elgondolkodni a történteken. Orbán évek óta hevesen támadja „Brüsszelt”, miközben az EU-ban eddig a saját pártcsaládja volt nyeregben. Védték, ahogy csak tudták, és gondoskodtak róla, hogy nyitva maradjanak a rendszerét finanszírozó pénzcsapok. Orbánnak ez sem volt elég. Nemcsak az EU-t elátkozó plakátokkal rakta tele az országot, nem csupán Junckert kiáltotta ki Soros György emberének, hanem a bajor CSU-ból való Manfred Weber bizottsági elnöki jelölését is ott fúrta, ahol csak tudta. Utóbbit most már alighanem bánja.

Mint minden kis állam, Magyarország is csak szövetségesei révén tudja érvényesíteni akaratát. Orbánnak azonban alig maradt szövetségese, barátja meg egy sincs. A potentátok jóindulatát régen eljátszotta, a visegrádi négyekből az európai ügyekben már csak három maradt, a bolgárok és a baltiak pedig egyre jobban hajlanak a Berlinből érkező tanácsokra.

Nem az a baj, hogy a magyar kormányfő harciasan képviseli a saját érdekeit. A huszonhét másik is ezt teszi. De senki sem szereti a viccbeli undok és sértődős kismalacot, akinek senkiről és semmiről nincs egy jó szava. Orbán politikája egyszerű: adjatok pénzt, és kuss!

Ha nem is ment gyorsan, de mostanra kiismerték.