Pirruszi győzelem

Az a jó kompromisszum, ami után mindenki győztesnek érzi magát. Azt követően, hogy kedden este megszületett a megállapodás: Ursula von der Leyen legyen az Európai Bizottság következő elnöke, nem volt olyan állam- és kormányfő, aki ne lelkendezett volna. A visegrádi országok boldogok voltak, mert megakadályozták a szociáldemokrata csúcsjelölt, Frans Timmermans megválasztását, Olaszország szintén örült, mert „egy szociálisan érzékeny politikus kerül a Bizottság élére”, s Emmanuel Macron francia köztársasági elnök sem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel.
Ám hogy igencsak sajátságos helyzet alakult ki, jelezte: a von der Leyen személyéről szóló szavazáson akadt egy állam, amelynek a képviselője nem szavazott igennel. És éppen Angela Merkel tartózkodott. Ez pedig azért sajátos, mert régóta szoros kapcsolat fűzi a CDU politikusához, sőt akadt idő, amikor von der Leyent emlegették a legesélyesebb utódjelöltjének. 
Merkel tartózkodásának az volt az oka, hogy a nagykoalíciós partner szociáldemokraták nem hittek a fülüknek, amikor kiderült, von der Leyen irányítja majd az Unió jövőbeli kormányát. Az SPD-nek nem feltétlenül azzal volt gondja, hogy semmiképpen sem nevezhetnénk a német kormány legsikeresebb miniszterének: azt kifogásolták, hogy a választás folyamata nélkülözte a transzparenciát, folyosói megbeszéléseken dőlt el minden. Teljesen megkerülték az Európai Parlamentet, így az uniós választók is csalódottnak érezhetik magukat, miközben a májusi voksoláson a részvétel az ötven százalékot is meghaladta.
Orbán és visegrádi csapata most rendkívül büszke a teljesítményére, pedig nem nagyon van mire. A V4-ekre általánosságban is jellemző: rombolni ügyesen tudnak, de építő javaslattal nem képesek előállni. Ennek meg is lett az eredménye: Kelet-Európa felelős pozíció nélkül maradhat. S ha a kormány arra számít, elhárult a veszély, nem a jogállamisághoz kötik majd az uniós támogatások kifizetését, akkor még nagy meglepetések érhetik.

A mi Benőnk

Hosszú útról hazaérkezni mindig élmény, az ember emlékezetében megragad minden pillanat. Így ma is előttem van, ahogy tavaly a tükörsima horvát autópályán való száguldás lendületével átsiklottunk a letenyei határátkelőn, majd akkora bukkanóba szaladtunk a magyar autópályán, hogy a rádiónk a zágrábi könnyűzenei adóról ijedtében átváltott valami magyar nótarádióra. Hát megérkeztünk. 
Utána még néhány kisebb következett. Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondtam, hogy a lyukak elhelyezkedéséből ítélve biztos egy meteorraj hullott az M7-esre.
Aztán eltelt egy év. Újabb nyaralás, újabb suhanás, majd pontosan ugyanott, jókora csattanás. Meg a többi kicsi zökkenő. Egy pillanatra belémbújik a sorosista kisördög, hogy felhívjam az autópályakezelőt (a hivatal nevét pontosan nem tudom, de hétszentség, hogy Nemzetivel kezdődik), hogy az ügyeletes kommunikációs szakértővel elmagyaráztassam magamnak: én vagyok a hülye.  
Egyrészről milyen kátyú, újságírókám, legyünk már szakszerűek,  pontos neve ennek a jelenségnek az „útburkolat folytonossági hiány”, rövidítve ÚFH, ami méretkoordinációs-funkcionális besorolása alapján terjed a mikrorepedéstől a tankcsapdáig. De mindegy is, írjak erről levelet, és majd válaszolnak (soha), egyébként is, a határátkelőt már évente x millióan használják, ami tavalyhoz képest x százalékos növekedés, nemzeti siker, köszönhetően a kormány családtámogató politikájának, visszhall. 
Mivel ehhez most nincs kedvem, konstruktív meg csak úgy tudnék lenni, ha egy bitumenes vödörrel visszabattyogok a déli határig, így hagyom a fenébe. 
A nem létező klímaváltozás forróságában mint hőgutás tünet felsejlik, hogy ahol az ember ilyen mulandó, ám a kátyú láthatóan örök, ott az ilyen kátyúk léte mögött valami mélyebb sorsszerűségnek kell lennie. Lehet, hogy a kátyú számunkra érzelmi kérdés, mondjuk: ahol a kátyú, ott kezdődik a haza. 
Mivel a jelek szerint a huppanó családi nyaralásaink állandó részese lesz – már ameddig lesz lóvénk Horvátországra -, így jobb, ha rendes nevet adunk neki. Legyen mondjuk Benő. (Inkább, mint a Lulu, ez utóbbinál ugyanis könnyen csonkolhatja a nyelvét az ember, amikor ugrat a kocsi.) Vigyázz, a Benő! - súgjuk majd egymásnak, és mint a vidámparki hullámvasúton, együtt, izgatottan várjuk a bukkanót.
Benő sorsközösséget teremt: ő a titkos kapcsolat köztünk és a többi százezer, a zökkenő után hevenyen káromkodó honfitársunk között. Ő a mi legkisebb közös többszörösünk, autótengelyünk Mohácsa, lengéscsillapítónk Mohi pusztája. Emellett Benő szimbólum: mint melegben olvadt szurkot vérző nyílt seb, szüntelenül emlékezteti a Horvátországból hazatérőket a történelem magyarokat örökké üldöző igazságtalanságára. Továbbá arra, hogy azért lehetett volna a Balatonnál is nyaralni, ugye - valami Tiborcz- vagy Mészáros-kempingben. 
És ha még azt is hozzávesszük, hogy Benő hány munkahelyet teremt autószervizeseknél, autómentőknél, hány magyar család asztalára adva kenyeret, akkor megértjük, hogy mennyire összetett, bonyolult, ám felemelően szép is a magyar sors.

Ismét segítenünk kell

A művészetek mostanában sok pénzt kapnak Magyarországon. Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor a magyar színházakat, az operát és koncerttermeket a „nemzeti kultúra templomainak” nevezte. Kormánya jelentősen támogatja a színházak és operák felújítását és bővítését, valamint körülbelül 60 színházat – kicsit és nagyot egyaránt – tart fenn országszerte.
Az Európa többi országában és az Egyesült Államokban található, anyagi gondokkal küzdő kulturális intézmények számára ez irigylésre méltónak tűnhet. Azonban semmi sincs ingyen, amikor a kormány úgy dönt, hogy maga határozza meg, mit tekint „nemzeti kultúrának.” Budapesten és a fővároson kívül minden kulturális intézmény, amelyet a kormány támogat tudja, hogy melyek azok a témák, amelyeket nem szabad feszegetni. 
A Nyílt Társadalom Alapítványok és korábban a Magyar Soros Alapítvány, amelyek a kommunizmus utolsó időszakától kezdve az utóbbi évekig segítették a magyar kulturális intézmények finanszírozását, újból bekapcsolódnak Magyarországon a művészetek támogatásába. Bejelentjük, hogy 360 millió forintot adományozunk a Summa Artiumnak, egy művészettámogató szervezetnek, amely 2003-ban, Budapesten jött létre azzal a céllal, hogy a független művészek számára elérhetővé tegye a vállalati és magánszektorból érkező támogatásokat. Mi az adományunkkal válaszoltunk a Summa Artium nyílt felhívására. A szervezet egy alap megteremtését látta szükségesnek, „hogy megvalósulhassanak azok a művészeti és kulturális projektek, amelyek a Magyarországon uralkodó körülmények között nem reménykedhetnek állami támogatásban.” 
A Nyílt Társadalom Alapítványok ugyanakkor nem vesznek részt a független alap forrásainak elosztásában, és nem szólnak bele, hogy ki és mi kaphat támogatást. 
Örömmel nyújtunk segítséget ilyen esetekben. Ugyanakkor mélyen aggasztanak minket azok a Magyarország sötétebb időszakait idéző körülmények, amelyek megteremtették ezt az igényt. A nyolcvanas évek közepén, amikor Magyarországon még a kommunizmus uralkodott, alapítónk, Soros György független művészeket támogatott, hogy új kulturális távlatokat nyisson a rendszer korlátain túl is. Kortárs színházi társulatokat támogattunk, valamint megalapítottuk a Soros Alapítvány Kortárs Művészeti Központját, amely támogatta magyar művészek alkotómunkáját és nemzetközi bemutatkozását. A rendszerváltás után, a Soros alapítványok segítségével sorra alakultak a hasonló művészeti központok az egykori kommunista országokban.  
Azt reméltük, hogy azok az idők már elmúltak. Mindannyian tudjuk, hogy manapság Magyarországon a kormányzati ellenőrzés árnya mindent beborít, a kultúrát és a művészetet is. Júniusban például a kormány bezárta az 1956-os magyar forradalom történetét kutató 1956-os Intézetet, melynek látásmódja eltér attól a narratívától, amelyet a kormány sugall a forradalomról. Láttuk azt is, ahogy a társadalomtudományok területén élen járó regionális központot, a CEU-t arra kényszerítik, hogy egyetemi campusát Budapestről Bécsbe költöztesse át. A parlament a napokban fosztotta meg a Magyar Tudományos Akadémiát az önállóságától, és kényszeríti jogos tulajdonának átadására. Magyarország, a rendszerváltás minden reményét megcsúfolva, nem a szabad gondolat, a művészet szabadságának hazája többé.  
Ilyen időkben a művészek jelenítik meg függetlenségükkel és a sokféleségükkel a társadalom kollektív lelkiismeretét. Kiállnak és megkérdezik: kik vagyunk és miképpen élünk együtt? Nem fogadják el, hogy a kultúrát a politikai szempontok alapján osztogatott pénz határozza meg.
A művészetek és a kultúra támogatásával a Nyílt Társadalom Alapítványok ezt a független hangot szeretné támogatni nemcsak Magyarországon, de a világ minden táján. Legyen szó egy a diszkrimináció elleni koncertről Maliban, egy színházi előadásról, amely a Balkán etnikai konfliktusairól szól, vagy pár napja Harlemben egy nyilvános beszélgetésről a When They See Us című sorozat rendezőjével, Ava DuVernay-jel. Tudjuk: a művészet segíthet felerősíteni azoknak a hangját, akiket kirekesztenek.  
Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor eltérő véleményen van. A miniszterelnök a művészet segítségével kívánja megerősíteni a monolit nemzeti mítoszokat és politikailag hasznosnak ítélt téveszméket. Talán elég sokat fizet ezért, de a gyűlölködő politikai megrendelés nem hozhat létre művészi értékeket. Mi inkább kíváncsiak vagyunk arra, hogy milyen mások szemén keresztül látni a világot. Szeretnénk, hogy a művészek lepjenek meg, gyönyörködtessenek és provokáljanak azzal, amit mutatnak nekünk.
Szerző
Patrick Gaspard
Frissítve: 2019.07.04. 07:37