Hosszú útról hazaérkezni mindig élmény, az ember emlékezetében megragad minden pillanat. Így ma is előttem van, ahogy tavaly a tükörsima horvát autópályán való száguldás lendületével átsiklottunk a letenyei határátkelőn, majd akkora bukkanóba szaladtunk a magyar autópályán, hogy a rádiónk a zágrábi könnyűzenei adóról ijedtében átváltott valami magyar nótarádióra. Hát megérkeztünk.
Utána még néhány kisebb következett. Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondtam, hogy a lyukak elhelyezkedéséből ítélve biztos egy meteorraj hullott az M7-esre.
Aztán eltelt egy év. Újabb nyaralás, újabb suhanás, majd pontosan ugyanott, jókora csattanás. Meg a többi kicsi zökkenő. Egy pillanatra belémbújik a sorosista kisördög, hogy felhívjam az autópályakezelőt (a hivatal nevét pontosan nem tudom, de hétszentség, hogy Nemzetivel kezdődik), hogy az ügyeletes kommunikációs szakértővel elmagyaráztassam magamnak: én vagyok a hülye.
Egyrészről milyen kátyú, újságírókám, legyünk már szakszerűek, pontos neve ennek a jelenségnek az „útburkolat folytonossági hiány”, rövidítve ÚFH, ami méretkoordinációs-funkcionális besorolása alapján terjed a mikrorepedéstől a tankcsapdáig. De mindegy is, írjak erről levelet, és majd válaszolnak (soha), egyébként is, a határátkelőt már évente x millióan használják, ami tavalyhoz képest x százalékos növekedés, nemzeti siker, köszönhetően a kormány családtámogató politikájának, visszhall.
Mivel ehhez most nincs kedvem, konstruktív meg csak úgy tudnék lenni, ha egy bitumenes vödörrel visszabattyogok a déli határig, így hagyom a fenébe.
A nem létező klímaváltozás forróságában mint hőgutás tünet felsejlik, hogy ahol az ember ilyen mulandó, ám a kátyú láthatóan örök, ott az ilyen kátyúk léte mögött valami mélyebb sorsszerűségnek kell lennie. Lehet, hogy a kátyú számunkra érzelmi kérdés, mondjuk: ahol a kátyú, ott kezdődik a haza.
Mivel a jelek szerint a huppanó családi nyaralásaink állandó részese lesz – már ameddig lesz lóvénk Horvátországra -, így jobb, ha rendes nevet adunk neki. Legyen mondjuk Benő. (Inkább, mint a Lulu, ez utóbbinál ugyanis könnyen csonkolhatja a nyelvét az ember, amikor ugrat a kocsi.) Vigyázz, a Benő! - súgjuk majd egymásnak, és mint a vidámparki hullámvasúton, együtt, izgatottan várjuk a bukkanót.
Benő sorsközösséget teremt: ő a titkos kapcsolat köztünk és a többi százezer, a zökkenő után hevenyen káromkodó honfitársunk között. Ő a mi legkisebb közös többszörösünk, autótengelyünk Mohácsa, lengéscsillapítónk Mohi pusztája. Emellett Benő szimbólum: mint melegben olvadt szurkot vérző nyílt seb, szüntelenül emlékezteti a Horvátországból hazatérőket a történelem magyarokat örökké üldöző igazságtalanságára. Továbbá arra, hogy azért lehetett volna a Balatonnál is nyaralni, ugye - valami Tiborcz- vagy Mészáros-kempingben.
És ha még azt is hozzávesszük, hogy Benő hány munkahelyet teremt autószervizeseknél, autómentőknél, hány magyar család asztalára adva kenyeret, akkor megértjük, hogy mennyire összetett, bonyolult, ám felemelően szép is a magyar sors.