Szávai Attila: Becsekkolás

Publikálás dátuma
2019.07.06. 08:10

Fotó: Shutterstock
„Amikor a biztonsági őr egyedül van a székén és nincs épp semmi átvilágításra váró táska, kolbász vagy ridikül, gyakran gondol arra, hogy a folyosóknak, tárgyalótermeknek milyen a kisugárzása.”
A bíróság épülettömbje szigorú szürkeséggel áll az esős utca bal oldalán. Van valami hivatalos monotonitás abban, ahogy ismétlődnek az ablakok. Az érkezőket pocakos biztonsági őr fogadja. Becsekkolás, ahogy a fiatal ügyvédgyakornokok kissé fölényeskedve mondani szokták, ha fiatal lányokkal érkeznek. A beléptetési procedúra fontos része, hogy egy szállítószalagos berendezés minden táskát, szatyrot megvizsgál, aztán egy detektoros kapun kell átsétálnia az érkezőnek. A kövérkés biztonsági őr hátratett kézzel, méltóságteljesen kitolt pocakkal járkál fel s alá a belép­te­tő­kapu mellett. Állát magasra emeli, mintegy fitymálva tekint az épületben lévőkre. Van a megjelenésében valami pökhendien arisztokratikus. Ősei közt több jogászt is számon tart a családi legendá­rium, a tizenkilencedik században fővárosi ügyvédet adott az országnak a családi fészek. Ezt a kezdő ügyvédpalántáknak (jurátus uraknak, ahogy mondani szokta) mindig elmondja, erre tereli a beszélgetést. Sokak – például az egyik bírónő, de több szakjogász, egy helyi újságíró, a közeli pékség eladója – szerint, ha emberismeretről van szó, sokkal többre is vihette volna a pocakos férfi. A beléptetésnél két csoportot különböztet meg. Vannak a rutinosak, akik már sokadszorra járnak a bíróságon, és vannak az elsők, akik még soha nem jártak ilyen helyen. Ezeket a biztonsági őr már messziről kiszúrja: a sápadt homlokokat, az izzadó tenyereket, kétszer kell nekik elmondani a beléptetési szabályokat, nem értik meg elsőre. Általában egyedül teljesít szolgálatot, de gyakran akad társasága, a zömök, mindig rikácsolva csevegő takarítónő vagy a kék overallos, hórihorgas karbantartó. A takarítónő élvezettel nézi azokat, akik először esnek át a beléptetés procedúráján, egy-egy zavart tekintetből, néhány leejtett kézitáskából, rossz ívben felvitt ajakrúzsívből napokig megél. A vékony, magas karbantartót nem érdeklik az emberi sorsok, darab-darab, elég a maga baja (42 éves, agglegény, az édesanyjával él egy szoba-konyhás lakásban). Tapasztalatból tudja, hogy bírósági ügyekben még kezdő, izguló érkezők itt még egy mezei karbantartónak is nagyobbakat köszönnek, mélyebbeket bólintanak. Ők ketten a biztonsági őr barátai. Az őr a falkavezér. Ha a takarítónő tesz egy rövid látogatást a kisasztalánál, hangosabban, markánsabban adja ki az utasításokat, tegye fel a táskát a szalagra, nem kell levetkőzni, köszönöm. Baritonja vastagon betölti az alagsort. Egyszer véletlenül a monitorra tévedt a Domestos-szagú tekintete, így láthatta, mi mindent tartalmaznak az átvilágításra kerülő táskák, szatyrok. A köpcös biztonsági őr azon már rég nem lepődik meg, ha egy szál kolbászt lát a női táskában, fél kiló csirkelábat, rutin dolgok, nem téma. A villáskulcs (22-es) látványára azonban krákogni kezdett, mi a fenének egy női táskába villáskulcs. Így hárman mindig kibeszélik az embereket. Kifelé mindig kedélyesebbek az emberek, főleg a tanúk, talán mert számukra nincs igazán nagy tétje az adott bírósági ügynek. Úgy gondolják, nem teljesen alaptalanul, hogy látni az épületben tartózkodókon, hogy ki a tanú, ki az alperes, ki a felperes, ezeket gyakran előre tippelik, meglepő pontossággal. Az ügyvédeket régóta jól ismerik. Gyakran összekuncognak, mikor közvetlen a tárgyalások előtt, amikor még a per tagjai mind a folyosón vannak, az egyik ügyvédnő mindig hangosabban, harsányabban, ugyanakkor minden őszinteségtől mentesen hahotázik ügyfele és tanúi társaságában. A biztonsági őr és a karbantartó ilyenkor cinikus félmosollyal összenéz. Jobb emberismerők a környéken bárkinél, gondolják magukról ilyenkor. Amikor a biztonsági őr egyedül van a székén és nincs épp semmi átvilágításra váró táska, kolbász vagy ridikül, gyakran gondol arra, hogy a folyosóknak, tárgyalótermeknek milyen a kisugárzása. A harag, a düh, a bűn, a félelem, ahogy megragadnak a folyosók aktaszagában. Ahogy a pozitívak is. A hála, az öröm, az elégedettség, a lelki beérkezettség édes-langyos érzése. Mint egy templomban. Az egyik folyosói padon nemrég egy bűnözőt látott ülni. Vezetőszáron volt, két rendőr és barátnője társaságában. A gyanúsítottnak szürkés arca volt, karikás szemek, beesett archús, mereven nézte maga előtt a padló mintáit. Barátnője szótlanul markolászta a megkötött férfi kézfejét. Fejük fölött az egyik neon zizegni kezdett, majd hirtelen kihunyt. Mellettük a padon egy vékony kabát feküdt, amiből túl hangosan és túl hosszan csörgött egy mobiltelefon, egy nyári gyerekdal dallamát állította be a gazdája. Ez nagyon meghatotta a biztonsági őrt. Meg is hívta aznap este a takarítónőt egy Martinira. Miközben ittak, a férfi arról beszélt a nőnek, ahogy a tárgyalótermek ajtajai mellé is ki van írva, mikor, kiknek, milyen tárgyalásaik kezdődnek, ugyanígy megvan az ember minden napjával. Minden reggel, minden hajnal ajtaja mellé odaszögelte a sors a táblákat, mindenkinek, amit érdemel. Hogy aztán a tárgyalóterembe belépve, ki-ki a maga védőjével, védelmezőjével a nagy törvénykező elé járuljon a terem glóriaillatában.
Szerző
Frissítve: 2019.07.06. 10:16

Valóságos abszurd - Interjú Radnóti Zsuzsával

Publikálás dátuma
2019.06.29. 19:30

Fotó: Népszava archív
Az egyetlen Kossuth-díjas dramaturgunk. Szívügye a kortárs magyar dráma. Viccesen a magyar színházi élet kerítőjének nevezik. Olyan drámaírókat indított el a pályán vagy terelt a dráma felé, mint Háy János, Egressy Zoltán, Nádas Péter. Az pedig nemcsak legenda, hogy férje, Örkény István virág helyett friss egyperceseket vitt neki a randevúkra.
A Kossuth-díjjal járó juttatásából Kortárs Magyar Dráma-díjat alapított, amivel célja pezsdíteni a közéleti tartalmú drámák születését, melyek kendőzetlenül szólnak a minket körülvevő magyar valóságról. Mi lehet az oka, hogy nálunk jelenleg alig akad ilyen?  Egy egészséges színházi élet feladata valóban az volna, hogy társadalomkritikusan a jelennel is foglalkozzon. A hatvanas évektől az ezredfordulóig nagy korszaka volt a magyar drámának, a történetek akkor sorozatban tudtak elmondani valami lényegeset a társadalom állapotáról és az emberi magatartásokról. A legtöbb persze fedetten sugározta ezt a fajta dupla jelentését, ahogy akkor mondtuk: „virágnyelven”. Ezek elképesztő belső ellenállási energiákat tudtak biztosítani. Az ezredforduló táján is születtek még olyan drámák, amelyek időt állóan tudták megfogalmazni a társadalom általánosabb struktúráját, mélyrétegeit. Néhány közülük: Háy János Gézagyereke, Parti Nagy Lajos Mauzóleuma, Egressy Zoltán Portugálja, Spiró György Vircsaft című szatírája, Kornis Mihály Körmagyarja, a későbbiekben Térey János Asztalizenéje – ezek a rendszerváltást és az abszolút jelen időt mutatták, miközben a létezés, a változás mélysége is bennük volt. Azóta a társadalom egysége, a közös gondolkodás szétesett. Darabjaira hullott annak lehetősége, hogy valami közös megegyezés legyen arról, miben élünk, hogyan élünk, mi legyen velünk. És ezt a szétesést, bonyolultságot nehéz megragadni. Nehéz komplexen megjeleníteni azt a káoszt, amiben most vagyunk, és amitől ennyire széttartó lett az életminőség, véleményekben, életcélok különbözőségében. Nehéz ma közösségi érzetet is megfogalmazni, hiszen ami nekünk káosz és zsákutca, a másiknak talán aranykor. Persze az nem segít, ha mindez a műalkotásokban csupán a direkt politizálás szintjén szólal meg. Alföldi Róbert éles hangú nyílt levélben hiányolta a szakmai összefogást a függetlenek védelmében, tao-ügyben. Mit gondol, képes még bármi nyomást gyakorolni a szakma a hatalomra bármilyen területen is?  Jelen pillanatban pesszimista vagyok. Lehetnek tüntetések, nyílt levelek, egyéni és külföldi tiltakozások, mint egy gőzhenger megy előre ez az arrogáns kormányzat, hogy mindent a maga diktatórikus, centralizáló gondolkodása alá vonjon. Ez nagyon fájdalmas, és attól félek, mostanában nincs olyan erő, ami változtatni tudna ezen. Itt van például a tao-törvény, talán akkor történhetne valami visszakozás – de ez sajnos elképzelhetetlen –, ha mondjuk, az összes színházigazgató, vidéki és pesti, független és kőszínházas, pártállástól függetlenül, írna egy közös levelet a kulturális minisztériumnak, amiben a leghatározottabban tiltakozna a tao-tervezet jelenlegi formája, alkalmazása ellen, esetleg beígérve előadások elhagyását is. Bármiféle erőteljesebb tiltakozás nélkül viszont az egész független szféra súlyos válságba kerülhet. Egy szabad támogatási rendszert tettek a központi hatalom kezébe, teljes bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot idézve elő. Hasonlóképp ellehetetlenítik az MTA-t, a CEU-t, az 1956-os Intézetet és más tudományos műhelyeket. Bár tény, hogy igazán csak erős, közös fellépések lennének eredményesek, de elképzelhető, hogy hosszú távon a kisebb tiltakozások sora is okozhat rendszerszintű erodálást. Szívügye a kortárs magyar drámaszerzők segítése, protezsálása. Kiket ajánlana figyelmünkbe a most indulók, a még fel nem fedezettek közül?  Nagyon érdekes, hogy a fiatal drámaírók között most milyen sok az izgalmasan produkáló női alkotó. Az Örkény-ösztöndíjasok közül említeném az egyre érettebb Pass Andreát, aztán Znajkay Zsófiát, akinek különleges lázálomszerű drámáiban mély emberi fájdalom és tapasztalat jelenik meg, B. Török Fruzsinát, aki szintén ír és rendez, Polcz Alaine monodrámáját többek között, Kemény Lilit B-monitor című munkájával, és Terék Anna vajdasági szerzőt, aki gyökértelensége fájdalmát írja meg verseiben, drámájában pedig a boszniai háborúk poszttraumáit. Ők valamennyien ígéretes vagy már bizonyított tehetségek, de még nem foglalkoznak jelenkori közéleti, rendszerkritikus problémákkal. A fiatal írók között pedig fontos új név Závada Péter, Fekete Ádám, Kelemen Kristóf. Kelemen az, aki előadásaiban leginkább erős közéleti, történelmi tematikákkal foglalkozik, komoly kutatómunkával alátámasztva, és erkölcsi, állampolgári felelősséggel. Június 24-én, hétfőn volt Örkény István halálának 40. évfordulója. Mára már kiderült, szellemisége, munkássága beépült gondolkodásunkba – kanonizálódott. Ma, amikor már magában az abszurditásban élünk, mitől tud még mindig ennyire hatni?  Valóban, a groteszkig eltolódott az irónia is, az abszurd viszont visszament a valóságba, valahol ezt a csatornát találta meg ő a szövegeiben, ami egyszerre a valóság és a valóságnak egy olyan égi mása, ami a groteszken belül fogalmazódik meg. Így olyan, minta most írta volna szövegeit. Mácsai Pál most csinált egy új műsort az Egypercesekből Lukács Miklós cimbalomművésszel, és megint kiderült, mennyire élőek, mennyire rólunk szólnak ma is. De nemrég volt a Tótéknak is két különleges, sikeres előadása, az egyik az Opera Eiffel Műhelyében, Tóth Péter operazenéjével. A hagyaték gondozójaként könnyen rábólintott az operaváltozat ötletére?  Erre igen, mert izgalmas vállalkozásnak éreztem, de például amikor a Macskajátékból szerettek volna musicalt csinálni, arra már nem. Az operaváltozat viszont nagyon jó lett, és ami külön érdekesség, hogy egy adott szélesebb közösség szervilizmusa (nem csak a Tót család kényszerű szolgalelkűsége) erősebben megszólalt a kórus által. Például amikor a falubeliek révült lelkesedéssel hallgatják az őrnagy dobozolásról szóló áriáját. Ez „az értelmezési kitágítás” a Szegedi Nemzeti Színház izgalmas, prózai előadásában is jelen volt, úgy látszik, benne van a levegőben. Egyszóval még most is újabb és újabb hangok képesek megszólalni drámáiban. A legjátszottabb a Tóték, eljutott Kazahsztántól Amerikáig, még egy perzsa rajongója is lefordította. Egy jó előadás megszületéséhez persze nem könnyű a tragikomédia játékstílusát megtalálni. Ha egy kicsit eltolják a vígjáték felé, az nem szerencsés, mert a mű vígjátéknak nem jó, vagy ha eltolják a tragédia felé, szintén ­rossz.­ Az egyensúly fontos, mert nevetünk ugyan azon, amit látunk, ám mégiscsak valakinek a méltóságát látjuk összeomolni.
Szerző

Cserna-Szabó András: Az utolsó magyarok (novella)

Publikálás dátuma
2019.06.29. 11:29

Fotó: Népszava/Draskovics Ádám
Az autó nem köhög, nem krákog, nem sír fel fájdalmasan, csak elhallgat, hirtelen tökéletesen megnémul, majd gurul még kicsit egyre lassulva, végül örökre megáll. A férfi átkozódva száll ki az autóból, felnyitja a motorháztetőt. A nő az anyós­ülésen a térképet vizsgálja, ide-oda forgatja, de nem igazodik ki rajta. Aztán a nő is kiszáll, és megjegyzi, hogy egyáltalán nem kellene itt lenniük, hiszen ez egy erdő és egy hegy, ők pedig egy alföldi lakodalomra tartanak. Megint mi leszünk az utolsók, a szertartást már most lekéstük, bosszankodik a férfi, és ha így megy tovább, az éjféli töltött káposztára sem érünk oda. Még az is lehet, teszi hozzá sápadtan a nő, hogy errefelé medvék, sőt farkasok élnek. Nem hinném, hogy errefelé medvék és farkasok élnének, mondja a férfi, de ha élnek is, jobb, ha tudod, hogy a medve nem olyan félelmetes, mint ahogy hisszük, a medve ugyanis, ahogy megneszeli az ember közelségét, félénk lesz, inkább elrejtőzik, és két lábra se azért áll, mert támadni akar, hanem egyszerűen csak azért, mert így jobban lát, és szimatolni is jobban tud. Na és a farkas, kérdezi a nő. Ó, a farkas nagyon félszeg állat, mondja a férfi, tőle aztán igazán nem kell félni. Na jó, mondja a nő, de mi van, ha jönnek a románok, sőt a vérszomjas mócok? Errefelé nincsenek mócok, nevet a férfi, ahhoz, hogy mócokkal találkozzunk, át kellett volna lépnünk legalább egy országhatárt. Jaj, drágám, így a nő, errefelé és mostanában a határok szinte óránként változnak. Ez igaz, bólogat komolyan a férfi, de a mócok nem bántanak, mert el vannak foglalva a fakitermeléssel, a bányászattal és az aranymosással. De azért jobb nem ingerelni se a medvét, se a farkast, se a mócot, teszi hozzá a férfi, aztán lecsapja a motorháztetőt, és tanácstalanul széttárja karját, jelezve, hogy fogalma sincs, mi lehet az autó hibája, és hogy azt a hibát (amiről fogalma sincs) hogyan lehetne elhárítani. A nő a térképet nagyra nyitja, és mint egy friss, ropogós lepedőt az ágyra, a motorháztetőre teríti. Sokáig nézik. Innen? Kérdezi olykor az egyik, és a térképre bök. Nem, az nem lehet, mondja a másik. Ide? Kérdezi olykor a másik, és a térképre bök. Nem, az nem lehet, mondja az egyik. Végül megegyeznek, hogy a térképen se az a város nincsen rajta, ahonnan indultak, se az a falu, ahová lakodalomba tartanak. Talán ­rossz­­ térképet hoztam magammal, mondja a nő bánatosan, de a férfi megnyugtatja, semmi oka rá, hogy lelkiismeret-furdalása legyen, ne tegyen magának szemrehányást, igazából nem tudják, honnan jönnek, és azt se, hová tartanak, eltévedtek. Nem kellett volna lejönni a sztrádáról, mondja a nő. Voltunk a sztrádán, kérdezi a férfi. Hát nem emlékszel, kérdezi a nő. Azok a nagy benzinkutak, a hatalmas kamionok, a végtelen szalagkorlát! Hát, ami azt illeti, nem nagyon, mondja a férfi. Nem lehet, hogy az egy előző utunkon volt, kérdezi a férfi. Mondjuk, amikor temetésre mentük a Bakonyba. De lehet, könnyen meglehet, bólogat a nő, aztán kinyitja a csomagtartót, és kiveszi a piknikesdobozt. Rántott csirke, sonkás és kolbászos szendvicsek, fasírt, sajt, pár dobozos sör. Én sajnos nem ihatok, mondja a férfi, autóval vagyok. Azt hiszem, mosolyog a nő, most már nyugodtan sörözhetsz, ezt az autót jó ideig nem fogod vezetni, szerintem. Különben is, lakodalomra indultunk, ha eltévedtünk is, legalább érezzük jól magunkat. Szépen megterítenek a motorháztetőn, és nekiállnak uzsonnázni, közben lassan bukik le a nap a fák mögé. Gyönyörű, szemkápráztató naplemente, még sohasem láttak szebbet, kicsit meg is hatódnak. Szeretlek, mondja a nő, szeretlek, mondja a férfi. A kesztyűtartóból előkerül a pálinka, lassan kortyolják. Aztán a férfin állati szenvedély lesz úrrá, levetkőzteti a nőt, a hátsó ülésre tuszkolja, majd üzekedni kezdenek. A végén a nő hangosan sikít a kéjtől, a férfi mélyen nyög. Aztán elterülnek némán, szomorúak. Kicsit el is szundikálnak. Valami ritmusos zajra, kopogásra vagy ügetésre ébrednek. Ott fekszenek meztelenül a hátsó ülésen, a nő csak annyit súg rettegve a férfi fülébe, medvék, farkasok, mócok. De nem. Egy vénember az, lovon. Hosszú, fehér haja van, nagy bajusza, tekintete szinte eszelős, valami kopott, szakadt egyenruhát visel. Sietősen kiugranak az autóból, a nő a melle elé kapja a ruháját, és azt kérdezi, ismeri-e azt a falut az öregember, ahová ők tartanak. Sose hallottam ilyen faluról, de a neve úgy hangzik, mintha csak a túlvilágon lenne, válaszolja az öregember. De a térképen megtalálná, kérdezi a férfi, aki gyorsan magára kapta már nadrágját és ingjét. Ó, biztosan nem, már régen vak vagyok, mondja az öregember. Közben szinte teljesen sötét lett, ha a Hold nem világítana, semmit se látnának. Már nagyon régen hozzáköltöztek ehhez a lóhoz, mondja az öreg, ez meg visz erdőn, nádason, ködön, bozóton keresztül, de szerintem már ő is vak, mert folyton nekimegy valaminek. Bátyám, aztán vannak errefelé medvék, farkasok vagy mócok, kérdezi a férfi. Vannak, fiam, biztosan vannak, de én már nem látom őket, mondja az öreg, de láttam annak idején törököt, tatárt, még veszett turult is. A turul, ha megveszik, habzik a szája, csőrével vág, hegyes karmával mar. A nő már éppen megkérdezné az öreget, hogy enne-e valamit, amikor hirtelen a ló gondol egyet, és nekiindul. Üget bele az erdőbe, nem a csapáson, csak úgy tökön-paszulyon keresztül. Gyűlöllek, mondja később a férfi, amikor elfogyott a pálinka. Miért, kérdezi a nő. Rám akaszkodtál, mint egy pióca, és kihasználsz, mondja a férfi undorral. És nézz magadra, lóg a melled, tiszta ránc a kezed. Szemét vagy, sziszegi a nő gyűlölettel. Minden miattad van, te rohadék! Egy valamirevaló férfi meg tudna szerelni egy autót, és aztán mehetnénk tovább. Hová, üvölti a férfi torkaszakadtából. Hová, bazmeg? Mit tudom én, sikítja hisztérikusan a nő. Nekem kéne tudni? Én vagyok a férfi? Baszódjál meg, te fasz! Aztán leülnek a motorháztetőre, nézik a Holdat és a csillagos eget. Talán, ha születnek gyermekeink, sóhajt végül a nő. Talán másoknak se születnek már, mondja a férfi. Talán, ha nem tévedünk el, sóhajt a nő. Talán mindenki eltéved, mondja a férfi. Miért olyan reménytelen és félelmetes minden, ha ilyen gyönyörű egy fenyő a holdsugárban, kérdezi a nő, és az erdő felé mutat. Találkoztam egyszer egy románnal, és ő azt mondta nekem, aki még sohasem irigykedett a növények létezésére, az értetlenül haladt el az emberlét drámája mellett. Mindig ez az okoskodás, legyint a nő. Segít ez valamit? Semmit, ismeri el a férfi. Hideg van és sötét, a köd lassan beteríti a környéket. Fázom és félek, mondja a nő, és valóban vacog. Mitől félsz, kérdezi idegesen a férfi. Semmitől, mindentől, kiabál a nő. Üljünk be a kocsiba, mondja a férfi. Jó, mondja a nő. Beülnek. A férfi a térképpel betakarja a nőt. Most jobb, kérdezi a férfi. Zárd be az ajtókat, mondja halkan a nő. A férfi bezárja. Alig lehet kilátni a szélvédőn, a köd leereszkedett. Most ehetik a töltött káposztát, mondja a nő. Ha ugyan ők is el nem tévedtek, mondja a férfi. Vagy meg nem haltak, bólogat a nő, aztán megkérdezi: talán nem lenne jobb, ha elindulnánk gyalog? Szerintem inkább várjunk, mondja a férfi. Mire, kérdezi a nő. Hátha történik valami, mondja a férfi. Csoda, kérdezi a nő. Például, mondja a férfi. Miféle csoda, kérdezi a nő. Mondjuk elalszol, és jön egy jókora, pompás madár, és miközben teherbe ejt, belesúg valamit a füledbe. Egy turul, kérdezi a nő izgatottan. Talán, mondja a férfi. Na jó, de mi az a turul, kérdezi a nő. Hát sólyom, vagy sas, vagy griff, vagy héja, vagy… ezer évig él… a lelkeket szállítja…, dadogja a férfi. Szóval nem tudsz semmit, csak pofázol, kérdezi a nő ingerülten. Nem tudok semmit, ismeri be a férfi, csak találgatok. Szerintem aludjunk el, és majd kiderül, mi lesz – ha egyáltalán lesz valami, mondja a férfi. Becsukják a szemüket. Sokáig ülnek így némán a sötétben. Nem tudok aludni, mondja aztán a nő. Maradt még pálpusztai, kérdezi a férfi.