Értenek egymáshoz is – Interjú Jeli Viktóriával és Tasnádi Istvánnal

Publikálás dátuma
2019.07.06. 12:06

Fotó: Népszava/Markoszov Szergej
Nem tudnék annyi drámai és szerkesztői instrukciót beletűzni ebbe az interjúba, hogy az úgy adja vissza Jeli Viktóriával és Tasnádi Istvánnal folytatott beszélgetésünk könnyed, nyári, néha picit piszkálódós, máskor harsányan hahotázós hangulatát, ahogyan az valójában volt. Szó esett IKEA-bútorokról, egy szimbolikus jelentőségű kávégépről, az írói önvédelemről, Aranyéletről, no és persze egy kis időutazásról. Komolyan!
– Közösen írtak hangjátékokat, nem egy gyerek- és ifjúsági könyvet – az eredetileg rádiós sorozatnak indult sikerlistás Időfutár utolsó utáni-utáni, 8. részén jelenleg is együtt dolgoznak –, többedmagukkal, de mégis csak közösen jegyzik a Terápia című HBO-sorozatot, mindeközben még együtt is élnek. Kritérium volt a párválasztásnál, hogy a másik író legyen, vagy legalábbis tudjon írni? Tasnádi István: Egyáltalán nem volt szempont. Nem is ennek kapcsán találkoztunk. Jeli Viktória: Az első közös munkánk a Rozi az égen volt... T. I.: …amit amúgy nem is kiadásra szántunk. Ajándék volt a kislányunk hatodik születésnapjára. Végül olyan jól sikerült, hogy a Pagony Kiadónak is megtetszett. Az elmúlt 15 évben elég sok írói csapatot kellett összeraknom. Elemi érdekem volt, hogy olyan embereket szedjek össze, akik tényleg jól írnak, akik le tudják venni a másik stílusát, akik adott zsánerben tudják beszéltetni a karaktereket. Erre kiderült, hogy pont egy ilyennel élek együtt. Így mikor felkértek, hogy írjak napi ifjúsági sorozatot a rádiónak (ez lett az Időfutár – a szerk.), és előre láttam, hogy kellenek mellém írótársak, már kézenfekvő volt, hogy Viki lesz az egyik, Gimesi Dóra pedig a másik. – Meg tudják állni, hogy ne szóljanak, esetleg írjanak bele egymás ötleteibe, szövegeibe? J. V.: Ez attól függ, hogy a munkának melyik fázisában járunk. Ha épp egy sorozaton dolgozunk, amit együtt fejlesztünk, akkor kezdetben közös ötletelés zajlik. Utána szépen mindenki hazaviszi a ráosztottakat, és megírja az adott epizódot. – Éppen ez az! Soha nem volt abból konfliktusuk, hogy ugyanazt ugyanoda viszik haza? T. I.: Persze hogy volt. Ha adódik egy munkahelyi feszültség, az ember általában hazamegy és kipuffogja magát a párjának. Ez esetünkben elég nehéz. Komoly meló volt leválasztani egymásról a két területet. Mert beláttuk, hogy a gyereknevelés kárára megy, ha egy kitalált karakter életútjával kapcsolatban ápolgatunk sérelmeket. J. V.: De az is igaz, hogy munka közben az ember más működésmódra kapcsol. Mi rengeteg mindenen össze tudunk vitatkozni, de amikor elkezdünk dolgozni, akkor varázsütésre összehangolódnak az agyhullámaink. Az egy másállapot. És megint más, amikor kávézunk a konyhában, megint más, amikor kutyát sétáltatunk, vagy amikor a gyerekeinkkel vagyunk. – István mindenhez ért? Az alvilág működéséhez (Aranyélet), a pszichológiához (Terápia), a kamaszlélekhez, a gyászhoz (Kartonpapa című előadás Székesfehérváron) az időutazáshoz stb.? J. V.: (István felé) Te bólogatsz? T. I.: Sorra jut eszembe, mennyi mindenhez nem értek: a villanyszereléshez, a vízvezeték-szereléshez, a zárszereléshez. Tulajdonképpen egy izzót nem tudok kicserélni. J. V.: Nem, azt tényleg nem. De én kicserélem. Az IKEA-s bútorokat is én szerelem össze. István a tizedik percben adja fel, és mindig ugyanazokkal a szavakkal: „Ezt nem hiszem el, hiányzik belőle ez és ez és ez!” Mindig a tizedik perc környékén érkezik el az „inciting incident” (forgatókönyvírás, történetmesélés egyik alapeleme – a konfliktust kiváltó esemény – a szerk.). Ilyenkor kicsit odébb kell őt tenni, beültetni az árnyékba. Én pedig szépen megkeresem a hiányzó alkatrészt és összeszerelem az ágyat, a szekrényt, a polcot. T. I.: Egyébként ez nagyjából a közös munkáinknál is így van. J. V.: Igen, csak nem akartam ennél áthallásosabban fogalmazni. (Nagyon nevetnek) T. I.: Persze, mert amit elvállalok, amiben hiszek, azt rohamszerűen szeretem megcsinálni. Ez nem mindig megy így. Olyankor jön Viki, felépíti a történetet, megírja a szinopszist, a karaktertipológiát… stb. Utána már lehet rendesen dolgozni. Volt olyan is, hogy A kőmajmok háza regényből, ami a saját egyszemélyes művem, ő csinálta meg az rádióadaptációt. – Szóval, nem csak István ért mindenhez. A viccet félre téve: mennyi kutatómunka és rákészülés előzi meg magát az írást, hogy olyan tűpontos és életszerű dialógusok születhessenek meg, amelyek például az Aranyéletet vagy a Terápiát is hitelessé tették. T. I.: Az Aranyéletnél több mint fél évig egyetlen betűt sem írtunk le. Kis cetliket képzeljen el a falon, állandóan letépve, kidobva, újrapakolva. Gyűltek a karakterrajzok, szinopszisok, a „majd az fog történni, hogy”-ok. Fél év után már könyörögtünk, hadd kezdjük el végre az írást, aztán vagy jó lesz, vagy nem. A Terápiánál komoly pszichológiai felkészítést kaptunk. Az első évadnál a pszichológus konzulens segítségével terápiás helyzeteket modelláltunk. Bele kellett mennünk szituációkba, felváltva ültünk a terapeuta és a kliens helyébe. A pszichológus mindig az aktuális „terapeuta” mögött állt, és odasúgta neki, mit kellene tennie, mondania, ha rossz fele vitte a „terápiát”. Mikor már biztonsággal ráálltunk az egyik szerepre, akkor aztán cseréltünk, és a kliens helyén ülve be kellett dobnunk azt a problémát, amit épp írunk. Baromi veszélyes volt, berántott minket rendesen… J. V.: …egy nem teljesen felügyelt terápiás térbe. Ez mindenkit szétcsaphat. Egy pszichológus-kliens szituáció automatikusan olyan tudatállapotokat generál, ahol megjelennek a személyes érintettségek. – Volt ilyen konkrét élményük? T. I.: Mondok egy ártatlan példát arról, mennyire nem vettem észre, milyen szinten bevonódtam. Amikor az első évad készült, én magam is jártam terápiába. Bizonyos idő után kirúgtak az egyéniből és el kellett mennem csoportba, ami már önmagában is borzalmasan hangzott. Volt ott két kávégép, de a jobbik nem működött. Nagyon kényes vagyok a kávéra, és miután hónapokon át ittuk azt a rossz löttyöt, berágtam, a hónom alá kaptam a kávégépet, elvittem szervizbe, megcsináltattam, visszavittem, és lefőztem végre egy jó kávét mindenkinek. Többen lesápadtak, és mondták, hogy figyelj, te pontosan ugyanazt csináltad, amit Nagy Ervin a sorozatban. Én egyáltalán nem kötöttem össze. Épp attól veszélyeztetett az ember, hogy a hatás nem tudati szinten történik, hanem valahol hátul kezd el dolgozni. És ennél sokkal durvább dolgok is történtek. Így amikor a harmadik évadnál elhangzott a kérdés, hogy na, akkor a rákos tematikát ki fogja írni, megfagyott a levegő. Viktória kőkeményen elvállalta. Én lapítottam… J. V.: Mikor aztán a megírás fázisába került ez a szál, váratlanul kórházba került az anyukám. Én pedig írtam azokat a jeleneteket, amelyek egy haldokló édesanya mellett ülő lány visszamenőleges gyászáról szólnak. Az én anyukám, szerencsére rendbejött, mégis volt pár hét, ami úgy telt, hogy egymásra montírozódott az én személyes történetem és a karakteré. Kísérteties volt és nagyon fájdalmas. – Tényleg kevesen gondolnák, hogy az író és a karakterei ennyire összeérnek. A POSzT-on a Katona József Színházban játszott Rozsdatemető 2.0 elnyerte a legjobb díszlet, a Pék Máriát, illetve Sós Krisztát alakító Szirtes Ági pedig a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Ha úgy vesszük, ez is egyfajta írói siker. Fejes Endrévé is át kellett lényegülni, hogy továbbírja a sztorit? T. I.: Bizonyos értelemben igen, mert az első felvonás a regény adaptációja volt. A másodikban írtam meg a folytatást, szorosan kapcsolódva az elsőhöz. Direkt Fejes stílusában folytattam, amit érdekes módon a kritika egyáltalán nem vett észre, mert annyira az utolsó 20-30 perc aktuálpolitikai vonatkozásai ragadtak meg. Imitt-amott a cselekményvezetésbe is bele kellett nyúlnom, sok helyen túl epikus volt a Fejes-szöveg. Az például nincs benne a regényben, hogy Stádinger kőfaragó felnyomja a bujkáló Hábetlert. Igyekeztem úgy csavarni a történeten, hogy a vétségek hálózata már ott elkezdődjön, és kitartson a mai napig. Ez az áldozat-elkövető-kollaboráns dolog ebben az országban az utóbbi száz évben alapkérdés. – Úgy érzem, ma már sokkal kevésbé politizál vagy aktualizál, mint például anno a Krétakörben… T. I.: Ma már minden csoda csak három napig tart. A közélet feldobja, megcsócsálja és elengedi az aktuális botrányt. A színházi szövegnek ennél maradandóbbnak kell lennie. Egyszerűen nem érdemes hozzányúlni a konkrétumhoz, mert porlad. Mire elérkezik a bemutató, már száz hasonló botránnyal van tele a néző feje és nem tud létrejönni a kötés. J. V.: Mintázatokat azért lehet használni. T. I.: Igen, a mechanizmust érdemes megmutatni. A Feketeországban még érdekes volt konkrétan megnevezni az esetet, a helyszínt – ma már ez csak a publicisztikában él meg. +1 kérdés – Hová visz időben az Időfutár 8. kötete és hová utaznának önök szívesen, ha az időutazás realitás volna? T. I.: Engem a húszas-harmincas évek izgatnak, nagyon messzebb nem merészkednék. Akkor már volt tetanusz. Most az Időfutárhoz olvasunk az Erzsébet-kori Angliáról, a történet egy része ott játszódik. Azt a fertőt! Ha pestis van, bezárják a színházakat meg a kocsmákat, ha lement a pestis és már csak napi kétszázan halnak meg, újra kinyitják őket. Begyűjtötték a betegeket, a hullákat, kicsi fertőtlenítés, aztán mehet tovább az élet. J. V.: Az időutazással ez a baj, hogy mindig van egy nagy „ha” vagy egy „de”. „Szívesen utaznék ide meg oda, de csak akkor, ha...” Persze, van sok történelmi kor, amit közelebbről megnéznék vagy néhány történelmi-irodalmi pletyka, aminek szívesen utánajárnék… De amikor ezen gondolkodom, végül mindig oda jutok, hogy leginkább a saját gyerekkoromba szeretnék visszamenni. A nyolcvanas évek elejére, közepére. Jó volna még egyszer úgy végigsétálni a zuglói utcákon, hogy nincs ott az a rengeteg autó. Picit újra érezni a régi szagokat, megcsodálni a rég eltűnt kulisszákat és a lakótelep tipikus figuráit a kispolskik meg a Trabantok között.
Szerző
Frissítve: 2019.07.06. 16:08

Szerényi Tamás: Némasági fogadalom

Publikálás dátuma
2019.07.06. 10:56

Fotó: Szerényi Tamás / Facebook
„Hamarosan nyílt a kapu. Lassan, nyikorogva tárult ki, majd nagyot csattant, ahogy visszacsapódott.”
Ültem. Ültem és gondolkodtam. Szerettem csak ülni és gondolkodni. Ez volt a kedvenc időtöltésem, mióta letettem a tollat. Vagyis inkább a toll tett le engem. Lerázott magáról, mintha megunt volna: a betűk becsípődtek, én meg sehogy se tudtam kimozgatni őket. Pedig próbálkoztam, eljártam rehabra, művészetterápiás csoportokat látogattam, de csak nem találtam a megfelelő szavakat. Azzal nyugtattam magam, hogy a lényeges dolgokat már mind megírták, az aktuális dolgokról meg amúgy se lehetett írni. Azért írhattam volna, hogy legyen valami, de valami így is volt. A valami én voltam, ahogy ülök egy padon és gondolkodom. Ilyenkor általában játékkal ütöttem el az időt. Az egyik kedvenc játékom az volt, hogy mindenféle címeket találtam ki. Olyan címeket, amilyeneket könyvek, filmek vagy műalkotások kaphattak volna. Jó és üres címeket találtam ki. Olyanokat, hogy Szabályozott keretek, Ötletszerű megoldás vagy Önkéntes száműzetés. Általában kétszavas címeket találtam ki. Itt azonban nem álltam meg – és ez volt a nehezebbik része –, hanem megpróbáltam üresen hagyni őket, hogy ne tapadjon hozzájuk semmilyen jelentés vagy tartalom. Elővigyázatos voltam, soha nem hordtam magammal tollat meg ceruzát. Persze ez önmagában még nem jelentett garanciát semmire. Nyomban el is kellett felejtenem őket, amihez viszont nagyon is konkrét dolgokra kellett gondolnom. Jobb híján az arra járó emberekről gyártottam meséket, rövid és közhelyes szappan­operákat. Ahogy elhaladtak előttem, megszületett a karakter, mire a köves útra értek, kész volt a háttérsztori. Máskor lopakodva formálódott a történet. Előbb csak a hős feje bukkant elő, ahogy a palakerítés túloldalán sétált. Majd a kapuban az egész alakját megpillantottam – épp beszélgetett valakivel, de az a valaki kitakarta előlem. Csak annyit láttam, hogy hevesen gesztikulál, nevetnek, végül továbbáll – be sem tudtam fejezni. Így érnek véget a jelentéktelen történetek, arra gondoltam ilyenkor. Jelentéktelen történetek. Aztán egy nap valami megváltozott. A változás szele komótosan érkezett. Tavaszi szél volt, vagyis inkább szellőnek mondanám. A kedvenc padomon ültem, és a kedvenc játékomat játszottam. Aznap nem ment jól a játék. Minden jó címre jutott legalább négy közhelyes történet. Mikor a kétszavasak elfogytak, a háromszavasakkal próbálkoztam, de túl otrombák voltak. Aztán az egyszavasakkal, de azt valahogy csalásnak éreztem és kicsit méltatlannak. Addigra felkapcsolták a lámpákat, és a narancsfényben ülve játszottam tovább. Bár a játék öröme teljességgel kiveszett belőle, így némiképp talán túlzás is játéknak nevezni. Hatosával gyártottam a történeteket az éjszakai futókról, akik fülhallgatóval a fülükben, lihegve közlekedtek a parkban. Az utolsó köröket rótták, és ahogy elfutottak előttem, nem maradt utánuk semmi. Se egy éjjeliőr, se egy jó cím. A végén már egy ágacskáról is történetet találtam ki. Elég rövid történet volt. Utána csak ültem ott, csendben, és tudtam, hogy ez egy jelentőségteljes pillanat. Hamarosan nyílt a kapu. Lassan, nyikorogva tárult ki, majd nagyot csattant, ahogy visszacsapódott. A jövevény ráérős léptekkel sétált oda mellém. Addigra már volt saját története. Bár neki egyébként is volt. Túl régóta ismertük egymást. Kérdés nélkül helyet foglalt a padon. Megfontolt, nehézkes mozdulattal huppant le a deszkára, így ültünk csendben egy darabig. Akkor vettem észre, hogy a kezében egy virágcsokrot szorongat. – Letelt végre? – kérdezte. Nem fordult felém, de másnak nemigen címezhette. A pad megreccsent alattunk, nem szokott hozzá ekkora terheléshez. Aznap volt egy éve annak, hogy megtörtént, azóta egyedül ültem rajta. – Ideje lenne… felhagynod vele – mondta. – Ez nem fogja őt visszahozni – csóválta a fejét. Azt a nagy busa, hülye fejét. Fészkelődni kezdtem. Hiába idomultam hozzá, többé nem esett jól a padon ülni. Olyan érzés volt, mintha kicserélték volna alattam. Addigra a lámpa körül röpködő utolsó molylepke is kapott saját történetet. De a játék elromlott. Végérvényesen és menthetetlenül. – Van értelme? – kérdezte a jövevény, és először fordult felém. Talán még a szemembe is nézett. Én mégse válaszoltam neki, csak némán bólintottam. – Jól van. Akkor annak is van, hogy ma eljöttem ide. Jövök máskor is, amíg jönni kell. Ennyi volt. Ezzel mindenki elmondta, amit akart. Tudta ezt ő is: az ölébe ejtett keze lassan megmozdult, a lábait pedig maga alá húzta. Indulni készült. – Akkor én... – kezdte, miközben felkelt a helyéről, majd hozzátette: – Remélem, tudod, hogy visszavárunk. A virágcsokrot otthagyta a padon. A virágok ugyanarra néztek, mint én: előre. – Vigyázz magadra! – mondta búcsúzóul, majd felállt, és elindult kifelé. Lenyomta a kilincset, de az ismerős nyikorgást nem követte fémes csattanás. Előbb még visszafordult a kapuból, és rám nézett, mintha mondani akarna valamit. Végül meggondolta magát, és csendben behúzta a kaput. Jól tette. Nem vártam meg, amíg az alakja eltűnik a palakerítés mögött. Ahogy kifordult, azonnal lehajoltam, és írni kezdtem a porba az utolsó szavait – az első címet, amit hosszú idő után nem akartam elfelejteni. 

Mindennapjaink vicclétfolyama

Publikálás dátuma
2019.07.06. 09:27

Fotó: Fotó: Bach Máté

Hartay Csaba: Köszönöm a befogadást!

2015 tavaszán Hácsé77 szükségét érezte, hogy a pórusait már-már eltömő humorsziporkákat kifakassza, a mindennapi itt-lét (dasein) gondjait (μέριμνα) vicces gondolatok formájában megossza a digitális üzemmódban létező környező világával (Umwelt). Ez lett a Viharsarki kattintós blog, mely aztán egy évre rá már az arcfelismerő közösségi oldalon is debütált, és napi szinten reflektál(t) közös létünk hülyeségeire képi és képtelen módokon, a legkülönfélébb műfajokban az idézetparódiáktól a kommentárokon és glosszákon, jegyzeteken át a humoreszkekig. Jelen állás szerint több mint 11 ezer követőt tudhat magáénak. Erre a közönségre már lehet alapozni – és egy másik médiumon keresztül is megszólítani, igaz, az interaktivitást a lapozás elnapolja. [Másfelől a könyv borítója és kialakítása (design) imitálja az okos és érintős, tenyérbemászó személyiszámítógép-videotelefonok külcsínjét, még a tabletfüggő srácaim is bedőltek neki, és izgatottan és vigyorogva nyomo(r)gatták, forgatták. De hát az 1977-ben született Hartay Csaba könyvei korábban is figyelemre méltó testiséggel bírtak, elég csak a tavalyi, Rajongók voltunk című novelláskötet piros és Turbo-rágós csomagolására utalni. A mostani feketeség viszont kicsit gyászkeretezi a felhőtlen vidámságot…] A poénkodáscunamit kötetbe rendező Hartay Csaba kihívásként tekintett nem kis feladatára, hiszen az aktuális menőséget kellett potenciálisan irodalmilag is értékelhető formába konvertálnia: a blog elszáll, a könyv marad. A fedősztori után nézzük tehát a belbecset! A három részre (Hatalmas figurák; Juhok, keszegek, abszurdok; Nyomtatott Facebook) tagolt 63 írásmű (melyek esetenként tovább aprózódnak) első harmada, hamar kiderült, nem nekem szól. Olyan érzés kerített hatalmába a talán még a kötet megjelenési idejét (nyár) is figyelembe vevő, jórészt nyaralóhelyzeteket, -figurákat színre vivő karcolatok kapcsán, mint mikor egy pakolásnál előkerülnek a ’80-as évek Hahotái, és az ember beléjük lapozva csupán a nosztalgiát élvezheti, a humort már kevésbé: egykor micsoda, már akkor minden bizonnyal elcsépelt vicceken röhögtünk? Ámbár a csecsemőknek minden vicc új, ne feledjük, de mégis, úgy éreztem magam a gyűjtemény ezen részét olvasva, ahogy a kötetben található Klasszikus vidéki majálisban írva vagyon: „Figyelem! A felsorolásban a nyolcvanas-kilencvenes évek elemei nagyban keveredhetnek a 21. század vívmányaival! (…) Harminc éve ugyanazok a céllövöldések, ugyanazokkal a portékákkal.” (81-83 o.) A második rész – a „zoológiai” abszurdok – az abszurditásuk miatt már jóval érdekfeszítőbbnek tűntek, de talán túlságosan enigmatikusak ahhoz, hogy a csiga, süni, macska, juh, keszeg és medve főszereplőjű (ál)tudományos paródiák hosszú távon emlékezetesek maradjanak. A könyv kinézete és forrása megelőlegezte, várt szöveges tartalom a harmadik egységben – ez a legrövidebb terjedelmileg – érkezik, amikor maga a médium és a hozzá köthető felhasználói viselkedés- és beszédmódok kerülnek kifigurázásra, ferdülnek el, facsarodnak ki. A leginvenciózusabb, legjobban tetsző a Facebook-bejegyzések a szocialista Magyarországon című, mely akár alapja lehetne egy nagyobb steampunk elbeszélésnek is, a technológiai fejlettség időbeli „megelőlegezésével” tovább játszva. Érdekes, de véletlen párhuzam, hogy a Könyvfesztiválra megjelent, Egyéni javaslat című Spiró-kötetben – mely szintén koncepciózus humoreszkgyűjtemény – szereplő Az ügyintéző áriájának szinte a pandanja olvasható Hartay könyvében az Ügyintézés Magyarországon, 2019-ben címmel – mindkettő íródhatott volna évtizedekkel korábban is, talán éppen ez adja, nem pedig feltétlenül a szövegeik megformáltsága a helyzet(ünk) komikumát/tragikumát. (Ó, Örkény! Ó, Királyhegyi Pál!) Ahogy például a Hartay-féle Mesterkurzus című írás is mintha Nagy Bandó András ’80-as évek közepi (a Bevezetés kötetekben később szintén megjelent), Beázásunk története című szövegelésének lenne egyfajta újramondása. Elképzelhető, hogy a helyzet változatlansága a kifejezőeszközök (elbeszélésmódjai) változatlanságával is nevetést kelt (pont vagy kérdőjel) Még az is lehet, ahogy az első harmad kapcsán megjegyeztem, a humor: korosztályfüggő is. Vagy nosztalgiára való hajlamtól befolyásolt. Mindenesetre, ahogy a Hartay-szövegek rekonstruálnak, illetve újrateremtenek egy-egy jól ismert beszédhelyzetet (kölcsönvéve és besűrítve szó- és mondatpaneleket), magunkra ismerhetünk a nem túl kecsegtető beletörődő cöcögésünk közepette: „igen, ilyenek vagyunk, pont ilyenek, hát hisz’ tudtom jól”. De azért ott motoszkál a kisördög, hogy lehetnénk másmilyenek is, máshogy elmesélve – és akkor felszabadultabban nevetnénk. (Athenaeum, 2019. 219 o.)  
Szerző