Boldogabb, mint húsz éve - interjú Bombera Krisztinával

Publikálás dátuma
2019.07.07. 12:50

Fotó: Népszava / Lakos Gábor
Hajnali 4-kor kel, amikor tévézik, de a szabadnapjain is korán indul – akkor futni. Volt amerikai tudósító, riporter, dolgozott az induló Tv2-nél, majd a Magyar Televízióban, 8 éve pedig az ATV munkatársa. Szigorúak az elvei az újságírással kapcsolatban. Aggódik a gondolati buborék és az „árkokból való lövöldözés” miatt. Ugyanakkor Bombera Krisztina most boldogabb, mint huszonévesen.
Vállalna politikai szerepet, mint legutóbb kollégája, Kálmán Olga? Sokszor kértek már fel, komoly pozícióra is, de azonnal nemet mondtam. Ugyanis újságíró szeretnék maradni. A váltás természetesen nem elfogadhatatlan, csak a politikai létből nincs visszaút, az más típusú feladat. Számomra átugorhatatlan betonfal húzódik a két szakma között. Nekünk a rendszerek átlátása, megvilágítása, a hatalommal és közpénzekkel bíró személyek számonkérése a feladatunk – a köz nevében. Az objektivitás mint érték ugyanakkor nem írja le teljesen azt, hogy mi a helyes újságírói eljárás, hiszen ez nem érték, hanem értéksemlegesség: talán inkább az elfogulatlanság a megfelelő kifejezés. Aki azt mondja, hogy objektív, az álságos, hazudik vagy nincsenek értékei. Mi a képernyőn maradás határa? Például dolgozna a jelenlegi TV2-nél? Kölcsönösen hiányzik az érdeklődés ilyesmire. Az emberi és szakmai tisztesség a határ. Parancsra nem csinálunk semmit. Az ATV-nél eddig még csak finom orientáció sem ért soha, ha érne, nem tudnék ott dolgozni. Markáns véleményem van arról, hogy mit csinálok, és mit nem. A tények tisztelete, a megvásárolhatatlanság, a tisztesség, a meggyőzés – számomra ezek az elsődlegesek. E helyett ma gödrökből véleményeket lövöldözünk egymásra, vita és érvelés helyett. Misszióm olyanokkal találkozni, akik mást gondolnak a világról, mint én. Az motivál, ha érvrendszerek, tények ütköznek, hogy meggyőzhessem az illetőt, illetve, hogy nyitott legyek az ő véleményére. Nagyon veszélyes az a gondolati buborék, amiben sokan ma élnek, és amit például a Facebook-algoritmus is generál: csak azt látod, ami egyezik a véleményeddel, így leszel boldog, és a boldog fogyasztó a jó fogyasztó. Van olyan, ami fekete-fehér, hiszen nincsenek „alternatív tények”, csak tények, például a klímaváltozás, de nagyon sok kérdésről lehet és kell is vitatkozni. A reggeli műsorban politikusokkal, szakértőkkel és közéleti személyiségekkel is beszélget, mennyire kell hírfüggőnek lennie? Nyaraláskor nem olvasok híreket, aminek megvan az ára: utána mindent be kell pótolni. Hétköznap muszáj követnem az összes eseményt, de nem vagyok sem hír-, sem telefon-, sem tévéfüggő. Nem is tudnék alkalmazkodni a tévéműsorok kezdetéhez, hiszen az este a családé, inkább visszanézek adásokat, akár Bayer Zsoltot is. A férjem politikai filozófus, úgyhogy mi otthon is elég sokat beszélgetünk közéletről, rendszerekről, összefüggésekről. A 13 és 15 éves gyerekeink ezt nem is szeretik, ki tudnának ugrani a bőrükből egy családi ebédnél. A fiam egyik barátja egyszer eljött vacsorára, azokról a témákról beszélgettünk, amikről általában, a srácot nagyon érdekelte, csillogó szemmel hallgatta, kérdezgetett. Szegény fiam azt hitte, lesz egy izgalmas estéje, e helyett még inkább unatkozott. Nem irányítjuk a gyerekeinket, hagyjuk, hogy arra menjenek, amerre szeretnének. Boldog kamaszok, ennél többet nem is kívánhatnánk. A tévézésen kívül cégtársával pénzembereket köt össze jó ügyekkel. Hogyan „társítja” őket? Ez egy viszonylag új dolog, értékmarketingnek nevezzük. Az adott cég értékeit hangsúlyozzuk, legyen az környezettudatosság, egészséges életmód, diverzitás, a különféle ügyeken van a fő hangsúly, nem a cégen. Terméket, szolgáltatást nem reklámozunk. Csak olyan értékeket, világlátást, amik példaként szolgálhatnak mindenkinek. Felhangosítom a hiteles szereplőket, eszköz próbálok lenni, nem messiás. Ősszel egy zöldkampányunk lesz sztárokkal, most zajlik a szponzorkeresés, de foglalkozunk a funkcionális analfabetizmussal is. Szívemhez legközelebb a gyermekbántalmazás elleni munka áll, Gyurkó Szilvi volt ezen a területen a mentorom a jogi egyetemen, és kurátor vagyok az általa vezetett Hintalovon Alapítványnál. A most zajló Így figyelek rád kampányunkban pedig a fiatalabbaknak „üzenünk”: gondoljanak arra, hogy törődni kell az idősebbekkel, a szüleikkel. Az e mögött álló gyógyszeripari cég nem kért semmilyen reklámot, nem jelenik meg a nevük sem, eleinte nem is értettem, miért éri ez meg nekik. A válasz csupán annyi: nekik az a jó, ha jól vannak az emberek, ha minél tovább élnek jó minőségben. Hiszen akkor is fogyasztók, ha nem betegek, sőt. Ön hogy figyel a szüleire? Ez a kampány egy személyes vezeklés is. Nagyon elfoglalt vagyok, időnként figyelmetlen a szüleimmel kapcsolatban. Anyukám visszahúzódó alkat, nem keres engem, van, hogy napok telnek el, hogy nem beszélünk. Viszont amikor együtt vagyunk, az nagyon intenzív, sokat utazunk együtt és sok időt töltenek a gyerekeimmel is. Ha már utazás... többször élt kint éveket az Egyesült Államokban. Az amerikai mentalitásból mit vett át? Remélem, hogy sokat. Például a mobilitást, a rugalmasságot: nem ragaszkodom tárgyakhoz, lakáshoz, álláshoz, helyzethez. A státusszimbólumok és a hierarchiák iránti teljes vakságomat. Nem hat meg egy titulus vagy egy névjegykártya. A kommunikációm nem változik, ha egy portással vagy ha egy miniszterelnökkel beszélek. A lazább viszonyokat, a munkakapcsolatok kezelését vagy a közlekedési morált. Amerikában elképzelhetetlen, hogy úgy autózzanak, mint itthon. Sajnos ha itthon vezetek, visszamegyek „balkánba”. De az értékeim valószínűleg nemcsak kint, és persze itthon tanult dolgok, hanem adottságok, és nagyobb részük a szüleimtől jön. A szüleim orvosok, de sokat mentőztek is, a mindenkin segítünk elv mentén nőttünk föl az öcsémmel. Amikor a gyerekeink kicsik voltak, és velük éltünk kint, én voltam az egyedüli, akinek az anyukája is ott volt, nem pedig babysitter vigyázott a picikre. Ezek az együttélés pótolhatatlan ajándékai. Sok magyar haza is jön a szélesebb család hiánya miatt, bármilyen jól él külföldön. Van Instagramja, YouTubecsatornája: élvezi a 21. századi felületeket vagy csak muszáj jelen lenni? Inkább kötelességből csinálom, a fiatalokat ezeken a platformokon lehet elérni, tehát meg kell tanulnom a formanyelvet, de még bukdácsolok benne. A lányom időnként segít, szánalommal az arcán, s közben mintha azt gondolná: anya, a fosszília. Egyik álom-interjúalanyához, a Tesla-tulaj Elon Muskhoz „közelebb került”, hiszen édesanyjával, Maye Muskkal beszélgetett nemrég. Mit tanult a 71 éves modell, die­tetikus üzletasszonytól? Az fogott meg leginkább, hogy képes méltósággal öregedni. Ahogyan kinéz és ahogyan nem néz ki. Amerikában a fiatal nők is szánalmasan elmaszkírozzák magukat, érthetetlen okokból próbálnak minél fiatalabbnak kinézni. Maye Musk ezzel teljesen szembemegy, amivel irányt módosíthat a divatiparban, lehet ez egy új, progresszív, feminista törekvés is. Most vagy huszonévesen törődött többet a külsejével? Ha képernyőn dolgozol, ostobán hiúvá válsz, ami érzelmileg is kiszolgáltatottá tesz. Az öregedés egy küzdelem. De én most elégedett vagyok magammal, jobban elfogadom a külsőmet, mint régen. Egyre több fölösleges szorongást elengedek, boldogabb vagyok, mint 20 éve. Állítólag szeret kilépni a komfortzónájából. Melyik volt a legemlékezetesebb alkalom? A másfél évvel ezelőtti TedX előadás. Ott bedobtak a mély vízbe. Mások trénerrel készültek, nekem meg sem nézték a szövegemet. Életem legnagyobb kihívása volt, remegett kezem-lábam, a szüléstől nem féltem annyira. Azért, mert a tévében kérdezek, nem feltétlenül vagyok jó inspirációs előadó. Rengeteget adott, új utakat nyitott meg: sok cég kér fel azóta, hogy számomra fontos témákról beszéljek, például a női egyenjogúságról. Nem gondoltam, hogy van mondanivalóm, hiszen a másik oldalon állok, illetve ülök, de lehet, hogy megöregedtem már annyira, hogy magam is elhiszem: talán már van közölnivalóm. Ugyanakkor az excel táblák és a prezentációkészítés nem megy, mégpedig azért, mert meg sem merem próbálni. Ennyit a komfortzónából való kimozdulásról... Egy metálos, bringás, kicsit fiús alkat vagyok, a hosszú haj talán lágyított a külsőmön. Álmom egy nagy bringatúra, egy Srí Lanka-kanyar.

Bombera Krisztina

1972-ben született Budapesten, 18 évesen egy évet Kaliforniában töltött, az ELTE angol–amerikanisztika szakán diplomázott, később ugyanott elvégezte a jogot is. A 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás idején az Egyesült Államokban volt, ő tudósította akkori csatornáját, a TV2-t az eseményekről. 

Szerző

Nosztalgikus mészárlás Japánban

Publikálás dátuma
2019.07.07. 12:12

Fotó: AFP / KAZUHIRO NOGI
Zsákmányával, egy nyolcméteres csukabálnával tért vissza Kusiro kikötőjébe hétfőn az első japán hajó, amely három évtized után vállaltan kereskedelmi céllal vadászott bálnára. A parton nyomban feltrancsírozták az állatot. A véres képsor világszerte bekerült a híradókba, a jóérzésű tévénézők felháborodtak, aztán gyorsan napirendre is tértek fölötte. A japánok álszentnek tartják a bírálatokat.
„Ha több bálnahúst lehetne kapni, többet ennénk”, mondja Szakai Szacsiko a Reuters hírügynökségnek. A taxisofőr Hokkaido szigetén él, ahonnan a bálnavadászok – rövid ünnepség után – útnak indultak. Tudja, hogy külföldön sokan ellenzik a tengeri emlősök megölését, de nem érti, miért. Hiszen más országokban más állatokat mészárolnak le, hogy élelmiszert állítsanak elő. A vadászatban nem lát semmi kivetnivalót, szerinte ez a japán kultúra része. Ám a külvilág ferde szemmel nézi a vérontást. A természet- és állatvédők tiltakoznak, az Európai Unió tengerészeti biztosa, a máltai Karmenu Vella aggódik. 

Mérföldek és kvóták

A tokiói kormány decemberben jelentette be, hogy kilép a bálnavadászatot ellenőrző nemzetközi szervezetből (IWC). A döntés július 1-jén lépett életbe. A vadászok megvárták, amíg a vezető ipari országokat tömörítő G20-as csoport vezetői oszakai csúcstalálkozójuk végeztével elutaznak Japánból, majd vízre szálltak. Jóllehet 1988 után most először nyíltan kereskedelmi céllal indultak megszigonyozni zsákmányukat, az utóbbi évtizedekben is minden évben vadásztak bálnára, csak a hivatalos indoklás szerint „tudományos céllal”. Hogy jogszerű-e a bálnavadászat? Donald Rothwell nemzetközi jogász szerint igen. Az Australian National University professzora úgy fogalmazott a BBC-nek, „12 tengeri mérföldön belül, a parti vizeken Japán azt csinál, amit akar”. Azon túl léteznek nemzetközi előírások, de minthogy a szigetország már nem tagja az IWC-nek, ezek nem feltétlenül vonatkoznak rá. Egyelőre senki sem jelezte, hogy bírósághoz fordulna. Ha mégis, Tokió érvelhet úgy, hogy harminc évig együttműködött a szervezettel, de hiába próbált megegyezni a feltételekben. És még ha elmarasztalnák is, nincs olyan nemzetközi fórum, amely kikényszeríthetné a tilalmat. A földkerekség harmadik legnagyobb gazdaságával senki sem akar ujjat húzni. Még a harciasabb zöldmozgalmak, a Greenpeace és a Sea Shepherd sem terveznek akciókat. Az új szabályozás szigorításnak is beillik. Moronuki Hideki, a halászati minisztérium illetékese közölte, hogy a vadászatot csak Japán felségvizein engedélyezték, 200 mérföldes körzetben. Ez azt jelenti, hogy az új szezonban már nem hajóznak az Antarktisz közelébe, ahol tavalyig vadásztak. Szigorú kvótákat vezettek be. Az idén 52 csuka-, 25 tőke- és 150 trópusi bálnát ejthetnek el. Összesen tehát 227 cetet, ami – figyelem! – jóval kevesebb, mint a tavalyi fogás (hivatalos adatok szerint 333). Feltérképezték a fajok állományát, hogy lássák, mennyit lőhetnek ki anélkül, hogy kockáztatnák a kihalásukat. Ez volt a „tudományos cél”, habár a bálnahús végül úgyis az élelmiszer-áruházak polcain kötött ki.  

Csepp a tengerben

Meghökkentő, hogy a világméretű felzúduláshoz képest a japán bálnavadászat milyen jelentéktelen léptékű. 300, azaz háromszáz(!) ember megélhetését biztosítja a több mint 120 millió lakosú szigetországban a Reuters szerint. A bálnahús az eladott összes húsféleség 0,1 százalékát teszi ki. A fogyasztás elenyésző, évi 40-50 gramm fejenként. Miért vállalja mégis a kormány a nemzetközi felháborodást? Van rá magyarázat, de nem a bálnákról, nem is a vadászatról szól. Inkább hagyományról, nemzeti büszkeségről, továbbá arról, nehogy már külföldről mondják meg, mit szabad: hálás témák Abe Sinzo konzervatív-nacionalista miniszterelnöknek. A kormányfő parlamenti választókerülete is Hokkaidón található, az ágazat fellegvárában. „A bálnavadászat kényes, nacionalista ügy Japánban”, magyarázza Takada Hiszajo, a Greenpeace szóvivője a New York Timesban. Gondolhatnánk, a tilalom feloldása – ami, mint láttuk, igazából jelképes – a bálnavadászoknak kedvez. De ez sem igaz. Az iparág régóta állami támogatásból tartja fenn magát. Évi 46 millió dollár, átszámítva több mint 13 milliárd forint az adófizetők pénzéből, a méretéhez képest döbbenetes összeg. Ettől elesnek a bálnavadászok. Mostantól a piacról kellene megélniük, ami nem lesz könnyű. Hogy lehetnek-e nyereségesek? Komacu Maszajuki egykori kormánytisztviselő egyenes választ ad: „Kizárt dolog”. A költségek magasak, a bálnahús drága, a kereslet nem túl nagy. Megeshet, hogy az ágazat csődbe megy – Patrick Ramage, az Animal Welfare állatvédő alapítvány vezetője ebben bízik, ezért nem is bírálja a kormány döntését. A bálnavadász-szövetség elnöke, Kai Josifumi úgy érzi, ha hazájában négy évszázad után abbahagynák a bálnavadászatot, szégyent hoznának őseikre. Hagyománytisztelő társadalomban népszerű érv ez, de suta. Bár egyes halásztelepüléseken valóban régóta űzik az ipart, a cethús régen nem volt nemzeti eledel. Csak a második világháború után terjedt el. A rommá bombázott szigetországban a megszálló amerikaiak voltak azok, akik éhséglázadásoktól tartva biztatták a helyieket, lőjenek bálnát, hogy legyen mit enniük. A fogyasztás hetven éve hirtelen ugrott meg. 1962-ben volt a csúcs (226 ezer tonna), amikor csaknem tízszer annyi fogyott, mint manapság. A bálnahús a legfontosabb fehérjeforrás lett az iskolákban.  

Gyermekkori ízek

A már idézett taxis – aki lelkesen bizonygatta, hogy a bálnaevés a japán kultúra része – 66 éves. Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyikben a bálnahús a gyerekkor nosztalgikus ízeit idézi fel. Neki és kortársainak ez nem gazdasági vagy környezetvédelmi kérdés, hanem érzelmi. Íme, ezért dacol Abe miniszterelnök a nemzetközi közvéleménnyel, ezért vállalja a kellemetlenségeket: politikai hasznot remél, valószínűleg nem is alaptalanul. Eközben a bálnahús népszerűsége csökken a szigetországban. Újabb felmérések szerint a fiatal japánok nem rajonganak érte, szívesebben eszik azt, amit az átlag európai: marhát, sertést, baromfit. A vágóállatok „ökológiai lábnyoma” pedig jóval nagyobb, vagyis a tenyésztés és a húsipar durvábban károsítja a környezetet – ezt a természetvédők sem vitatják. Vessünk egy pillantást a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) úgynevezett „vörös listájára”, amely a kipusztulástól fenyegetett állatfajokat tartja nyilván. A csukabálna és a trópusi bálna nem szerepel a felsorolásban, nem számít veszélyeztetettnek. A tőkebálna igen, de azzal a megjegyzéssel, hogy példányszáma évek óta emelkedik. A Rikkyo Egyetem tanára, Szakuma Junko szerint minden azon múlik, ragaszkodnak-e az észszerű szabályozáshoz, betartják-e a szigorú kvótákat. Ha igen, akkor a bálnavadászat hosszú távon fenntartható, ami a rettenetes vízigényű nagyüzemi állattenyésztésről nem mondható el. Az állatvédők arra figyelmeztetnek, hogy a megszigonyozott tengeri emlősök lassú, fájdalmas halált halnak. Ez olyan ellenérv, amivel jóérzésű ember nem vitatkozik. Japánban erre azt felelik, korszerűbb technológiával a szenvedés csökkenthető, lerövidíthető – és ismét csak a vágóhidak borzalmaival példálóznak. Hozzáteszik, hogy Norvégia és Izland is vadászik bálnára, sőt lakosságához viszonyítva arányosan sokkal többet ejt el. Közben alig esik szó a tonhal és egyes rákfajták esztelen túlhalászatáról is, pedig az súlyos globális probléma. Mindezeket figyelembe véve úgy gondolják, a nyugati világ felháborodása álszent. Ha a fentiekből bárki azt a következtetést vonná le, hogy támogatjuk a bálnavadászatot, téved. Éppen ellenkezőleg, a Humane Society International képviselőjével, Nicola Beynonnal értünk egyet, aki szerint nincs elfogadható magyarázat e csodálatos élőlények lemészárlására. Csupán arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy a problémakör sokkal összetettebb – kulturális, gazdasági, politikai, környezetvédelmi, pszichológiai –, mint ami belefér a félperces tudósításokba. Ám a kusirói kikötőben fel­trancsírozott cetet látva mi is azt valljuk: a bálnavadászatot be kell tiltani.

227 bálna elejtését engedélyezték a japán hatóságok erre a szezonra, ami kevesebb a tavaly „tudományos céllal” megölt 333 cetnél.

A hiányzó műanyag szemetes

Publikálás dátuma
2019.07.07. 11:02

Fotó: Népszava archív
Ma már nem is kevesen vannak, akik kifejezetten egy-egy alternatív oktatási intézmény (iskola, óvoda) kedvéért költöznek egyik városból a másikba. Az állami közoktatásból kiábrándult vagy csak azzal elégedetlen szülők „vadásszák” a lehetőségeket, és hajlandók mélyen a pénztárcájukba nyúlni, hogy gyermekük a lehető legjobb helyre kerülhessen.
A 90-es évek végén, 2000-es évek elején kezdődött iskolaalapítási láz a szentendreieket is elérte. A településen akkor már évek óta sikeresen működött Waldorf óvoda, de ha a szülők ugyanilyen iskolába szerették volna járatni gyermeküket, kénytelenek voltak feliratkozni a legközelebbi (óbudai) iskola hosszú várólistájára. A szülői gárda elkezdett szervezkedni: iskolát kellene alapítani. „Waldorf iskolát alapítani elsősorban azért volt nehéz feladat, mert a pénzen kívül speciálisan képzett pedagógusokra is szükség volt, és abból sosem volt elég – meséli Hajdu Noémi, aki később hét évig vezette a pilisszentlászlói iskolát. – Nappali alap Waldorf-pedagógusképzés csak Solymáron volt ugyanis, ráadásul önköltséges alapon. Márpedig kevés fiatal engedhette meg magának, hogy négy évig fizessen tandíjat egy olyan végzettségért, amit aztán csak egy bizonyos intézményben használhatott.” (Azóta már az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán is van kiegészítő képzés diplomás pedagógusoknak – a szerk.) A szentendrei waldorfosoknak óriási szerencséjük volt. Egyrészt találtak néhány vállalkozó szellemű, megfelelően képzett pedagógust. Másrészt a közeli Pilisszentlászló gyerekhiánnyal küzdött, a polgármester szentendrei kollégájának panaszkodott, hogy ha nem történik valami, bezárhatja a falu általános iskoláját. Így találtak egymásra. Kékvölgynek nevezték el az iskolát, ahol kezdetben csak alsó tagozaton folyt Waldorf-képzés. Három évvel később már felsőben is, amikor a hagyományos tanrendű képzés – a kevés gyerekkel együtt – kifutott. „Kötöttünk egy közoktatási megállapodást a faluval, 25 évre – mondja Hajdu Noémi. – Ennek az volt a lényege, hogy mi díjmentesen használhatjuk az épületet, a pilisszentlászlói gyerekek pedig ingyen járhatnak a Kékvölgybe, ha akarnak. Néhányan azonnal elvitték a gyereküket az iskolából Szentendrére, mások viszont maradtak. A korábbi 7-8 fős osztálylétszámok helyett mi 30-cal mentünk, nagy volt a túljelentkezés. Gyakorlatilag magunkra vettük a falu közoktatási feladatait.” A falu nem volt egyértelműen boldog: néhányan azt állították, a Waldorf elvette tőlük az iskolájukat. Másoknak az volt a problémájuk, hogy az iskola miatt egyre több idegen érkezett Pilisszentlászlóra. Olyanok, akik kifejezetten a Kékvölgy miatt döntöttek a költözés mellett. Hajdu Noémi két évig amolyan iskolai mindenesként dolgozott Pilisszentlászlón, aztán a tantestület meggyőzte, hogy vállalja el a vezetői posztot, amit a Waldorfban iskolaképviselőnek hívnak. Ehhez akkor nem kellett Waldorf-tanári képesítés. Elég volt egy tanári diploma, és a tantestület, valamint a fenntartó alapítvány támogatása. „Ma már a Waldorf is egyre kevésbé vonhatja ki magát a magyar törvények alól. Vagyis, ha a szabály az, hogy egy intézményigazgatónak tanári és közoktatás-vezetői vizsgával is rendelkeznie kell, akkor annak ugyanúgy meg kell felelnie, ha Waldorf-intézményt ­vezet.” Hajdu Noémi hét évig vezette a Kékvölgyet. Azt mondja, végül azért hagyta abba, mert belefáradt a konfliktusok kezelésébe. A faluval idővel kiegyensúlyozottabb lett a viszony, de akkoriban még mindennaposak voltak a feszültségek: elég volt egy rossz helyen parkoló szülő vagy egy hangosabb iskolai rendezvény. A hivatalok sem voltak feltétlen támogatói az állami rendszerből kilógó intézménynek. „Kijött mondjuk az ÁNTSZ illetékese, hogy felmérje az iskola állapotát. Jár-kel a termekben, kezében az Excel-tábla. Műanyag szemetes minden teremben? –mondja, és kérdően rám néz. Mondom neki, hogy nálunk környezettudatosság van, ezért minden teremben vesszőkosárban gyűjtjük a hulladékot. Az nem higiénikus és nem is esztétikus, mondja, mire következik egy félórás győzködés és diplomácia. És ebből volt hetente kettő. Miközben amúgy teljesen jó kapcsolatban voltunk az ÁNTSZ-szel. Vagy mondok mást: a mi rendszerünk sokban különbözik a hagyományos iskolai modelltől, ez pedig másfajta elrendezést igényel. Kijött az Oktatási Hivatalból valaki, hogy mutassuk meg azt a termet, ahol a zenei oktatás folyik. Hát nálunk ilyen terem nem volt, viszont a hivatalnak mindenképpen kellett egy, a dokumentáció kedvéért. Itt nem lehet zenét tanítani, mert nyikorog a padló, mondta az illetékes, és akkor jött az újabb félórás diplomáciai győzködés. Vagy például keresték rajtunk a magasugró lécet a testnevelés órához, amit mi két bottal és egy gumikötéllel helyettesítettünk, mert az kevésbé volt balesetveszélyes. Utólag furcsán hangzik, de akkor ezek mind kardinális kérdések voltak, amitől akár az engedélyünk függhetett. Hát ezekbe fáradtam bele” – mondja az egykori iskola-képviselő, aki hozzáteszi: működésük már akkor is inkább a személyes jó kapcsolatokon múlott, és nem a nehézkes jogszabályokon. Mindezzel együtt Hajdu Noémi sosem bánta meg azt a hét évet. Mint ahogy azt sem, hogy mind a három fia Waldorfba járt. „Jó döntés volt, ma is azt mondom. A Waldorf mindenféle gyereknek való, mert éppen arról szól, hogy nincs alkalmas vagy alkalmatlan gyerek. Az én gyerekeim sem maradtak le semmiről, csak azért, mert oda jártak. Mindhárman továbbtanultak, később egyetemre mentek, és boldog emberek.” 
Szerző

Kapcsolódó

Nix ugribugri!