Nosztalgikus mészárlás Japánban

Publikálás dátuma
2019.07.07. 12:12

Fotó: AFP / KAZUHIRO NOGI
Zsákmányával, egy nyolcméteres csukabálnával tért vissza Kusiro kikötőjébe hétfőn az első japán hajó, amely három évtized után vállaltan kereskedelmi céllal vadászott bálnára. A parton nyomban feltrancsírozták az állatot. A véres képsor világszerte bekerült a híradókba, a jóérzésű tévénézők felháborodtak, aztán gyorsan napirendre is tértek fölötte. A japánok álszentnek tartják a bírálatokat.
„Ha több bálnahúst lehetne kapni, többet ennénk”, mondja Szakai Szacsiko a Reuters hírügynökségnek. A taxisofőr Hokkaido szigetén él, ahonnan a bálnavadászok – rövid ünnepség után – útnak indultak. Tudja, hogy külföldön sokan ellenzik a tengeri emlősök megölését, de nem érti, miért. Hiszen más országokban más állatokat mészárolnak le, hogy élelmiszert állítsanak elő. A vadászatban nem lát semmi kivetnivalót, szerinte ez a japán kultúra része. Ám a külvilág ferde szemmel nézi a vérontást. A természet- és állatvédők tiltakoznak, az Európai Unió tengerészeti biztosa, a máltai Karmenu Vella aggódik. 

Mérföldek és kvóták

A tokiói kormány decemberben jelentette be, hogy kilép a bálnavadászatot ellenőrző nemzetközi szervezetből (IWC). A döntés július 1-jén lépett életbe. A vadászok megvárták, amíg a vezető ipari országokat tömörítő G20-as csoport vezetői oszakai csúcstalálkozójuk végeztével elutaznak Japánból, majd vízre szálltak. Jóllehet 1988 után most először nyíltan kereskedelmi céllal indultak megszigonyozni zsákmányukat, az utóbbi évtizedekben is minden évben vadásztak bálnára, csak a hivatalos indoklás szerint „tudományos céllal”. Hogy jogszerű-e a bálnavadászat? Donald Rothwell nemzetközi jogász szerint igen. Az Australian National University professzora úgy fogalmazott a BBC-nek, „12 tengeri mérföldön belül, a parti vizeken Japán azt csinál, amit akar”. Azon túl léteznek nemzetközi előírások, de minthogy a szigetország már nem tagja az IWC-nek, ezek nem feltétlenül vonatkoznak rá. Egyelőre senki sem jelezte, hogy bírósághoz fordulna. Ha mégis, Tokió érvelhet úgy, hogy harminc évig együttműködött a szervezettel, de hiába próbált megegyezni a feltételekben. És még ha elmarasztalnák is, nincs olyan nemzetközi fórum, amely kikényszeríthetné a tilalmat. A földkerekség harmadik legnagyobb gazdaságával senki sem akar ujjat húzni. Még a harciasabb zöldmozgalmak, a Greenpeace és a Sea Shepherd sem terveznek akciókat. Az új szabályozás szigorításnak is beillik. Moronuki Hideki, a halászati minisztérium illetékese közölte, hogy a vadászatot csak Japán felségvizein engedélyezték, 200 mérföldes körzetben. Ez azt jelenti, hogy az új szezonban már nem hajóznak az Antarktisz közelébe, ahol tavalyig vadásztak. Szigorú kvótákat vezettek be. Az idén 52 csuka-, 25 tőke- és 150 trópusi bálnát ejthetnek el. Összesen tehát 227 cetet, ami – figyelem! – jóval kevesebb, mint a tavalyi fogás (hivatalos adatok szerint 333). Feltérképezték a fajok állományát, hogy lássák, mennyit lőhetnek ki anélkül, hogy kockáztatnák a kihalásukat. Ez volt a „tudományos cél”, habár a bálnahús végül úgyis az élelmiszer-áruházak polcain kötött ki.  

Csepp a tengerben

Meghökkentő, hogy a világméretű felzúduláshoz képest a japán bálnavadászat milyen jelentéktelen léptékű. 300, azaz háromszáz(!) ember megélhetését biztosítja a több mint 120 millió lakosú szigetországban a Reuters szerint. A bálnahús az eladott összes húsféleség 0,1 százalékát teszi ki. A fogyasztás elenyésző, évi 40-50 gramm fejenként. Miért vállalja mégis a kormány a nemzetközi felháborodást? Van rá magyarázat, de nem a bálnákról, nem is a vadászatról szól. Inkább hagyományról, nemzeti büszkeségről, továbbá arról, nehogy már külföldről mondják meg, mit szabad: hálás témák Abe Sinzo konzervatív-nacionalista miniszterelnöknek. A kormányfő parlamenti választókerülete is Hokkaidón található, az ágazat fellegvárában. „A bálnavadászat kényes, nacionalista ügy Japánban”, magyarázza Takada Hiszajo, a Greenpeace szóvivője a New York Timesban. Gondolhatnánk, a tilalom feloldása – ami, mint láttuk, igazából jelképes – a bálnavadászoknak kedvez. De ez sem igaz. Az iparág régóta állami támogatásból tartja fenn magát. Évi 46 millió dollár, átszámítva több mint 13 milliárd forint az adófizetők pénzéből, a méretéhez képest döbbenetes összeg. Ettől elesnek a bálnavadászok. Mostantól a piacról kellene megélniük, ami nem lesz könnyű. Hogy lehetnek-e nyereségesek? Komacu Maszajuki egykori kormánytisztviselő egyenes választ ad: „Kizárt dolog”. A költségek magasak, a bálnahús drága, a kereslet nem túl nagy. Megeshet, hogy az ágazat csődbe megy – Patrick Ramage, az Animal Welfare állatvédő alapítvány vezetője ebben bízik, ezért nem is bírálja a kormány döntését. A bálnavadász-szövetség elnöke, Kai Josifumi úgy érzi, ha hazájában négy évszázad után abbahagynák a bálnavadászatot, szégyent hoznának őseikre. Hagyománytisztelő társadalomban népszerű érv ez, de suta. Bár egyes halásztelepüléseken valóban régóta űzik az ipart, a cethús régen nem volt nemzeti eledel. Csak a második világháború után terjedt el. A rommá bombázott szigetországban a megszálló amerikaiak voltak azok, akik éhséglázadásoktól tartva biztatták a helyieket, lőjenek bálnát, hogy legyen mit enniük. A fogyasztás hetven éve hirtelen ugrott meg. 1962-ben volt a csúcs (226 ezer tonna), amikor csaknem tízszer annyi fogyott, mint manapság. A bálnahús a legfontosabb fehérjeforrás lett az iskolákban.  

Gyermekkori ízek

A már idézett taxis – aki lelkesen bizonygatta, hogy a bálnaevés a japán kultúra része – 66 éves. Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyikben a bálnahús a gyerekkor nosztalgikus ízeit idézi fel. Neki és kortársainak ez nem gazdasági vagy környezetvédelmi kérdés, hanem érzelmi. Íme, ezért dacol Abe miniszterelnök a nemzetközi közvéleménnyel, ezért vállalja a kellemetlenségeket: politikai hasznot remél, valószínűleg nem is alaptalanul. Eközben a bálnahús népszerűsége csökken a szigetországban. Újabb felmérések szerint a fiatal japánok nem rajonganak érte, szívesebben eszik azt, amit az átlag európai: marhát, sertést, baromfit. A vágóállatok „ökológiai lábnyoma” pedig jóval nagyobb, vagyis a tenyésztés és a húsipar durvábban károsítja a környezetet – ezt a természetvédők sem vitatják. Vessünk egy pillantást a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) úgynevezett „vörös listájára”, amely a kipusztulástól fenyegetett állatfajokat tartja nyilván. A csukabálna és a trópusi bálna nem szerepel a felsorolásban, nem számít veszélyeztetettnek. A tőkebálna igen, de azzal a megjegyzéssel, hogy példányszáma évek óta emelkedik. A Rikkyo Egyetem tanára, Szakuma Junko szerint minden azon múlik, ragaszkodnak-e az észszerű szabályozáshoz, betartják-e a szigorú kvótákat. Ha igen, akkor a bálnavadászat hosszú távon fenntartható, ami a rettenetes vízigényű nagyüzemi állattenyésztésről nem mondható el. Az állatvédők arra figyelmeztetnek, hogy a megszigonyozott tengeri emlősök lassú, fájdalmas halált halnak. Ez olyan ellenérv, amivel jóérzésű ember nem vitatkozik. Japánban erre azt felelik, korszerűbb technológiával a szenvedés csökkenthető, lerövidíthető – és ismét csak a vágóhidak borzalmaival példálóznak. Hozzáteszik, hogy Norvégia és Izland is vadászik bálnára, sőt lakosságához viszonyítva arányosan sokkal többet ejt el. Közben alig esik szó a tonhal és egyes rákfajták esztelen túlhalászatáról is, pedig az súlyos globális probléma. Mindezeket figyelembe véve úgy gondolják, a nyugati világ felháborodása álszent. Ha a fentiekből bárki azt a következtetést vonná le, hogy támogatjuk a bálnavadászatot, téved. Éppen ellenkezőleg, a Humane Society International képviselőjével, Nicola Beynonnal értünk egyet, aki szerint nincs elfogadható magyarázat e csodálatos élőlények lemészárlására. Csupán arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy a problémakör sokkal összetettebb – kulturális, gazdasági, politikai, környezetvédelmi, pszichológiai –, mint ami belefér a félperces tudósításokba. Ám a kusirói kikötőben fel­trancsírozott cetet látva mi is azt valljuk: a bálnavadászatot be kell tiltani.

227 bálna elejtését engedélyezték a japán hatóságok erre a szezonra, ami kevesebb a tavaly „tudományos céllal” megölt 333 cetnél.

A hiányzó műanyag szemetes

Publikálás dátuma
2019.07.07. 11:02

Fotó: Népszava archív
Ma már nem is kevesen vannak, akik kifejezetten egy-egy alternatív oktatási intézmény (iskola, óvoda) kedvéért költöznek egyik városból a másikba. Az állami közoktatásból kiábrándult vagy csak azzal elégedetlen szülők „vadásszák” a lehetőségeket, és hajlandók mélyen a pénztárcájukba nyúlni, hogy gyermekük a lehető legjobb helyre kerülhessen.
A 90-es évek végén, 2000-es évek elején kezdődött iskolaalapítási láz a szentendreieket is elérte. A településen akkor már évek óta sikeresen működött Waldorf óvoda, de ha a szülők ugyanilyen iskolába szerették volna járatni gyermeküket, kénytelenek voltak feliratkozni a legközelebbi (óbudai) iskola hosszú várólistájára. A szülői gárda elkezdett szervezkedni: iskolát kellene alapítani. „Waldorf iskolát alapítani elsősorban azért volt nehéz feladat, mert a pénzen kívül speciálisan képzett pedagógusokra is szükség volt, és abból sosem volt elég – meséli Hajdu Noémi, aki később hét évig vezette a pilisszentlászlói iskolát. – Nappali alap Waldorf-pedagógusképzés csak Solymáron volt ugyanis, ráadásul önköltséges alapon. Márpedig kevés fiatal engedhette meg magának, hogy négy évig fizessen tandíjat egy olyan végzettségért, amit aztán csak egy bizonyos intézményben használhatott.” (Azóta már az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán is van kiegészítő képzés diplomás pedagógusoknak – a szerk.) A szentendrei waldorfosoknak óriási szerencséjük volt. Egyrészt találtak néhány vállalkozó szellemű, megfelelően képzett pedagógust. Másrészt a közeli Pilisszentlászló gyerekhiánnyal küzdött, a polgármester szentendrei kollégájának panaszkodott, hogy ha nem történik valami, bezárhatja a falu általános iskoláját. Így találtak egymásra. Kékvölgynek nevezték el az iskolát, ahol kezdetben csak alsó tagozaton folyt Waldorf-képzés. Három évvel később már felsőben is, amikor a hagyományos tanrendű képzés – a kevés gyerekkel együtt – kifutott. „Kötöttünk egy közoktatási megállapodást a faluval, 25 évre – mondja Hajdu Noémi. – Ennek az volt a lényege, hogy mi díjmentesen használhatjuk az épületet, a pilisszentlászlói gyerekek pedig ingyen járhatnak a Kékvölgybe, ha akarnak. Néhányan azonnal elvitték a gyereküket az iskolából Szentendrére, mások viszont maradtak. A korábbi 7-8 fős osztálylétszámok helyett mi 30-cal mentünk, nagy volt a túljelentkezés. Gyakorlatilag magunkra vettük a falu közoktatási feladatait.” A falu nem volt egyértelműen boldog: néhányan azt állították, a Waldorf elvette tőlük az iskolájukat. Másoknak az volt a problémájuk, hogy az iskola miatt egyre több idegen érkezett Pilisszentlászlóra. Olyanok, akik kifejezetten a Kékvölgy miatt döntöttek a költözés mellett. Hajdu Noémi két évig amolyan iskolai mindenesként dolgozott Pilisszentlászlón, aztán a tantestület meggyőzte, hogy vállalja el a vezetői posztot, amit a Waldorfban iskolaképviselőnek hívnak. Ehhez akkor nem kellett Waldorf-tanári képesítés. Elég volt egy tanári diploma, és a tantestület, valamint a fenntartó alapítvány támogatása. „Ma már a Waldorf is egyre kevésbé vonhatja ki magát a magyar törvények alól. Vagyis, ha a szabály az, hogy egy intézményigazgatónak tanári és közoktatás-vezetői vizsgával is rendelkeznie kell, akkor annak ugyanúgy meg kell felelnie, ha Waldorf-intézményt ­vezet.” Hajdu Noémi hét évig vezette a Kékvölgyet. Azt mondja, végül azért hagyta abba, mert belefáradt a konfliktusok kezelésébe. A faluval idővel kiegyensúlyozottabb lett a viszony, de akkoriban még mindennaposak voltak a feszültségek: elég volt egy rossz helyen parkoló szülő vagy egy hangosabb iskolai rendezvény. A hivatalok sem voltak feltétlen támogatói az állami rendszerből kilógó intézménynek. „Kijött mondjuk az ÁNTSZ illetékese, hogy felmérje az iskola állapotát. Jár-kel a termekben, kezében az Excel-tábla. Műanyag szemetes minden teremben? –mondja, és kérdően rám néz. Mondom neki, hogy nálunk környezettudatosság van, ezért minden teremben vesszőkosárban gyűjtjük a hulladékot. Az nem higiénikus és nem is esztétikus, mondja, mire következik egy félórás győzködés és diplomácia. És ebből volt hetente kettő. Miközben amúgy teljesen jó kapcsolatban voltunk az ÁNTSZ-szel. Vagy mondok mást: a mi rendszerünk sokban különbözik a hagyományos iskolai modelltől, ez pedig másfajta elrendezést igényel. Kijött az Oktatási Hivatalból valaki, hogy mutassuk meg azt a termet, ahol a zenei oktatás folyik. Hát nálunk ilyen terem nem volt, viszont a hivatalnak mindenképpen kellett egy, a dokumentáció kedvéért. Itt nem lehet zenét tanítani, mert nyikorog a padló, mondta az illetékes, és akkor jött az újabb félórás diplomáciai győzködés. Vagy például keresték rajtunk a magasugró lécet a testnevelés órához, amit mi két bottal és egy gumikötéllel helyettesítettünk, mert az kevésbé volt balesetveszélyes. Utólag furcsán hangzik, de akkor ezek mind kardinális kérdések voltak, amitől akár az engedélyünk függhetett. Hát ezekbe fáradtam bele” – mondja az egykori iskola-képviselő, aki hozzáteszi: működésük már akkor is inkább a személyes jó kapcsolatokon múlott, és nem a nehézkes jogszabályokon. Mindezzel együtt Hajdu Noémi sosem bánta meg azt a hét évet. Mint ahogy azt sem, hogy mind a három fia Waldorfba járt. „Jó döntés volt, ma is azt mondom. A Waldorf mindenféle gyereknek való, mert éppen arról szól, hogy nincs alkalmas vagy alkalmatlan gyerek. Az én gyerekeim sem maradtak le semmiről, csak azért, mert oda jártak. Mindhárman továbbtanultak, később egyetemre mentek, és boldog emberek.” 
Szerző

Kapcsolódó

Nix ugribugri!

Nix ugribugri!

Publikálás dátuma
2019.07.07. 10:40

Fotó: Népszava archív
Törvénymódosítással nehezítené meg a kormány az alternatív iskolák működését, pedig az igény egyre nagyobb rájuk. Legnagyobb veszélyben a Waldorf-iskolák vannak, de racionális magyarázat nincs az ellehetetlenítésükre. Könnyen lehet, hogy az alternatív iskolák és pedagógiák puszta létezését is az állami rendszer kritikájaként éli meg a kormány – a megoldást megint a központosításban látják.
„Olyan érzésem volt, mint annak az embernek, akit az utcán egyszer csak fejbe vágott egy őrült. Azt kérdeztem: de miért?” – meséli Horn György, az Alapítványi és Magániskolák Egyesületének (AME) elnöke, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium igazgatója, mit érzett, amikor megtudta, hogy a köznevelési törvény módosító csomagjába új pontok kerültek. Ezeknek ugyanis semmilyen előjele nem volt, de jelentősen megnehezítik egyes alternatív iskolák létét. A Waldorf iskolák pedagógiai elveivel és működésével például nehezen összeegyeztethetőek a tervezett módosítások. Nem értik a módosító javaslatok mögötti szándékot – erősíti meg Dobos Orsolya, az AME Alternatív Tagozatának vezetője. Bár az alternatív kerettantervek is a Nemzeti Alaptanterv figyelembevételével készülnek, a legnagyobb ijedséget a tervezet azon pontja okozza, amely szerint „az alternatív kerettanterv tantárgyi struktúrája legfeljebb harminc százalékban térhet el az oktatásért felelős miniszter által kiadott kerettantervben foglalt tantárgyi struktúrától”. Szintén nehezen értelmezhető és sok iskola számára szinte megvalósíthatatlan az a kitétel, hogy „az alaptantervben megszabott tananyagtartalmakat tanévenként két félévre bontva kell megjeleníteni a kerettantervekben”. Ez azért is abszurd Dobos Orsolya szerint, mert maga a központi kerettanterv is kétévenkénti bontásban határozza meg a tananyagtartalmakat, vagyis tulajdonképpen nincs is mihez igazodniuk az alternatívoknak. Dobos Orsolya szerint úgy tűnik, mintha a döntéshozók nem ismernék az alternatív tanterveket, és nem lennének tisztában vele, hogy ezek jelenleg is biztosítják a NAT-hoz képesti átjárhatóságot. „Ezeknek a kitételeknek egyetlenegy szakmailag értelmezhető mondata sincs. Minderről korábban nem is értesültünk. Nemhogy egyeztetés nem volt róla, elő sem került a téma. Keressük a magyarázatokat, mert ez sem jogilag, sem tartalmilag nem indokolható, de nincs válasz. Vagyis nem volt, egészen szerdáig, amikor Rétvári Bence államtitkár a Magyar Nemzetnek adott interjújában lényegében azt mondta, hogy a magyar oktatási rendszer nagyon jól működik, nemzetközi hírű, de egyesek aknamunkája be akarja feketíteni a képet. Innentől kezdve érthetővé válik az alternatív iskolák megrendszabályozási kísérlete” – mondja Horn György, az AME elnöke, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium igazgatója, aki úgy gondolja: az alternatív iskolák már puszta létükkel kritika tárgyává teszik a köznevelési rendszert. Az alternatív kerettantervek is a Nemzeti Alaptantervhez igazodva készülnek, és a minisztérium engedélyezi őket. Bár a törvényalkotók arra hivatkoznak, hogy az átjárhatóságot szeretnék biztosítani az alternatív és a hagyományos iskolák között, ez valójában eddig is megvolt, ezért nem tudják értelmezni a törvénytervezet szövegét az érintett iskolák képviselői. A Rákospalotai Meixner Általános Iskola tanterve például teljes mértékben igazodik a NAT-hoz, nem a tananyag tartalmában térnek el, hanem azok csoportosításában és a pedagógiai módszerekben. „Bizonyos tartalmakat nem olyan tantárgy keretében adunk át, mint a hagyományos iskolák, de ettől még a gyerekek ugyanúgy megkapják ezeket az ismereteket az évfolyamuknak megfelelő bontásban” – mondja Ungár Ágnes igazgató. Ugyanakkor a Waldorf iskolák nagy bajba kerülhetnek, az ő kerettanterveik nem teljesen „kompatibilisek” a NAT-tal, mert mások a tantárgyak és a tananyagtartalom is. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a gyerekek a „kimeneti pontokon” ne tudnának annyit, mint a hagyományos iskolában tanuló társaik. Sőt, mivel nagyon jók a különböző készségeik, a tudásbeli különbségeket könnyen kiegyenlítik. A Magyar Waldorf Szövetség ügyvezetője, Szabó Zoltán a hét elején azt nyilatkozta a Népszavának: ha megvalósul a törvénymódosítás, lényegében ellehetetlenül az iskoláikban a Waldorf-pedagógia szerinti működés. Magyarország 40 Waldorf-iskolájába és 54 óvodájába jelenleg több mint 8100 gyermek jár, és majdnem 1000 pedagógus dolgozik. Emellett, amennyiben a törvénytervezetet a jelenlegi formájában fogadnák el, ez valószínűleg a kicsikkel, alsó tagozatosokkal foglalkozó alternatívokat hozná nehezebb helyzetbe Dobos Orsolya szerint, mert rájuk jellemző leginkább, hogy egyéni utakat követnek. Ahogy közeledik a továbbtanulás időpontja, egyre inkább igazodnak a hagyományos iskolákhoz, éppen az átjárhatóság miatt. De van olyan alternatív középiskola, amely szintén az egyéni haladási ütemekre épül. Egy alapvetően a tanuló belső motivációin és nem a külső mércéken alapuló pedagógia alapján működő iskolában az ehhez a törvényi változáshoz való alkalmazkodás kényszere azt eredményezheti, hogy nem tudják azt csinálni, amiről azt hiszik, a legjobb haladási feltételt biztosítja a tanulóknak. Ez pedig Horn György szerint súlyos hitelességi problémákat is felvet. Bár úgy gondolja, az alternatív iskolák alkalmazkodni fognak az új helyzethez és formálisan teljesíteni fogják az új kritériumokat, mindez morálisan nagyon demoralizáló, a diákok és a szülők felé hiteltelenné teheti az iskolák elveit. 

Mennyi az annyi?

A helyzetet bonyolítja, hogy az új NAT még csak most készül, és hivatalosan nem lehet tudni, mikortól lép életbe – a Népszava információi szerint 2021 szeptemberére csúszik a bevezetés –, a pontos részletei sem ismertek. Ha megszületik a végleges verzió, minden alternatív iskola köteles lesz beadni az új alaptantervhez igazított új kerettantervét, amit a minisztérium­nak engedélyeznie kell. „Csak a saját iskolámnak, az AKG-nak több ezer oldalas a kerettanterve. Vagyis az Emmi megfelelő szakapparátusa ennek sokszorosát fogja megkapni az engedélyeztetési időszak során, és fogalmuk sem lesz, hogy mit kezdjenek vele. Amíg csak a politikusok és az érdekérvényesítők tárgyalnak, lehet rugalmasan kezelni a szavakat, de a jogszabályok már másképpen működnek. Amikor egy ügyintézőnek meg kell majd vizsgálnia, hogy a beadott anyag vajon 30 százalékkal nagyobb mértékben tér-e el a NAT-tól, vajon mit fog nézni? Tantárgyakról beszélünk, kompetenciákról vagy műveltségi területekről?” – teszi fel a kérdést Horn György, és rámutat: senki nem tudja, hogy pontosan mit jelent a bűvös 30 százalék. Szerinte innentől kezdve két lehetőség van: a rendszer vagy rettenetesen szigorú lesz, és ettől működésképtelen, vagy teljesen átláthatatlan, és azért működéskép­telen. „Földrajzból heti egy óra van a gimnáziumokban, két éven át. Normál esetben az évi 33 órából kb. 5-ön dolgozatot írat a tanár, vagyis 27 órát tart meg. Ehhez képest az AKG-ban egy epocha 30 órás (az epocha egy háromhetes periódus, ahol az adott tárgy egy nagyobb témáját járják körbe – F. Sz. K.), és egy évben két földrajz tematikájú epocha van. Ez máris több, mint amennyit a NAT előír. Ráadásul itt a gyerekek alaposan körbejárnak egy témát, mint például az óceánok vagy az EU gazdaságföldrajza. Most akkor ez vajon eltér 30 százalékkal?” – hoz egy példát Horn György, miért lesz nagyon nehéz az alternatív kerettantervek és a NAT ilyen típusú összehasonlítása.  

Menekülő családok

A törvénytervezet előző változata az osztályozást is kötelezővé tette volna, de a legutóbbi nyilvános változat szerint a minisztérium ebben a kérdésben engedett. Ugyanakkor a szöveg indoklását lehet úgy is értelmezni, hogy a kötelező osztályzás bevezetését csak elhalasztják az új NAT bevezetésének időpontjáig. A Rákospalotai Meixner Általános Iskolában például negyedik év végéig nem kapnak érdemjegyet a gyerekek. „A kisgyerekek fejlődési üteme nagyon eltér egymástól, ráadásul egy osztályban másfél év korkülönbség is lehet közöttük. Őket osztályozni olyan, mintha bemennének a bölcsődébe, és leosztályoznánk, hogy ki mennyire tud járni. Ha rögtön az elején minősítjük a gyerekeket, ez nagyon rossz hatással lehet a személyiségfejlődésükre, önértékelési problémákat, frusztrációt okozhat” – mondja Ungár Ágnes igazgató. Bár apróságnak tűnhet, Dobos Orsolya szerint az osztályozáskényszer nagyon komolyan belenyúlna azoknak az alternatív iskoláknak a pedagó­giai felfogásába, amelyek szövegesen értékelnek. Hiszen ezeknek az iskoláknak a többségében az értékelés középpontjában az áll, hogy a gyerek magához képest hol tart, és nem egy külső mércéhez mérik. „A hierarchia hiánya – talán ez a legnagyobb különbség az állami és az alternatív intézmény között. Az állami iskolában egyet lehetett tenni: elfogadni az alárendeltséget, megfelelni az elvárásoknak, megtenni, amit kér az intézmény és igényel az egyébként véletlenül sem kiszámítható követelményrendszer. Az alternatív iskolában ezzel szemben a „mi-élményt” éreztük meg már a legelső alkalommal” – összegzi sok szülő érzéseit egy édesanya, akinek a gyereke a Képesség- és Tehetségfejlesztő Magániskola – KTM Újbuda Gimnáziumba jár. A család sokakhoz hasonlóan az állami iskolában szerzett negatív tapasztalatok után kötött ki az alternatív iskolában. „Úgy látom, hogy míg a hagyományos pedagógia gyakran él a bűntudatkeltés eszközével, és a diákban keresi a hibát, addig az alternatív iskola távol tartja magát ettől. Ez ugyanis nem vezet sehova, és amellett, hogy frusztráló, a legkevésbé sem hat a bizalom és az együttműködés irányába” – mondja az édesanya. Megemlíti azt is, hogy egy korábbi önkormányzati iskolában a vezetés megfelelési vágya oly mértékű volt, hogy a diákokat biodíszletként használták egy minisztériumi tanévnyitón. Az új iskolájában a fiú a bizalom légkörét értékeli a legjobban, hogy az együttműködésen van a hangsúly. Ha elakad egy osztály, mert félrecsúszott, túlfutott valami, esetleg a kamaszos lendület elsodorja a tanítás lehetőségét, akkor naponta beszélgetnek a problémáról, és közösen oldják meg, dolgozzák fel azt. A szorongató hangulat mellett a legtöbb szülőt az aggasztja az állami oktatási rendszerben, hogy a gyerekek nem kapnak korszerű oktatást, ami valóban felkészítené őket a 21. század kihívásaira, amelyek nagy részéről még fogalmunk sincs. Éppen ezért a szakértők szerint a elsősorban a gyerekek szociális képességeit, együttműködő és problémamegoldó készségét kellene fejleszteni a tanulás szeretetének átadása mellett. Erre jelenleg a poroszos állami rendszer alig-alig képes, így az elmúlt években, különösen a városi középosztály körében megjelent egyfajta menekülő attitűd, aminek Dobos Orsolya alapvetően ellene van. „Szerintem ez nem egy jó szemlélet, ne azért válasszon valaki alternatív iskolát, mert menekül valahonnan, hanem azért, mert az illik a nevelési elveihez a legjobban, azt tartja a legjobbnak a gyereke számára. Ha valaki menekül, akkor semmi garancia nincs rá, hogy két hónap múlva tőlünk nem menekül el ugyanígy, mert mégsem azt kapta, amire várt. Sokszor olvasom különböző Facebook-csoportokban, hogy azt kérik: ajánljon valaki nekik jó Waldorf vagy Montessori iskolát. Ilyenkor fogom a fejem, mert ez a két pedagógiai módszer gyökeresen mást csinál. Akinek a Waldorf jó, nem fogja jól érezni magát a Montessoriban, és fordítva” – mondja, és hozzáteszi: a családoknak pánikolás helyett inkább át kellene gondolniuk, hogy pontosan mit szeretnének, mit várnak. A régóta működő alternatív iskolák „ismerkedő rendszere” arra törekszik, hogy felismerjék, ha az adott család, gyerek igényeinek valójában nem felelnek meg, és ilyenkor jelzik, hogy érdemes lenne mást keresni. 

Tudják, csak nincs rá pénz

Mindenesetre kétségtelen tény, hogy az érdeklődés felfokozott a különböző alternatív pedagógiák iránt, és az elmúlt években több iskola és magántanulói csoport körül is nagy volt a hírverés. Elképzelhető, hogy a kormány döntéshozóit éppen ez zavarja. Még akkor is, ha valójában a magán- és alapítványi iskolák száma az utóbbi években nem nőtt. Sőt sok szakképző magániskola megszűnt, mivel lényegében nem kaptak lehetőséget arra, hogy államilag támogatott képzéseket indítsanak. Hiába alakul évente három-négy új alternatív iskola, Dobos Orsolya szerint legfeljebb 10-12 ezer gyerek tanul országos szinten alternatív kerettantervek alapján. „Bár a kapacitás nem nőtt, az alternatív iskolákba járni akarók száma igen” – mutat rá Horn György. Az állami oktatással való elégedetlenség egyre fokozza az érdeklődést az iránt, hogy hogyan lehetne másképp, jobban tanítani a gyerekeket, még akkor is, ha ezért a szülőknek mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk. Az AME elnöke szerint valójában ezt ma már minden oktatási szakember tudja. Úgy gondolja, a most készülő NAT tele van modernizá­ciós próbálkozással csakúgy, mint a szakképzési törvény. Vagyis azok az emberek, akik a szakmából beléptek az államigazgatási rendszerbe, pontosan tudják, hogy mit kellene csinálni: például projektrendszerben kellene tanítani. „Azzal is tisztában vannak, hogy ez csak autonómiákkal működne, azt viszont nem engedi a politika, így nem tudják megcsinálni, amit kellenek. Adottak a termek, a folyosók, a tanári képzettség, a 45 perces órák 10 perces szünettel. Államilag nem lehet közoktatást fejleszteni, 21. századi iskolát nem lehet ebben a rendszerben működtetni. Ez egy 19. századi modell” – mondja Horn György, aki szerint az egyik legnagyobb akadály a pénz, ami nincs, legalábbis nem elég. Az oktatás ugyanis drága, és ahogy egyre fontosabbá válnak a digitális kompetenciák, egyre többe fog kerülni. Az AKG például két év alatt elköltötte az ötvenedét annak az összegnek, amit a magyar állam a teljes oktatás digitalizációjára költött. Bár tagadja, láthatóan az állam is érzékeli, hogy baj van az oktatással, de ilyen erőforrásokat nem képes mozgósítani a modernizációra. Az pedig Horn György szerint a politikai hatalom természetes működéséből fakad, hogy ha egyszer baj van egy nagy rendszerrel, akkor azt központosítással, egyre erőteljesebb szabályozással akarja megoldani, mert azt hiszi, hogy attól jobb lesz, pedig nem.
Szerző