Ami a kultúrharc helyett zajlik

Megveszekedett orbánista vagyok - jelentette ki előadásában a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Demeter Szilárd, aki a legutóbbi, június 27-én megtartott parlamenti konzervatív kultúrpolitikai konferencián hellyel-közzel az egyetlenként beszélt ideológiákról is, és próbálkozott kihívóbb megfogalmazásokkal. A többiek – Fekete Péter kulturális éppen-államtitkár, Kucsera Tamás Gergely a Magyar Művészeti Akadémiáról, vagy Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke – leginkább aktuális helyezkedésük sikeréről-kudarcáról számolhattak be. Nem véletlen, hogy Demetert megtapsolták, pedig a teremben láthatóan kevesen akartak most rohamozni. S azt sem hitték, hogy Demeter új irodalompolitikai fogásai (szépirodalmi marketing, a kiadók meghódítása, stb.) nélkül másé lesz-lehet a győzelem. 
E konferenciaformával a jobboldal már régóta kísérletezik, az idei talán a harmadik volt a sorban, s a projektet mindvégig a legkülönfélébb minőségekben L. Simon László jegyezte. Noha az ellenzéki értelmiség a kormány kultúrpolitikáját folyamatosnak, egyenesen összefüggőnek éli meg, a pozíciójukat még védők érzékelik a különbségeket is. Az első ilyen parlamenti konferencia megtartásakor, az évtized elején még nem álltak rendelkezésre kész, akár csak megtervezett akciók. Ideológiákról, értékekről volt szó. Egy stadionos előadás maradt meg az emlékezetemben: úgymond identitást kell vaskézzel építeni, ez a szimfonikus zenekarokkal nem megy, de a focira beindul a nép. Tehát e pontokon kell befektetni, minden más felesleges. 
Előadtak, persze, ismert jobboldaliak is, mondták, ami nekik lényeges volt, de nem látszott, hogy a kitaláló emberek számára mindez különösebben fontos lett volna. Inkább ideológiai hangsúlyokra emlékszem, meg kisebbrendűségi komplexusokra az általuk „baloldalinak” vagy liberálisnak nevezett intézményekkel, műhelyekkel szemben. De a jelenlévők többsége jámbor ember volt, csak kevesen átkozták nagyon hangosan a kor közismert, „máshitű” alkotóit. 
Az ellenzéki értelmiség ma is állandóan támadva érzi magát, de a konzervatív közlegény a kiszorítósdiban talán nem feltétlenül vesz reszt. Ha megnyílik előtte egy pozíció, beleugrik, elfoglalja. De akkor még az öklét ritkábban használta. Nem hitte, hogy automatikusan jár neki itt valami. Arra pedig alig gondolt, hogy a jobboldali kultúrbuzogányokkal érte személyesen is folyhat küzdelem.
A mostani összejövetel már másról, mindenekelőtt pénzről, intézményrendszerről, hatalomról szólt. A stílus nem változott, nem a volt agit-propról, a liberális ellenségről, az ellenállás leküzdéséről esett szó. Hat-nyolc éve még hihettek ezen az oldalon, hogy harcolni kell, most úgy tudják, hogy győztek. A kiszorítottak, a bizonytalan munkahelyűek eltűntek, vagy éppen most menekülnek el. Miért kellene a már bebiztosított intézményekben velük foglalkozni? Láttam pedig most is a konferencián egy pár tucat saját ügyeiben lobbizó színházi embert, zenészt, akik még reménykedtek, hogy a vigaszágon itt még kaphatnak valamit. Kívánom nekik a legjobbakat, de a főtisztviselők bujkáltak előlük, zömüknek nem is sikerült a vállcsillagosok szeme elé kerülni. S ha jól tudom, ugyanez zajlik máshol is. Nincsenek fórumok az alkukra, még arra sem, hogy a próbálkozó úgy érezhesse, ő legalább szólt, elmondta. 
A kultúrpolitikai kép most azt hangsúlyozza: ne is álmodozz. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi kultuszügybe nem épültek bele a panaszok, a hangsúlykorrekciók, a módosítások.  Látszik viszont három csomópont. 
Az első, hogy akárhogy számoljuk is a különböző építkezéseket, most egyértelműen sok a pénz. Legalább kétszer annyi, mint volt az évtized elején. Sőt, a hivatalos számok szerint még több. És ha van elkölthető összeg, azt el is költjük. Nem elvek szerint, nem nemzeti vagy másmilyen ideológiákra, hanem betonra. Korrekció itt nem létezik, az ilyen felhizlalt rendszerek a saját pályájukon haladnak. Hiszen túl sokan, túl sokat veszíthetnek. 
Másodszor: megvannak a nagyrendszerek, s mivel ezekhez nem lehet hozzányúlni, meglétük lesz azután maga az ideológia. Mint most éppen a népfőiskolák, amelyek hálózata bővül, és Lezsákék nem is titkolják, hogy ekörül felépült egy utópiájuk. Nem arról van szó, hogy nincs népművelési eszmény, hiszen van - arra pedig szálláshelyek, népkonyhák, kirándulóhelyek többszörös hálózata épül. Viszont kizárólag ezek lesznek-vannak itt ezután, tényleg sokszorosan ellenőrzött módon. Úgymond, a népre költik a pénzt, de keményen megnézik, kik és mire használják majd ezt az infrastruktúrát. Szó sincs a ballib kiszorításáról, mert maga a közművelődés úgy épül fel, hogy a városi értelmiségnek - akármilyenek is a tapasztalatai, a világképe - egyszerűen nincs, nem lehet köze hozzá. (Kérdés, hogy ha megyéket, városokat ki lehet szakítani ezekből a „népi” rendszerekből, akkor itt mekkora lehet, maradhat egyáltalán a mozgástér.) 
S harmadszor, időközben elindult valamiféle lökdösődés a tudományágak között. Nem arról van szó, hogy a 1990-2000-es évek tudományterületeit, mondjuk a mesterségesintelligencia-kutatást erősítenénk fel a 1980-90-es évek kultúrakutatása vagy szociológiája helyett. Hanem a néprajz, az irodalomtudomány, a kulturális örökségtudományok kerülnek előtérbe, diszciplinatechnikailag is visszaevezünk tehát a harmincas évekbe. Ilyen hivatkozásokkal ismét nem lesz „kultúrharc”, mert most más eszközöket használunk az íróasztalok újraosztására. A nemzetközi versenyben így azonban megnézhetjük magunkat, hacsak nincs véletlenül néhány keményen tehetséges, kitartóan érvényesülni képest természettudósunk.
Ami most körvonalazódik, az a kultúrharc nélküli kultúrharc. Csapataink egyelőre nem állnak harcban, és nem is tudjuk, ebben a helyzetben mit kellene a nemzeti és kozmopolita, baloldali és konzervatív értelmiségnek együtt csinálnia. Már az is szép, hogy néhány arcot egyelőre még kölcsönösen felismerünk. Bár már kérdés, hogy még meddig.
Szerző
Tamás Pál

Özönvíz

Egy kiló klórmeszet és két liter hipót kapott mindenki az önkormányzattól, csak be kellett menni érte a hivatalba. Az első héten nem mentünk, gondoltuk, menjen az először, akinek mindenét elvitte a víz, szekrényét, bakancsát, szőnyegét, gondosan összehajtogatott lánykori ruháit, menyegzőjének fényképeit. Azt is gondoltuk, kiszárad majd magától a kecskeól, ha a nyárfák a villámárvíz és a vele érkező iszaptenger után leülepítik a tóvá duzzadt kertből a vizet, elvégre kenderáztató föld volt ez régebben, biztosan tudták az elődök, miért magaslik most három terebélyes nyárfa az udvar végében. 
Csak nappal van faformájuk, éjjel, a teraszról nézve, a hunyorgó hold, meg a pincesor irányából ideszivárgó szűrt fény egészen különös formákat rajzol köréjük. Legutóbb egy hatalmasra nőtt afrikai tamtamdobot formázott az egyik, a másik egy szülinapi gyerekzsúron félig már leeresztett, tikkadt lufira hasonlított, a harmadik meg palacsintasütőre. Ha fúj a szél, különös dallamot zizegnek a levelek, ilyenkor sajnálom, hogy nem tanultam meg egyik úttörőtáborban sem a morzejeleket, most tudnám, mit üzennek a nyárfák, vagy rajtuk keresztül maga az úristen.
Aki mostanában mintha megharagudott volna erre a falura, mert először jégverést bocsátott rá, aztán alig hét nappal később iszapáradatot. Talán túl sok lett itt a pogány városi betelepülő, talán elfelejtettek rendesen imádkozni a régiek, talán csak egyszerűen rosszkedve van neki, miért ne lehetne az úristen is depressziós, hol van az megírva, hogy nem lehet, a Bibliában biztosan nem. Aztán emberben is van olyan, hogy ha haragos, akkor befelé dühöng, hangtalanul önti az epe, más meg tör-zúz, még a harmadik házban is hallani, ahogy üvölt, hát miért ne lehetne a fentebb való fegyvere, hogy mérgében magához ragad néhány jéggel teli felhőt, jól megrázza, aztán meg akkora özönvizet küld utána, hogy még Noé bárkája is alighanem elsüllyedne benne. 
Ezt mantrázza a hivatal előtt egy szürke ruhás öregasszony, akivel a klórmészért állunk sorba. Fel kell a fertőtlenítőre iratkozni, szépen, akkurátusan bekönyvelik egy spirál füzetbe, külön lapra a klórmeszet, másikra a két liter hipót, névvel, lakcímmel, s alá is kell írni az átvételt. Jobb az óvatosság, nehogy a faluban elterjedjen, hogy a polgármester hazavitte a hipót, egy ilyen dupla sorscsapás után amúgy is mindenki érzékenyebb. Az elázott polgár a hivatalra mutogat, hogy miért nem csinált árkokat, bezzeg a szomszéd faluban még kis is van betonozva a vízelvezető rendszer, a hivatal embere meg bőszen magyarázza, hogy tán nem kellett volna a diófát pont az árokvég kellős közepébe ültetni, mert kiterebélyesedve most egy milliméter nem sok, annyi vizet se enged tova.
Átveszem a klórmeszet, aláírom, lekönyvelik. A templom előtt még bevár a szürke ruhás öregasszony, azt mondja, a harmadik csapás még csak ezután következik, jól meg kell gondolni, kire szavazunk majd ősszel, s úgy szorítja magához a hipós flakonokat, mintha már nem lenne olyan messze a világvége.
Szerző
Doros Judit

Megint Soros

Ha volna a cinizmusnak mértékegysége, alighanem arról az emberről neveznék el, aki azokat a hihetetlen dumákat kitalálja, amelyeket utána a kormánytisztviselők rezzenéstelen arccal a pártsajtóba gördítenek tovább. Heti győztesünk a Gulyás Gergely szájába adott magyarázat abban a témában, ugyan miért akarja a kormány megerőszakolni a Norvég Alap működését, és miért lobbizott még Trumpnál is Orbán Viktor annak érdekében, hogy a 7 milliárdos civil keretet is a mindenre felkent kabinet költhesse el.
Hát mert a cigányoknak szánták, mi másért. És mert a civilek magukra költenék, pedig őket Soros már amúgy is tejben-vajban füröszti. (Tán még szív alakú ágyat is vett a jacuzzijuk mellé, de ez még nem biztos.)
Pompás szöveg, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy semmivel sem fog mögötte elmaradni a következő, amellyel a Soros György által a magyar kultúrának postázott 360 millió forintra fog reagálni a kormány valamely illetékese. (Vagy a Ripost.) Elvégre nem maradhat szó nélkül, hogy a Nyílt Társadalom Alapítvány nem pusztán ennyi pénzt szán a magyar kultúra és művészet állami támogatásban nem részesülő szegmense életben tartására – jelezve azt is, hogy az összeg felhasználásába nem óhajt beleszólni –, de egyúttal kemény szavakkal ki is osztja az Orbán-kormányokat. Patrick Gaspard alapítványi elnök amellett, hogy a kommunista időszakhoz hasonlítja Magyarország jelenlegi viszonyait, konkrét példákat sorol a kulturális  és szólásszabadság megsértésére, az '56-os intézet elpusztításától a Magyar Tudományos Akadémia ledarálásáig.
Soros György eddig példátlan önfegyelemmel tűrte a Magyarország kormánya által a személye és a munkássága ellen indított rágalomhadjáratot, még a legaljasabb támadásokra is kivételesen és igen visszafogottan reagált. Most visszaütött. Ennél elegánsabban nem is tehette volna.
Szerző
N. Kósa Judit