Ami a kultúrharc helyett zajlik

Megveszekedett orbánista vagyok - jelentette ki előadásában a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Demeter Szilárd, aki a legutóbbi, június 27-én megtartott parlamenti konzervatív kultúrpolitikai konferencián hellyel-közzel az egyetlenként beszélt ideológiákról is, és próbálkozott kihívóbb megfogalmazásokkal. A többiek – Fekete Péter kulturális éppen-államtitkár, Kucsera Tamás Gergely a Magyar Művészeti Akadémiáról, vagy Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke – leginkább aktuális helyezkedésük sikeréről-kudarcáról számolhattak be. Nem véletlen, hogy Demetert megtapsolták, pedig a teremben láthatóan kevesen akartak most rohamozni. S azt sem hitték, hogy Demeter új irodalompolitikai fogásai (szépirodalmi marketing, a kiadók meghódítása, stb.) nélkül másé lesz-lehet a győzelem.

E konferenciaformával a jobboldal már régóta kísérletezik, az idei talán a harmadik volt a sorban, s a projektet mindvégig a legkülönfélébb minőségekben L. Simon László jegyezte. Noha az ellenzéki értelmiség a kormány kultúrpolitikáját folyamatosnak, egyenesen összefüggőnek éli meg, a pozíciójukat még védők érzékelik a különbségeket is. Az első ilyen parlamenti konferencia megtartásakor, az évtized elején még nem álltak rendelkezésre kész, akár csak megtervezett akciók. Ideológiákról, értékekről volt szó. Egy stadionos előadás maradt meg az emlékezetemben: úgymond identitást kell vaskézzel építeni, ez a szimfonikus zenekarokkal nem megy, de a focira beindul a nép. Tehát e pontokon kell befektetni, minden más felesleges.

Előadtak, persze, ismert jobboldaliak is, mondták, ami nekik lényeges volt, de nem látszott, hogy a kitaláló emberek számára mindez különösebben fontos lett volna. Inkább ideológiai hangsúlyokra emlékszem, meg kisebbrendűségi komplexusokra az általuk „baloldalinak” vagy liberálisnak nevezett intézményekkel, műhelyekkel szemben. De a jelenlévők többsége jámbor ember volt, csak kevesen átkozták nagyon hangosan a kor közismert, „máshitű” alkotóit.

Az ellenzéki értelmiség ma is állandóan támadva érzi magát, de a konzervatív közlegény a kiszorítósdiban talán nem feltétlenül vesz reszt. Ha megnyílik előtte egy pozíció, beleugrik, elfoglalja. De akkor még az öklét ritkábban használta. Nem hitte, hogy automatikusan jár neki itt valami. Arra pedig alig gondolt, hogy a jobboldali kultúrbuzogányokkal érte személyesen is folyhat küzdelem.

A mostani összejövetel már másról, mindenekelőtt pénzről, intézményrendszerről, hatalomról szólt. A stílus nem változott, nem a volt agit-propról, a liberális ellenségről, az ellenállás leküzdéséről esett szó. Hat-nyolc éve még hihettek ezen az oldalon, hogy harcolni kell, most úgy tudják, hogy győztek. A kiszorítottak, a bizonytalan munkahelyűek eltűntek, vagy éppen most menekülnek el. Miért kellene a már bebiztosított intézményekben velük foglalkozni? Láttam pedig most is a konferencián egy pár tucat saját ügyeiben lobbizó színházi embert, zenészt, akik még reménykedtek, hogy a vigaszágon itt még kaphatnak valamit. Kívánom nekik a legjobbakat, de a főtisztviselők bujkáltak előlük, zömüknek nem is sikerült a vállcsillagosok szeme elé kerülni. S ha jól tudom, ugyanez zajlik máshol is. Nincsenek fórumok az alkukra, még arra sem, hogy a próbálkozó úgy érezhesse, ő legalább szólt, elmondta.

A kultúrpolitikai kép most azt hangsúlyozza: ne is álmodozz. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi kultuszügybe nem épültek bele a panaszok, a hangsúlykorrekciók, a módosítások. Látszik viszont három csomópont.

Az első, hogy akárhogy számoljuk is a különböző építkezéseket, most egyértelműen sok a pénz. Legalább kétszer annyi, mint volt az évtized elején. Sőt, a hivatalos számok szerint még több. És ha van elkölthető összeg, azt el is költjük. Nem elvek szerint, nem nemzeti vagy másmilyen ideológiákra, hanem betonra. Korrekció itt nem létezik, az ilyen felhizlalt rendszerek a saját pályájukon haladnak. Hiszen túl sokan, túl sokat veszíthetnek.

Másodszor: megvannak a nagyrendszerek, s mivel ezekhez nem lehet hozzányúlni, meglétük lesz azután maga az ideológia. Mint most éppen a népfőiskolák, amelyek hálózata bővül, és Lezsákék nem is titkolják, hogy ekörül felépült egy utópiájuk. Nem arról van szó, hogy nincs népművelési eszmény, hiszen van - arra pedig szálláshelyek, népkonyhák, kirándulóhelyek többszörös hálózata épül. Viszont kizárólag ezek lesznek-vannak itt ezután, tényleg sokszorosan ellenőrzött módon. Úgymond, a népre költik a pénzt, de keményen megnézik, kik és mire használják majd ezt az infrastruktúrát. Szó sincs a ballib kiszorításáról, mert maga a közművelődés úgy épül fel, hogy a városi értelmiségnek - akármilyenek is a tapasztalatai, a világképe - egyszerűen nincs, nem lehet köze hozzá. (Kérdés, hogy ha megyéket, városokat ki lehet szakítani ezekből a „népi” rendszerekből, akkor itt mekkora lehet, maradhat egyáltalán a mozgástér.)

S harmadszor, időközben elindult valamiféle lökdösődés a tudományágak között. Nem arról van szó, hogy a 1990-2000-es évek tudományterületeit, mondjuk a mesterségesintelligencia-kutatást erősítenénk fel a 1980-90-es évek kultúrakutatása vagy szociológiája helyett. Hanem a néprajz, az irodalomtudomány, a kulturális örökségtudományok kerülnek előtérbe, diszciplinatechnikailag is visszaevezünk tehát a harmincas évekbe. Ilyen hivatkozásokkal ismét nem lesz „kultúrharc”, mert most más eszközöket használunk az íróasztalok újraosztására. A nemzetközi versenyben így azonban megnézhetjük magunkat, hacsak nincs véletlenül néhány keményen tehetséges, kitartóan érvényesülni képest természettudósunk.

Ami most körvonalazódik, az a kultúrharc nélküli kultúrharc. Csapataink egyelőre nem állnak harcban, és nem is tudjuk, ebben a helyzetben mit kellene a nemzeti és kozmopolita, baloldali és konzervatív értelmiségnek együtt csinálnia. Már az is szép, hogy néhány arcot egyelőre még kölcsönösen felismerünk. Bár már kérdés, hogy még meddig.