Huszárok, utána!

Publikálás dátuma
2019.07.07. 16:38

Fotó: Fotó: Szalay-Berzeviczy Attila
A szarajevói városházán, ahogy ott nevezik, a Vijećnicán nyílt fotókiállítása a Versailles-i békeszerződés aláírásának centenáriumán az elsősorban a pénzügyi szektorból, no meg a Budapesti Olimpiáért Mozgalomról ismert egykori tőzsdeelnök Szalay-Berzeviczy Attilának. A közgazdász az elmúlt öt évben csaknem 60 országban, több tízezer kilométeren át követte és fényképezte az I. világháború 100 éves évfordulójának megemlékezéseit: díszbe öltözött államelnököket, katonai felvonulásokat és újrajátszott csatákat. A megnyitón jártunk, ahol Habsburg György mellett majd’ egy hadosztálynyi huszár is tiszteletét tette.
Szarajevóban valahogy élőbb a történelem, mint máshol. Ahogy az ember végigsétál a Miljacka folyó partján, szinte érzi a levegőben az elmúlt 100 év puskaporának mára csevapcsicsás faszénfüstre szelídült illatát, és már-már látja, ahogy az autó a trónörököspárral lefékez a Latin híd lábánál. Gavrilo Princip előlép, és eldördül a végzetes, egész Európa, sőt a világ sorsát a mai napig meghatározó lövés. Aztán kicsivel odébb, mintegy (ön)igazolásként feltűnik a jelenlegi városháza (ál)mór stílusú, meseszép épülete, rajta hatalmas molinóval: a Nagy Háború százéves története július 12-ig itt megtekinthető! Odabent a kiállítás még épül: a fotós, a konzul, de még Magyarország szarajevói nagykövete is a képek körül tüsténkednek. Délutánra egészen felbolydul a Vijećnica „népe”, és mint a világtörténelem során annyiszor, ismét olybá tűnik, Szarajevóban történik valami érdekes, valami számottevő.  A megnyitó pontos koreográfia szerint zajlik: szimbolikusan ugyan­azon a lépcsőn vonulnak le a kiállítótérré avanzsált aulába a beszédeket tartó közméltóságok – polgármester, nagykövet –, no és a nap főszereplője, Szalay-Berzeviczy Attila, ahol annak idején, napra pontosan 105 évvel korábban, Ferenc Ferdinánd segítette le Zsófia főhercegnét. Laikusként kicsit fura nézni, mennyire komolyan van véve – mind a projektgazda, mind pedig a város részéről – ez az egész, de nem kell hozzá sok idő, hogy az a szenvedély, amivel pél­dául Szalay-Berzeviczy beszél a Nagy Háborúról, illetve annak tanulságain keresztül a béke törékenységéről, átjárja a jelenlévőket. Posztómente harminc fokban A sokakban ott motoszkáló kérdés, nevezetesen, hogy „mi közöm van nekem 2019-ben az I. világháborúhoz, azon túl, hogy esetleg ott esett el a déd- vagy ükapám?”, a képek és a hozzájuk kapcsolódó történetek láttán kínosan okafogyottá válik. És nem pusztán az emlékezés fontossága miatt, amiről az egyik díszvendég, Habsburg György beszélt, hanem azért is, mert kissé kényelmetlenül kapargatják a jelen számtalan helyen omladozó vakolatát. Aztán megérkeznek a tetőtől talpig huszár- vagy önkéntes ápolónői egyenruhába öltözött hagyományőrzők (el tudják képzelni, mennyire lehet kényelmes viselet 30 fokban a posztódolmány meg a mente, a lószőrforgós csákó és a sarkantyús csizma), és felteszik a rendezvényre a koronát. Minden jeles eseményen ott vannak – meséli a Soproni Huszár Hagyományőrző Egyesület elnöke, Grubits Róbert huszárkapitány, nem volt kérdés, hogy Szarajevóba is eljönnek. Elképesztő, mennyire átlényegülnek és komolyan veszik a játékot, itt ők tényleg a soproni 9. Nádasdy Huszárezred, akik 1914 decemberében, Galíciában, a limanovai csatában megállították a Krakkó irányába áttörni készülő orosz csapatokat. Többes szám első személyben büszkélkedik Grubits huszárkapitány is: „az ezredünk visszaverte az oroszokat, de az ezredparancsnokunk, Muhr Ottmár sajnos elesett…”. „Mi meg a krasniki ütközetet nyertük meg, ami az első olyan csata volt az I. világháborúban, mely a Monarchia csapatainak győzelmével végződött 1914 augusztusában” – kontráz rá az I-es számú huszárezred képviseletében Tibor, aki meg is mutatja a 100 éves évfordulón lejátszott rohamról készült, meglehetősen élethű felvételt. Egybegyűjtött memento morik A kép hirtelen beránt a Nagy Háború világába, és ahogy elindulok a kronologikus sorrendben sorakoztatott fotók mentén, egy izgalmas történelmi utazás élményei kelnek életre bennem, ha nem is annyira hús-vér valóságukban, mint ahogyan azt Szalay-Berzeviczy Attila az elmúlt öt évben át- és olykor újraélte. Merthogy ő ott járt mindenütt, ahol az I. világháborúban most már több mint 100 éve ütközet zajlott, és azokon a helyszíneken is, amelyeken ezekről a csatákról, győzelmekről, olykor vereségekről akármekkora ceremóniával is, de megemlékeztek 2014 és 2019 között. Fotózta az arlingtoni temetőben az I. világháborús ismeretlen katona sírját koszorúzó Donald Trumpot vagy Erdoğan török elnököt a Dardanelláknál. De járt annak a katonának a szobránál is, aki első belgaként esett el a háborúban. A Somme folyó völgyében menetelő hagyományőrzőket fényképezett, akik a háború egyik legvéresebb csatáját játszották újra, ahol a britek 57 470 fős veszteséget szenvedtek 24 órán belül; az Adamello-hegyen (az Alpok második legmagasabb csúcsa) pedig egy memento moriként ékeskedő ágyút kapott le, melyhez 3539 méter sziklás terepet kellett maga alá gyűrnie. Sokszor embertelen körülmények között, elviselhetetlen kánikulában vagy életveszélyes fagyban gyalogolt. Szaúd-Arábia sivatagában megkereste a Damaszkuszból Medina felé tartó Hejaz vasút kisiklott, 100 éve a homokban heverő egykori szerelvényét, járt a Falkland-szigetektől kezdve Na­mí­­bián át Pápua Új-Guineáig mindenhol, ahol akárcsak egyetlen puskalövés is eldörrent; de ott volt egy olyan, a Bruszilov-offenzíva alkalmából ren­de­zett amatőr hadijátékon is, egy picike ukrán faluban, valahol Lviv és Kovel között, ami egyáltalán nem volt világ­esemény – a helyiek nem is értették, miként értesülhetett róla Magyarországon. Az iraki–iráni határon még őrizetbe is vették, és elkobozták az iratait és a fényképezőgépét. Állítólag amerikainak nézték őt és két társát – mekkora megkönnyebbülés lehetett mindenki számára, amikor kiderült, hogy magyarok és hogy nem partra szálltak, hanem egy készülő könyvbe fotóznak I. világháborús helyszíneket. A képek nyomán még Togóban, a németek egykori afrikai gyarmatán is járhatunk, ahol csupán egy ott elesett német parancsnok elfeledett sírja emlékeztet a háborúra – egy szalmatetős kunyhókkal szabdalt afrikai falucskában élő család kertjében. Jólesne egy laktózmentes pálinka Miközben a képek alkotta íven pereg a történelem, a fenti szalonban pedig egy panelbeszélgetés zajlik a Budapesten élő Nick Thorpe-pal, Habsburg Györggyel, Szalay-Berzeviczyvel és egy bosnyák történésszel, lent kezdi visszanyerni a terepet a múlttól a jelen. Persze csak fokozatosan. Krisztának, a tábori önkéntes nővérnek például megered a nyelve, mutatja az IFJ-t a sapkáján, hogy biza ő is I. Ferenc József „katonája”. Kossuth Zsuzsáról mesél lelkendezve, hogy hozta létre évekkel a világhíressé lett Florence Nightingale előtt az önkéntes ápolói szolgálatot, s ahogy sztorizik, ő is többes szám első személyre vált. „Felcserek, szanitécek mellett dolgozunk, van, aki a frontvonalban. Már 1848-ban arra szólítottuk fel az asszonyokat, hogy ne zászlókat hímezzenek, hanem tépéseket (tapaszokat) készítsenek!” Amikor hirtelen témát vált, és annyit mond, de jólesne egy laktózmentes pálinka, hirtelen nem is tudom eldönteni, vajon nem szerepből mondja-e. Grubits huszárkapitány segít ki, aki a pálinka szó hallatán leroskad, kicsit meglazítja a dolmányát és gluténmentes fröccsről kezd álmodozni. Kirántja a kardját, mely, ahogy ő mondja, 1915-ös beütésű, vagyis sanszos, hogy egy-két oroszt lekaszabolt, és egy „Huszárok, utánam!” kiáltással fröccsroham helyett egy pohár vízért nyúl. Ideiglenesen az is megteszi. Egy kis ideig még izzadva várják, hogy újra csatasorba állhassanak, de aztán szép lassan visszaállnak a szerepükbe, végül is, a ruha teszi az embert, és még a verejtékcseppek is eltűnnek a homlokukról. Megint a gorlicei áttörésnél járunk, ahogy a harcban megfáradt lovakkal baktatnak visszafelé éjjel, 800 méteres szintkülönbséget megmászva, a Kárpátok nyúlványán. Ahogy a fenti panelbeszélgetésnek vége, és lassan kezdenek leszivárogni a hivatalos főhősök, ők is összekapják magukat, és őszinte gesztusokkal ugranak dísz­vigyázzba, mikor elhalad előttük az utolsó Habsburg trónörökös fia – „Királyi Őfelsége – szólítja meg egyikőjük –, megengedne egy közös fotót?”. Az eredeti tervek szerint a kiállításmegnyitóra hivatalos lett volna a Princip család egyik ma élő leszármazottja is, hogy egy Habsburg Györggyel történő szimbolikus kézfogással jelképesen pont kerülhessen egy olyan konfliktusra, mely az eltelt 100 év ellenére is, hol közvetlenebbül, hol közvetetten, ezer szállal hálózza be a jelent, de Bosznia-Hercegovina és Szarajevó városa megvétózta a kezdeményezést. Úgy tűnik, a levegőben terjengő csevapcsicsaillat, a béke és a látszólag jól működő multikulturalizmus ellenére a helyiek még emlékeznek a puskapor szagára... 

A tervek szerint az idei év végén jelenik meg Szalay-Berzeviczy Attila A Nagy Háború százéves nyomában című történelmi fotóalbuma, mely olyan emberek és generációk számára igyekszik elmesélni az I. világháború történetét, sok-sok szakmailag hiteles sztorival – a könyv írásos tartalmát a nemrégiben elhunyt történész, Norman Stone lektorálta –, akik semmit nem vagy alig valamit tudnak az 1910-es évek közepéről, végéről. A könyv végleges koncepciója 2014. december 25-re érett be: a karácsonyt Szalay-Berzeviczy Ypres városában töltötte, ahol a brit és a német katonák épp a 100 évvel korábban lejátszott, híres karácsonyi futballmérkőzésről készültek, egy barátságos meccsen, megemlékezni. A kor­hű ruhába öltözött hagyományőrzők meghökkentették – korábban fogalma sem volt róla, hogy létezik egy olyan szubkultúra, melyben emberek azzal töltik a szabadidejüket, hogy az egyenruháikat, felszereléseiket tökéletesítik, s különböző I. világháborús eseményeket elevenítenek fel. Az isteni szikrát, hogy hagyományőrző eseményeken keresztül vigyen életet a könyvébe, azonnal tetté váltotta és 2014 decemberétől szisztematikusan kezdte sorra járni – előbb afféle történelmi turistaként, később nemzetközi újságíró-igazolvánnyal és akkreditációval – a megemlékezések helyszíneit, olykor kicsit rásegítve a történelem folyására: a krasniki ütközetet például kifejezetten neki, az ő kérésére játszották újra Csömörön, egy mezőn az I-es számú huszárezred hagyományőrzői.

Szerző

Boldogabb, mint húsz éve - interjú Bombera Krisztinával

Publikálás dátuma
2019.07.07. 12:50

Fotó: Népszava / Lakos Gábor
Hajnali 4-kor kel, amikor tévézik, de a szabadnapjain is korán indul – akkor futni. Volt amerikai tudósító, riporter, dolgozott az induló Tv2-nél, majd a Magyar Televízióban, 8 éve pedig az ATV munkatársa. Szigorúak az elvei az újságírással kapcsolatban. Aggódik a gondolati buborék és az „árkokból való lövöldözés” miatt. Ugyanakkor Bombera Krisztina most boldogabb, mint huszonévesen.
Vállalna politikai szerepet, mint legutóbb kollégája, Kálmán Olga? Sokszor kértek már fel, komoly pozícióra is, de azonnal nemet mondtam. Ugyanis újságíró szeretnék maradni. A váltás természetesen nem elfogadhatatlan, csak a politikai létből nincs visszaút, az más típusú feladat. Számomra átugorhatatlan betonfal húzódik a két szakma között. Nekünk a rendszerek átlátása, megvilágítása, a hatalommal és közpénzekkel bíró személyek számonkérése a feladatunk – a köz nevében. Az objektivitás mint érték ugyanakkor nem írja le teljesen azt, hogy mi a helyes újságírói eljárás, hiszen ez nem érték, hanem értéksemlegesség: talán inkább az elfogulatlanság a megfelelő kifejezés. Aki azt mondja, hogy objektív, az álságos, hazudik vagy nincsenek értékei. Mi a képernyőn maradás határa? Például dolgozna a jelenlegi TV2-nél? Kölcsönösen hiányzik az érdeklődés ilyesmire. Az emberi és szakmai tisztesség a határ. Parancsra nem csinálunk semmit. Az ATV-nél eddig még csak finom orientáció sem ért soha, ha érne, nem tudnék ott dolgozni. Markáns véleményem van arról, hogy mit csinálok, és mit nem. A tények tisztelete, a megvásárolhatatlanság, a tisztesség, a meggyőzés – számomra ezek az elsődlegesek. E helyett ma gödrökből véleményeket lövöldözünk egymásra, vita és érvelés helyett. Misszióm olyanokkal találkozni, akik mást gondolnak a világról, mint én. Az motivál, ha érvrendszerek, tények ütköznek, hogy meggyőzhessem az illetőt, illetve, hogy nyitott legyek az ő véleményére. Nagyon veszélyes az a gondolati buborék, amiben sokan ma élnek, és amit például a Facebook-algoritmus is generál: csak azt látod, ami egyezik a véleményeddel, így leszel boldog, és a boldog fogyasztó a jó fogyasztó. Van olyan, ami fekete-fehér, hiszen nincsenek „alternatív tények”, csak tények, például a klímaváltozás, de nagyon sok kérdésről lehet és kell is vitatkozni. A reggeli műsorban politikusokkal, szakértőkkel és közéleti személyiségekkel is beszélget, mennyire kell hírfüggőnek lennie? Nyaraláskor nem olvasok híreket, aminek megvan az ára: utána mindent be kell pótolni. Hétköznap muszáj követnem az összes eseményt, de nem vagyok sem hír-, sem telefon-, sem tévéfüggő. Nem is tudnék alkalmazkodni a tévéműsorok kezdetéhez, hiszen az este a családé, inkább visszanézek adásokat, akár Bayer Zsoltot is. A férjem politikai filozófus, úgyhogy mi otthon is elég sokat beszélgetünk közéletről, rendszerekről, összefüggésekről. A 13 és 15 éves gyerekeink ezt nem is szeretik, ki tudnának ugrani a bőrükből egy családi ebédnél. A fiam egyik barátja egyszer eljött vacsorára, azokról a témákról beszélgettünk, amikről általában, a srácot nagyon érdekelte, csillogó szemmel hallgatta, kérdezgetett. Szegény fiam azt hitte, lesz egy izgalmas estéje, e helyett még inkább unatkozott. Nem irányítjuk a gyerekeinket, hagyjuk, hogy arra menjenek, amerre szeretnének. Boldog kamaszok, ennél többet nem is kívánhatnánk. A tévézésen kívül cégtársával pénzembereket köt össze jó ügyekkel. Hogyan „társítja” őket? Ez egy viszonylag új dolog, értékmarketingnek nevezzük. Az adott cég értékeit hangsúlyozzuk, legyen az környezettudatosság, egészséges életmód, diverzitás, a különféle ügyeken van a fő hangsúly, nem a cégen. Terméket, szolgáltatást nem reklámozunk. Csak olyan értékeket, világlátást, amik példaként szolgálhatnak mindenkinek. Felhangosítom a hiteles szereplőket, eszköz próbálok lenni, nem messiás. Ősszel egy zöldkampányunk lesz sztárokkal, most zajlik a szponzorkeresés, de foglalkozunk a funkcionális analfabetizmussal is. Szívemhez legközelebb a gyermekbántalmazás elleni munka áll, Gyurkó Szilvi volt ezen a területen a mentorom a jogi egyetemen, és kurátor vagyok az általa vezetett Hintalovon Alapítványnál. A most zajló Így figyelek rád kampányunkban pedig a fiatalabbaknak „üzenünk”: gondoljanak arra, hogy törődni kell az idősebbekkel, a szüleikkel. Az e mögött álló gyógyszeripari cég nem kért semmilyen reklámot, nem jelenik meg a nevük sem, eleinte nem is értettem, miért éri ez meg nekik. A válasz csupán annyi: nekik az a jó, ha jól vannak az emberek, ha minél tovább élnek jó minőségben. Hiszen akkor is fogyasztók, ha nem betegek, sőt. Ön hogy figyel a szüleire? Ez a kampány egy személyes vezeklés is. Nagyon elfoglalt vagyok, időnként figyelmetlen a szüleimmel kapcsolatban. Anyukám visszahúzódó alkat, nem keres engem, van, hogy napok telnek el, hogy nem beszélünk. Viszont amikor együtt vagyunk, az nagyon intenzív, sokat utazunk együtt és sok időt töltenek a gyerekeimmel is. Ha már utazás... többször élt kint éveket az Egyesült Államokban. Az amerikai mentalitásból mit vett át? Remélem, hogy sokat. Például a mobilitást, a rugalmasságot: nem ragaszkodom tárgyakhoz, lakáshoz, álláshoz, helyzethez. A státusszimbólumok és a hierarchiák iránti teljes vakságomat. Nem hat meg egy titulus vagy egy névjegykártya. A kommunikációm nem változik, ha egy portással vagy ha egy miniszterelnökkel beszélek. A lazább viszonyokat, a munkakapcsolatok kezelését vagy a közlekedési morált. Amerikában elképzelhetetlen, hogy úgy autózzanak, mint itthon. Sajnos ha itthon vezetek, visszamegyek „balkánba”. De az értékeim valószínűleg nemcsak kint, és persze itthon tanult dolgok, hanem adottságok, és nagyobb részük a szüleimtől jön. A szüleim orvosok, de sokat mentőztek is, a mindenkin segítünk elv mentén nőttünk föl az öcsémmel. Amikor a gyerekeink kicsik voltak, és velük éltünk kint, én voltam az egyedüli, akinek az anyukája is ott volt, nem pedig babysitter vigyázott a picikre. Ezek az együttélés pótolhatatlan ajándékai. Sok magyar haza is jön a szélesebb család hiánya miatt, bármilyen jól él külföldön. Van Instagramja, YouTubecsatornája: élvezi a 21. századi felületeket vagy csak muszáj jelen lenni? Inkább kötelességből csinálom, a fiatalokat ezeken a platformokon lehet elérni, tehát meg kell tanulnom a formanyelvet, de még bukdácsolok benne. A lányom időnként segít, szánalommal az arcán, s közben mintha azt gondolná: anya, a fosszília. Egyik álom-interjúalanyához, a Tesla-tulaj Elon Muskhoz „közelebb került”, hiszen édesanyjával, Maye Muskkal beszélgetett nemrég. Mit tanult a 71 éves modell, die­tetikus üzletasszonytól? Az fogott meg leginkább, hogy képes méltósággal öregedni. Ahogyan kinéz és ahogyan nem néz ki. Amerikában a fiatal nők is szánalmasan elmaszkírozzák magukat, érthetetlen okokból próbálnak minél fiatalabbnak kinézni. Maye Musk ezzel teljesen szembemegy, amivel irányt módosíthat a divatiparban, lehet ez egy új, progresszív, feminista törekvés is. Most vagy huszonévesen törődött többet a külsejével? Ha képernyőn dolgozol, ostobán hiúvá válsz, ami érzelmileg is kiszolgáltatottá tesz. Az öregedés egy küzdelem. De én most elégedett vagyok magammal, jobban elfogadom a külsőmet, mint régen. Egyre több fölösleges szorongást elengedek, boldogabb vagyok, mint 20 éve. Állítólag szeret kilépni a komfortzónájából. Melyik volt a legemlékezetesebb alkalom? A másfél évvel ezelőtti TedX előadás. Ott bedobtak a mély vízbe. Mások trénerrel készültek, nekem meg sem nézték a szövegemet. Életem legnagyobb kihívása volt, remegett kezem-lábam, a szüléstől nem féltem annyira. Azért, mert a tévében kérdezek, nem feltétlenül vagyok jó inspirációs előadó. Rengeteget adott, új utakat nyitott meg: sok cég kér fel azóta, hogy számomra fontos témákról beszéljek, például a női egyenjogúságról. Nem gondoltam, hogy van mondanivalóm, hiszen a másik oldalon állok, illetve ülök, de lehet, hogy megöregedtem már annyira, hogy magam is elhiszem: talán már van közölnivalóm. Ugyanakkor az excel táblák és a prezentációkészítés nem megy, mégpedig azért, mert meg sem merem próbálni. Ennyit a komfortzónából való kimozdulásról... Egy metálos, bringás, kicsit fiús alkat vagyok, a hosszú haj talán lágyított a külsőmön. Álmom egy nagy bringatúra, egy Srí Lanka-kanyar.

Bombera Krisztina

1972-ben született Budapesten, 18 évesen egy évet Kaliforniában töltött, az ELTE angol–amerikanisztika szakán diplomázott, később ugyanott elvégezte a jogot is. A 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás idején az Egyesült Államokban volt, ő tudósította akkori csatornáját, a TV2-t az eseményekről. 

Szerző

Nosztalgikus mészárlás Japánban

Publikálás dátuma
2019.07.07. 12:12

Fotó: AFP / KAZUHIRO NOGI
Zsákmányával, egy nyolcméteres csukabálnával tért vissza Kusiro kikötőjébe hétfőn az első japán hajó, amely három évtized után vállaltan kereskedelmi céllal vadászott bálnára. A parton nyomban feltrancsírozták az állatot. A véres képsor világszerte bekerült a híradókba, a jóérzésű tévénézők felháborodtak, aztán gyorsan napirendre is tértek fölötte. A japánok álszentnek tartják a bírálatokat.
„Ha több bálnahúst lehetne kapni, többet ennénk”, mondja Szakai Szacsiko a Reuters hírügynökségnek. A taxisofőr Hokkaido szigetén él, ahonnan a bálnavadászok – rövid ünnepség után – útnak indultak. Tudja, hogy külföldön sokan ellenzik a tengeri emlősök megölését, de nem érti, miért. Hiszen más országokban más állatokat mészárolnak le, hogy élelmiszert állítsanak elő. A vadászatban nem lát semmi kivetnivalót, szerinte ez a japán kultúra része. Ám a külvilág ferde szemmel nézi a vérontást. A természet- és állatvédők tiltakoznak, az Európai Unió tengerészeti biztosa, a máltai Karmenu Vella aggódik. 

Mérföldek és kvóták

A tokiói kormány decemberben jelentette be, hogy kilép a bálnavadászatot ellenőrző nemzetközi szervezetből (IWC). A döntés július 1-jén lépett életbe. A vadászok megvárták, amíg a vezető ipari országokat tömörítő G20-as csoport vezetői oszakai csúcstalálkozójuk végeztével elutaznak Japánból, majd vízre szálltak. Jóllehet 1988 után most először nyíltan kereskedelmi céllal indultak megszigonyozni zsákmányukat, az utóbbi évtizedekben is minden évben vadásztak bálnára, csak a hivatalos indoklás szerint „tudományos céllal”. Hogy jogszerű-e a bálnavadászat? Donald Rothwell nemzetközi jogász szerint igen. Az Australian National University professzora úgy fogalmazott a BBC-nek, „12 tengeri mérföldön belül, a parti vizeken Japán azt csinál, amit akar”. Azon túl léteznek nemzetközi előírások, de minthogy a szigetország már nem tagja az IWC-nek, ezek nem feltétlenül vonatkoznak rá. Egyelőre senki sem jelezte, hogy bírósághoz fordulna. Ha mégis, Tokió érvelhet úgy, hogy harminc évig együttműködött a szervezettel, de hiába próbált megegyezni a feltételekben. És még ha elmarasztalnák is, nincs olyan nemzetközi fórum, amely kikényszeríthetné a tilalmat. A földkerekség harmadik legnagyobb gazdaságával senki sem akar ujjat húzni. Még a harciasabb zöldmozgalmak, a Greenpeace és a Sea Shepherd sem terveznek akciókat. Az új szabályozás szigorításnak is beillik. Moronuki Hideki, a halászati minisztérium illetékese közölte, hogy a vadászatot csak Japán felségvizein engedélyezték, 200 mérföldes körzetben. Ez azt jelenti, hogy az új szezonban már nem hajóznak az Antarktisz közelébe, ahol tavalyig vadásztak. Szigorú kvótákat vezettek be. Az idén 52 csuka-, 25 tőke- és 150 trópusi bálnát ejthetnek el. Összesen tehát 227 cetet, ami – figyelem! – jóval kevesebb, mint a tavalyi fogás (hivatalos adatok szerint 333). Feltérképezték a fajok állományát, hogy lássák, mennyit lőhetnek ki anélkül, hogy kockáztatnák a kihalásukat. Ez volt a „tudományos cél”, habár a bálnahús végül úgyis az élelmiszer-áruházak polcain kötött ki.  

Csepp a tengerben

Meghökkentő, hogy a világméretű felzúduláshoz képest a japán bálnavadászat milyen jelentéktelen léptékű. 300, azaz háromszáz(!) ember megélhetését biztosítja a több mint 120 millió lakosú szigetországban a Reuters szerint. A bálnahús az eladott összes húsféleség 0,1 százalékát teszi ki. A fogyasztás elenyésző, évi 40-50 gramm fejenként. Miért vállalja mégis a kormány a nemzetközi felháborodást? Van rá magyarázat, de nem a bálnákról, nem is a vadászatról szól. Inkább hagyományról, nemzeti büszkeségről, továbbá arról, nehogy már külföldről mondják meg, mit szabad: hálás témák Abe Sinzo konzervatív-nacionalista miniszterelnöknek. A kormányfő parlamenti választókerülete is Hokkaidón található, az ágazat fellegvárában. „A bálnavadászat kényes, nacionalista ügy Japánban”, magyarázza Takada Hiszajo, a Greenpeace szóvivője a New York Timesban. Gondolhatnánk, a tilalom feloldása – ami, mint láttuk, igazából jelképes – a bálnavadászoknak kedvez. De ez sem igaz. Az iparág régóta állami támogatásból tartja fenn magát. Évi 46 millió dollár, átszámítva több mint 13 milliárd forint az adófizetők pénzéből, a méretéhez képest döbbenetes összeg. Ettől elesnek a bálnavadászok. Mostantól a piacról kellene megélniük, ami nem lesz könnyű. Hogy lehetnek-e nyereségesek? Komacu Maszajuki egykori kormánytisztviselő egyenes választ ad: „Kizárt dolog”. A költségek magasak, a bálnahús drága, a kereslet nem túl nagy. Megeshet, hogy az ágazat csődbe megy – Patrick Ramage, az Animal Welfare állatvédő alapítvány vezetője ebben bízik, ezért nem is bírálja a kormány döntését. A bálnavadász-szövetség elnöke, Kai Josifumi úgy érzi, ha hazájában négy évszázad után abbahagynák a bálnavadászatot, szégyent hoznának őseikre. Hagyománytisztelő társadalomban népszerű érv ez, de suta. Bár egyes halásztelepüléseken valóban régóta űzik az ipart, a cethús régen nem volt nemzeti eledel. Csak a második világháború után terjedt el. A rommá bombázott szigetországban a megszálló amerikaiak voltak azok, akik éhséglázadásoktól tartva biztatták a helyieket, lőjenek bálnát, hogy legyen mit enniük. A fogyasztás hetven éve hirtelen ugrott meg. 1962-ben volt a csúcs (226 ezer tonna), amikor csaknem tízszer annyi fogyott, mint manapság. A bálnahús a legfontosabb fehérjeforrás lett az iskolákban.  

Gyermekkori ízek

A már idézett taxis – aki lelkesen bizonygatta, hogy a bálnaevés a japán kultúra része – 66 éves. Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyikben a bálnahús a gyerekkor nosztalgikus ízeit idézi fel. Neki és kortársainak ez nem gazdasági vagy környezetvédelmi kérdés, hanem érzelmi. Íme, ezért dacol Abe miniszterelnök a nemzetközi közvéleménnyel, ezért vállalja a kellemetlenségeket: politikai hasznot remél, valószínűleg nem is alaptalanul. Eközben a bálnahús népszerűsége csökken a szigetországban. Újabb felmérések szerint a fiatal japánok nem rajonganak érte, szívesebben eszik azt, amit az átlag európai: marhát, sertést, baromfit. A vágóállatok „ökológiai lábnyoma” pedig jóval nagyobb, vagyis a tenyésztés és a húsipar durvábban károsítja a környezetet – ezt a természetvédők sem vitatják. Vessünk egy pillantást a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) úgynevezett „vörös listájára”, amely a kipusztulástól fenyegetett állatfajokat tartja nyilván. A csukabálna és a trópusi bálna nem szerepel a felsorolásban, nem számít veszélyeztetettnek. A tőkebálna igen, de azzal a megjegyzéssel, hogy példányszáma évek óta emelkedik. A Rikkyo Egyetem tanára, Szakuma Junko szerint minden azon múlik, ragaszkodnak-e az észszerű szabályozáshoz, betartják-e a szigorú kvótákat. Ha igen, akkor a bálnavadászat hosszú távon fenntartható, ami a rettenetes vízigényű nagyüzemi állattenyésztésről nem mondható el. Az állatvédők arra figyelmeztetnek, hogy a megszigonyozott tengeri emlősök lassú, fájdalmas halált halnak. Ez olyan ellenérv, amivel jóérzésű ember nem vitatkozik. Japánban erre azt felelik, korszerűbb technológiával a szenvedés csökkenthető, lerövidíthető – és ismét csak a vágóhidak borzalmaival példálóznak. Hozzáteszik, hogy Norvégia és Izland is vadászik bálnára, sőt lakosságához viszonyítva arányosan sokkal többet ejt el. Közben alig esik szó a tonhal és egyes rákfajták esztelen túlhalászatáról is, pedig az súlyos globális probléma. Mindezeket figyelembe véve úgy gondolják, a nyugati világ felháborodása álszent. Ha a fentiekből bárki azt a következtetést vonná le, hogy támogatjuk a bálnavadászatot, téved. Éppen ellenkezőleg, a Humane Society International képviselőjével, Nicola Beynonnal értünk egyet, aki szerint nincs elfogadható magyarázat e csodálatos élőlények lemészárlására. Csupán arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy a problémakör sokkal összetettebb – kulturális, gazdasági, politikai, környezetvédelmi, pszichológiai –, mint ami belefér a félperces tudósításokba. Ám a kusirói kikötőben fel­trancsírozott cetet látva mi is azt valljuk: a bálnavadászatot be kell tiltani.

227 bálna elejtését engedélyezték a japán hatóságok erre a szezonra, ami kevesebb a tavaly „tudományos céllal” megölt 333 cetnél.