Szalay-Berzeviczy Attila;I. világháború;kiállítás;Szarajevó;fotókiállítás;

2019-07-07 16:38:14

Huszárok, utána!

A szarajevói városházán, ahogy ott nevezik, a Vijećnicán nyílt fotókiállítása a Versailles-i békeszerződés aláírásának centenáriumán az elsősorban a pénzügyi szektorból, no meg a Budapesti Olimpiáért Mozgalomról ismert egykori tőzsdeelnök Szalay-Berzeviczy Attilának. A közgazdász az elmúlt öt évben csaknem 60 országban, több tízezer kilométeren át követte és fényképezte az I. világháború 100 éves évfordulójának megemlékezéseit: díszbe öltözött államelnököket, katonai felvonulásokat és újrajátszott csatákat. A megnyitón jártunk, ahol Habsburg György mellett majd’ egy hadosztálynyi huszár is tiszteletét tette.

Szarajevóban valahogy élőbb a történelem, mint máshol. Ahogy az ember végigsétál a Miljacka folyó partján, szinte érzi a levegőben az elmúlt 100 év puskaporának mára csevapcsicsás faszénfüstre szelídült illatát, és már-már látja, ahogy az autó a trónörököspárral lefékez a Latin híd lábánál. Gavrilo Princip előlép, és eldördül a végzetes, egész Európa, sőt a világ sorsát a mai napig meghatározó lövés. Aztán kicsivel odébb, mintegy (ön)igazolásként feltűnik a jelenlegi városháza (ál)mór stílusú, meseszép épülete, rajta hatalmas molinóval: a Nagy Háború százéves története július 12-ig itt megtekinthető! Odabent a kiállítás még épül: a fotós, a konzul, de még Magyarország szarajevói nagykövete is a képek körül tüsténkednek. Délutánra egészen felbolydul a Vijećnica „népe”, és mint a világtörténelem során annyiszor, ismét olybá tűnik, Szarajevóban történik valami érdekes, valami számottevő. 

A megnyitó pontos koreográfia szerint zajlik: szimbolikusan ugyan­azon a lépcsőn vonulnak le a kiállítótérré avanzsált aulába a beszédeket tartó közméltóságok – polgármester, nagykövet –, no és a nap főszereplője, Szalay-Berzeviczy Attila, ahol annak idején, napra pontosan 105 évvel korábban, Ferenc Ferdinánd segítette le Zsófia főhercegnét. Laikusként kicsit fura nézni, mennyire komolyan van véve – mind a projektgazda, mind pedig a város részéről – ez az egész, de nem kell hozzá sok idő, hogy az a szenvedély, amivel pél­dául Szalay-Berzeviczy beszél a Nagy Háborúról, illetve annak tanulságain keresztül a béke törékenységéről, átjárja a jelenlévőket.

Posztómente harminc fokban

A sokakban ott motoszkáló kérdés, nevezetesen, hogy „mi közöm van nekem 2019-ben az I. világháborúhoz, azon túl, hogy esetleg ott esett el a déd- vagy ükapám?”, a képek és a hozzájuk kapcsolódó történetek láttán kínosan okafogyottá válik. És nem pusztán az emlékezés fontossága miatt, amiről az egyik díszvendég, Habsburg György beszélt, hanem azért is, mert kissé kényelmetlenül kapargatják a jelen számtalan helyen omladozó vakolatát. Aztán megérkeznek a tetőtől talpig huszár- vagy önkéntes ápolónői egyenruhába öltözött hagyományőrzők (el tudják képzelni, mennyire lehet kényelmes viselet 30 fokban a posztódolmány meg a mente, a lószőrforgós csákó és a sarkantyús csizma), és felteszik a rendezvényre a koronát. Minden jeles eseményen ott vannak – meséli a Soproni Huszár Hagyományőrző Egyesület elnöke, Grubits Róbert huszárkapitány, nem volt kérdés, hogy Szarajevóba is eljönnek. Elképesztő, mennyire átlényegülnek és komolyan veszik a játékot, itt ők tényleg a soproni 9. Nádasdy Huszárezred, akik 1914 decemberében, Galíciában, a limanovai csatában megállították a Krakkó irányába áttörni készülő orosz csapatokat. Többes szám első személyben büszkélkedik Grubits huszárkapitány is: „az ezredünk visszaverte az oroszokat, de az ezredparancsnokunk, Muhr Ottmár sajnos elesett…”.

„Mi meg a krasniki ütközetet nyertük meg, ami az első olyan csata volt az I. világháborúban, mely a Monarchia csapatainak győzelmével végződött 1914 augusztusában” – kontráz rá az I-es számú huszárezred képviseletében Tibor, aki meg is mutatja a 100 éves évfordulón lejátszott rohamról készült, meglehetősen élethű felvételt.

Egybegyűjtött memento morik

A kép hirtelen beránt a Nagy Háború világába, és ahogy elindulok a kronologikus sorrendben sorakoztatott fotók mentén, egy izgalmas történelmi utazás élményei kelnek életre bennem, ha nem is annyira hús-vér valóságukban, mint ahogyan azt Szalay-Berzeviczy Attila az elmúlt öt évben át- és olykor újraélte. Merthogy ő ott járt mindenütt, ahol az I. világháborúban most már több mint 100 éve ütközet zajlott, és azokon a helyszíneken is, amelyeken ezekről a csatákról, győzelmekről, olykor vereségekről akármekkora ceremóniával is, de megemlékeztek 2014 és 2019 között. Fotózta az arlingtoni temetőben az I. világháborús ismeretlen katona sírját koszorúzó Donald Trumpot vagy Erdoğan török elnököt a Dardanelláknál. De járt annak a katonának a szobránál is, aki első belgaként esett el a háborúban. A Somme folyó völgyében menetelő hagyományőrzőket fényképezett, akik a háború egyik legvéresebb csatáját játszották újra, ahol a britek 57 470 fős veszteséget szenvedtek 24 órán belül; az Adamello-hegyen (az Alpok második legmagasabb csúcsa) pedig egy memento moriként ékeskedő ágyút kapott le, melyhez 3539 méter sziklás terepet kellett maga alá gyűrnie. Sokszor embertelen körülmények között, elviselhetetlen kánikulában vagy életveszélyes fagyban gyalogolt. Szaúd-Arábia sivatagában megkereste a Damaszkuszból Medina felé tartó Hejaz vasút kisiklott, 100 éve a homokban heverő egykori szerelvényét, járt a Falkland-szigetektől kezdve Na­mí­­bián át Pápua Új-Guineáig mindenhol, ahol akárcsak egyetlen puskalövés is eldörrent; de ott volt egy olyan, a Bruszilov-offenzíva alkalmából ren­de­zett amatőr hadijátékon is, egy picike ukrán faluban, valahol Lviv és Kovel között, ami egyáltalán nem volt világ­esemény – a helyiek nem is értették, miként értesülhetett róla Magyarországon. Az iraki–iráni határon még őrizetbe is vették, és elkobozták az iratait és a fényképezőgépét. Állítólag amerikainak nézték őt és két társát – mekkora megkönnyebbülés lehetett mindenki számára, amikor kiderült, hogy magyarok és hogy nem partra szálltak, hanem egy készülő könyvbe fotóznak I. világháborús helyszíneket. A képek nyomán még Togóban, a németek egykori afrikai gyarmatán is járhatunk, ahol csupán egy ott elesett német parancsnok elfeledett sírja emlékeztet a háborúra – egy szalmatetős kunyhókkal szabdalt afrikai falucskában élő család kertjében.

Jólesne egy laktózmentes pálinka

Miközben a képek alkotta íven pereg a történelem, a fenti szalonban pedig egy panelbeszélgetés zajlik a Budapesten élő Nick Thorpe-pal, Habsburg Györggyel, Szalay-Berzeviczyvel és egy bosnyák történésszel, lent kezdi visszanyerni a terepet a múlttól a jelen. Persze csak fokozatosan. Krisztának, a tábori önkéntes nővérnek például megered a nyelve, mutatja az IFJ-t a sapkáján, hogy biza ő is I. Ferenc József „katonája”. Kossuth Zsuzsáról mesél lelkendezve, hogy hozta létre évekkel a világhíressé lett Florence Nightingale előtt az önkéntes ápolói szolgálatot, s ahogy sztorizik, ő is többes szám első személyre vált. „Felcserek, szanitécek mellett dolgozunk, van, aki a frontvonalban. Már 1848-ban arra szólítottuk fel az asszonyokat, hogy ne zászlókat hímezzenek, hanem tépéseket (tapaszokat) készítsenek!” Amikor hirtelen témát vált, és annyit mond, de jólesne egy laktózmentes pálinka, hirtelen nem is tudom eldönteni, vajon nem szerepből mondja-e. Grubits huszárkapitány segít ki, aki a pálinka szó hallatán leroskad, kicsit meglazítja a dolmányát és gluténmentes fröccsről kezd álmodozni. Kirántja a kardját, mely, ahogy ő mondja, 1915-ös beütésű, vagyis sanszos, hogy egy-két oroszt lekaszabolt, és egy „Huszárok, utánam!” kiáltással fröccsroham helyett egy pohár vízért nyúl. Ideiglenesen az is megteszi. Egy kis ideig még izzadva várják, hogy újra csatasorba állhassanak, de aztán szép lassan visszaállnak a szerepükbe, végül is, a ruha teszi az embert, és még a verejtékcseppek is eltűnnek a homlokukról. Megint a gorlicei áttörésnél járunk, ahogy a harcban megfáradt lovakkal baktatnak visszafelé éjjel, 800 méteres szintkülönbséget megmászva, a Kárpátok nyúlványán. Ahogy a fenti panelbeszélgetésnek vége, és lassan kezdenek leszivárogni a hivatalos főhősök, ők is összekapják magukat, és őszinte gesztusokkal ugranak dísz­vigyázzba, mikor elhalad előttük az utolsó Habsburg trónörökös fia – „Királyi Őfelsége – szólítja meg egyikőjük –, megengedne egy közös fotót?”.

Az eredeti tervek szerint a kiállításmegnyitóra hivatalos lett volna a Princip család egyik ma élő leszármazottja is, hogy egy Habsburg Györggyel történő szimbolikus kézfogással jelképesen pont kerülhessen egy olyan konfliktusra, mely az eltelt 100 év ellenére is, hol közvetlenebbül, hol közvetetten, ezer szállal hálózza be a jelent, de Bosznia-Hercegovina és Szarajevó városa megvétózta a kezdeményezést. Úgy tűnik, a levegőben terjengő csevapcsicsaillat, a béke és a látszólag jól működő multikulturalizmus ellenére a helyiek még emlékeznek a puskapor szagára...