Trumpizmus: a vesztesek lázadása?

Publikálás dátuma
2019.07.06. 19:55

Fotó: Marabu rajza
Az eredmény közismert: a 2008-as pénzügyi összeomlás a trumpizmus feltételeit már jóval a névadó színre lépése előtt megteremtette.
Ha Donald Trump történetesen nem az Egyesült Államok elnöke lenne, akkor remekül szórakozna a világ. Azon a júniusi kampányrendezvényen, amelyen újraindulási szándékát bejelentette, mindössze annyit ígért, hogy győzelme esetén gyógyítani fogják a rákot, megsemmisítik az AIDS-t és embert juttatnak el a Marsra. Az elnök Twitter-üzenetei néha annyira nevetségesek, hogy sokan még reménykednek: a kisiskolásokra sem jellemző ostobaságokat talán nem ő maga írja. A G20-csúcson viccelődve kérte Putyintól, hogy ne avatkozzon bele a jövő évi elnökválasztásba. Amúgy Trump – elnökként – az iráni válság napjaiban is a hadsereg főparancsnoka.    A trumpizmus, sajnos világjelenséggé vált, amitől egyhamar nem szabadulhatunk. Meghaladásához az is kevés lenne, ha a 2020-as elnökválasztáson egy demokrata jelöltnek sikerülne győznie. A több évtizede uralkodó, mohó és gátlástalan gazdaságpolitikát kellene megváltoztatni ahhoz, hogy a nacionalizmust éltető társadalmi elégedetlenség ne termelődjön újra. Az abszurd jövedelemelosztásnak köszönhető ugyanis, hogy a szélsőséges pártok erősödnek. A brexitisták Nagy-Britanniát – békeidőben soha nem látott – káoszba taszították. Salvini és a magyar miniszterelnök egyaránt a vesztesek manipulálásának mesterei: igazi „nemzetmentő” populisták.

Kettészakadó társadalom

John Komlos, magyar származású amerikai professzor nemrég A trumpizmus diadalának gazdaságtörténete címmel tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémián. Az elnökválasztási adatok elemzése alapján állítja, hogy Trump három demokrata erőd (Pennsylvania, Michigan és Wisconsin) „átállása” miatt győzhetett 2016-ban. Ezek a ma már rozsdaövezeti államok egykor virágzó feldolgozóiparral rendelkeztek. Az itt élők korábban mindig a demokratákra szavaztak, de a Reagan elnök által elindított „ipartalanítási” folyamatnak a kékgallérosok a vesztesei lettek. Komlos professzor véleménye szerint Trump megválasztása egy 36 éven át tartó kétségbeesés-felhalmozás eredménye. Ha valaki Amerikáról hall, általában a korlátlan lehetőségek hazája, a siker és az ezzel járó mesés gazdagság jut az eszébe. A valóság azonban prózaibb. Az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikája ugyanis sajátos kettős társadalom kialakulásához vezetett. A republikánus és demokrata elnökök sorozatos adócsökkentései elsősorban a pénzügyi szféra menedzsereinek és általában a tőkejövedelemből élőknek kedveztek. A munkavállaló tömegek helyzetét viszont az eladósodás, a csökkenő relatív jövedelem és az ebből fakadó kilátástalanság jellemezte.  A gazdaságilag lemaradó régiókban évtizedek óta halmozódó feszültségek sokféle formában jelentkeztek. Az országban 2016-ban 384 – lövöldözéssel járó – incidens fordult elő, a halálos áldozatok száma elérte a több százat, egyetlen év alatt. Mivel a kézifegyvergyártók a kampányok fő finanszírozói, ezért még a tanárok felfegyverzésének őrült ötletét is komolyan kell venni. Szánalmas, hogy az ámokfutók áldozatainak hozzátartozóit a hivatalban lévő elnökök csak az együttérzésükről tudják biztosítani. Az Egyesült Államokban az egy főre jutó drogfogyasztás háromszorosa a nyugat-európai átlagnak és a kábítószerhez köthető halálesetek száma nyolcszor magasabb. Az egészségügyi statisztikák kimutatják azt is, hogy a „kétségbeesésből fakadó halálozási ráta” (az öngyilkosság, a túlzott alkoholfogyasztás következményei) a középiskolai vagy annál alacsonyabb végzettséggel rendelkező fehér férfiak körében a legmagasabb. A Gallup felmérése szerint 2017 júliusában az amerikai lakosság 43 százaléka érezte úgy, hogy anyagi nehézségekkel küzd, ami nagyjából 140 millió potenciális szavazót jelent.  Ilyen számok mellett érthető, hogy Hillary Clinton tömeges felháborodást keltett felelőtlen megjegyzésével, hogy a létminimum alatt élőket „egy csomó szánalmas alaknak” nevezte. Ezzel maga is elismerte, hogy a szegényekkel egyáltalán nem törődő washingtoni elit képviselője. Trump fő üzenete ezzel szemben az volt, hogy újra naggyá teszi Amerikát. A büntetővámokkal vissza fogja szerezni a külföldre települt munkahelyeket és egyébként is: minden bajért a bevándorlók és a muszlimok a felelősek. Mint tudjuk, a politika többnyire az érzelmekről szól. Komlos professzor például Trumpnak azt a nyilvánvalóan hazug, ám hatékony kampányjelszavát is idézte, miszerint „imádja azokat, akik alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek”.

Brexitisták, Salvini, stb

A neoliberális gazdaságpolitika jó harminc éve pusztít szerte a világon. A pénzügyi válságot lényegében azzal idézték elő, hogy a betétesek érdekeit védő prudenciális jogszabályok jó részét hatályon kívül helyezték. A „deregulátorok” azt hirdették, hogy a banki önszabályozás idővel mindent megoldó csodaszerré válik. Az eredmény közismert: a 2008-as pénzügyi összeomlás a trumpizmus feltételeit már jóval a névadó színre lépése előtt megteremtette. A Lehman Brothers fizetésképtelensége bankcsődök sorozatát indította el, ami a tőzsdékre és a reálgazdaságra is átterjedt. A pénzügyi válság az európai populisták előretörésében is fontos szerepet játszott, miután a kontinens egyike lett a nagy veszteseknek. Az Unióban elsősorban az euróövezet déli tagállamai (görögök, olaszok) kerültek nehéz helyzetbe, de a kelet-európaiak (Magyarország, Lettország, Románia) talpon maradásához is az IMF segítsége kellett.  Az ipari munkások helyzete nemcsak a három idézett amerikai államban vált reménytelenné. Nagy-Britanniában is hasonló volt a helyzet; a Brexit fő támogatói ugyancsak a kékgallérosok voltak. Nekik főleg Angliában, a lepusztult rozsdaövezetekben kell a megélhetésükért küzdeniük. Iskolai végzettségük általában nem elég a piacképes (pl. IT) munkakörök betöltéséhez, ezért is hallgatták lelkesen a brit kivételességet hirdető szónokokat. Nigel Farage vagy Boris Johnson retorikája és az „America first!” trumpi jelszava között nem nehéz felismerni az azonosságokat.  Az olasz gazdaság lényegében évtizedek óta Európa „beteg embere”. Az egy főre jutó GDP nem haladja meg az euró 1999-es bevezetésekor elért szintet, magas a munkanélküliség, s az ország óriási, 2300 milliárd eurós államadósságot görget maga előtt. A 2018-as olasz parlamenti választás nagyon hasonlított a britek két évvel korábbi Brexit-döntéséhez. A populista stratégia mindkét helyen a külföldről érkezők elleni gyűlöletkeltésre épült. Olaszországban a nagyjából 600 000 afrikai menekült miatt nőtt meg az unió-ellenesség, a briteknél viszont az uniós munkavállalókkal riogatták a szavazókat. Matteo Salvini Liga-vezér a nem túl eredeti „Olaszország az első!” szlogennel kampányolt és folyamatosan migránsozott. A primitív populizmus sajnos mindig a nagy gazdasági átrendeződések veszteseire hat. A magyar választók jelentős része nem tekinthette magát a rendszerváltás nyertesének. Az „átmenet nélküli gazdasági átmenet” nem igazán volt átgondolt, miután a spontánnak nevezett privatizáció értékes gazdasági kapacitásokat is semmivé tett. A korabeli becslések szerint az állami vagyon tömeges és egyidejű értékesítése miatt a túlkínálat a régióban mintegy tízszerese volt a keresletnek, így értékarányos magánosításról szó sem lehetett.  A 2004-es uniós csatlakozás néhány euforikus éve után Magyarországon is a válság következett. A pénzügyi összeomlást a Bajnai-kormánynak ugyan sikerült elhárítania, de a Fidesz-konszolidáció nem a bérből vagy nyugdíjból élőknek kedvezett. A kormány gazdaságpolitikája a kezdetektől a gazdagokat támogatta, ám a rezsicsökkentés ettől még népszerű és ugyanúgy hat, mint a bevándorlók elleni propaganda. Annak ellenére, hogy a szavazók számláin megjelenő néhány ezer forintos jóváírás – az uniós támogatásokból ellopott százmilliárdokhoz képest – csak szégyenletes alamizsna. A lelkes híveket láthatóan a haveri kapitalizmus szorgos építése vagy a jogállam felszámolása sem zavarja. Mint láttuk, a „bőkezű” és migránsozó Fidesz a megosztott ellenzéket az EP-választáson is könnyedén felülmúlta.

A harc folytatódik

Ahogy utaltunk rá, a trumpizmus – mint világjelenség – csak a gazdasági háttér ismeretében érthető igazán. A neoliberális évtizedek pusztító örökségét persze jó lenne idővel felszámolni: a kutatók a felelős – gondolkodni még hajlandó – politikusoknak számos alternatív modellt javasolnak. Addig is örülni kell minden apró sikernek. A CNN által közölt legújabb felmérés szerint a 2019 júniusában megkérdezett amerikai választók 51 százaléka 2020-ban már nem akar Trumpra szavazni. Ez negatív rekord, miután a korábbi elnökök esetében a ciklus harmadik évében soha nem volt ilyen magas az elutasítók aránya. Talán az európai kontinensen is megmozdult valami. A választók józan többsége végül is megakadályozta a „trumpisták” áttörését az Európai Parlamentben. Számunkra különösen fontos, amit Herman van Rompuy az EP-választás óta csak vagdalkozó magyar miniszterelnök leveléről mondott. Szerinte a jogállam tökéletességéről szóló igazoló jelentés legalábbis „problematikus”. Bölcs vélemény.
Szerző

Bóta Gábor: A bűn mítosza

Publikálás dátuma
2019.07.06. 16:11
Clyde és Bonnie (Jenővári Miklós, Józsa Bettina)
Fotó: MARGITSZIGETI SZABADTÉRI SZÍNPAD
Nehéz megmondani, hogy Bonnie Parker és Clyde Barrow, akik szegény sorból érkeztek, tehát kitörési kísérletnek is felfogható a törvényen kívüli tevékenységük, lesüllyedtek, vagy felemelkedtek azáltal, hogy bűnözőkké váltak.
Azért az morbid, hogy a két sztárrá vált bűnözőtől, fegyveres rablás közben, autogramot kérnek a Bonnie & Clyde című musicalben, amit a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láthattunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés osztályának hallgatóival, Harangi Mária rendezésében. Nehéz megmondani, hogy Bonnie Parker és Clyde Barrow, akik szegény sorból érkeztek, tehát kitörési kísérletnek is felfogható a törvényen kívüli tevékenységük, lesüllyedtek, vagy felemelkedtek azáltal, hogy bűnözőkké váltak. Az tény, hogy senkinek számító névtelenekből, közismertek, bizonyos mértékig körülrajongottak, celebek lettek, kitűntek mások közül, nimbuszuk lett. Nimbusza azoknak, akik gyilkolnak is? Ha éppen rajtuk ütnek, rendőröket puffantanak le. Hát bizony ez így volt, és lám, a nimbusz, a hírnév máig tart, pedig amikor az úgynevezett Barrow banda garázdálkodott, az a gazdasági világválság idején, az 1930-as években történt. Az előadás jól érzékelteti, hogy ha baj van, nagy a nincstelenség, akkor különösen szükség van hősökre. Kimondottan előny, ha alulról, az elnyomottak közül érkeznek, így mindenki beléjük láthatja saját boldogulásának esélyeit is. Frank Wildhorn, Ivan Menchell és Don Black musicaljében valódi indulat, düh, elkeseredés van. Amikor a Kaposvári Egyetem és a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium hallgatóiból álló tömeg bejön, és dalra fakad, szikrázó szemekkel, elsötétedő tekintettel, lábbal dobbantva közelít felénk, az közel áll egy forradalmi kórus tetterejéhez, falakat szétvetni akaró energiájához. Harangi többször bebizonyította, ha nem is pokolra menően, nem 8 napon túli sérüléseket okozóan, de az átlagosnál sokkal inkább képes musicalek segítségével komoly társadalmi kérdésekről beszélni. Például A mi utcánkban a Centrál Színházban, szarkasztikus humorral, jókora lendülettel, lefegyverző játékossággal esett szó kiközösítésről, másságról, öngyilkos hangulatú elkenődöttségről. A Madách Színházban bemutatott Csoportterápia pedig arról regél, hogy a gödör legmélyéről is ki lehet kecmeregni valahogyan, és, ha meghallgatjuk egymást, azok is segíthetnek, akik szintén bajban vannak. A Bonnie & Clyde azokról beszél, akik nemigen látnak törvényes kiutat a mindennapok szürkeségéből, megaláztatásaiból, nincstelenségéből. Többre vágynak, módosabb életre, saját házra, szép ruhákra, jó ételekre, és csaknem nulla az esélyük erre. Ha például belegondolunk abba, hogy az átlagfizetésből mennyire kilátástalanul temérdek év alatt lehet venni egy semmi különös, kétszobás lakást nálunk, akkor érezhetjük, hányan, de hányan vannak, valószínűleg mind növekvőbb számban ilyenek. Olyanok, akiknek a földszintes vágyalmaik is fényévnyire járnak a valóságtól. Ezért válhatott a „mi” Viszkisünk is nimbusszal övezetté, lehetett a történetéből film, könyv, mert a szerencsétlen erdélyi srác, akivel kicseszett az élet, aki kalandos úton jutott el Magyarországra, akivel többen rútul bántak, akit simán el is tiporhattak volna, lám-lám, kibabrált a sokak által utált bankokkal, furfangosan, több alkalommal lóvá tette a nem feltétlen közszeretetnek örvendő rendőrséget. Így aztán csaknem Robin Hoodként, Rózsa Sándorként néztek rá. Ő legalább nem gyilkolt, de a Barrow banda ezt is megtette, nem egyszer, nem kétszer. „Ő vagy én”, mondja Clyde Bonnie-nek a darabban, miután egy zsaru fegyvert fogott rá, és lepuffantotta, majd bevallja a szerelmének, hogy gyilkolt. Jenővári Miklós eljátssza, hogy nem is akart ölni, ezt a helyzet adta, aztán ott áll a lány előtt, kissé megszeppenve, mint a szidást, letolást már előre váró gyerek, és lesz is benne része bőven. A Bonnie-t adó Józsa Bettina kifakad, kiabál, rázkódik az egész teste kétségbeesésében, ki akar szállni az egészből, ott akarja hagyni a férfit. De ölelkezés lesz a vége. Furcsa, ha azt mondom, hogy szép ez a jelenet, de tulajdonképpen az. Kicsit olyan, mint amikor Rómeó megöli Júlia testvérét, ami megbocsáthatatlan, iszonyú, de a két szerelmes mégis összeölelkezik, egymásban próbál vigaszt keresni, mert a szerelem mindent felülír. A műfaj szabályainak megfelelően kiélezett szituációkban gyakran dalra fakadnak a szereplők, akik meglepően jól énekelnek, de hát végül is, zenés színész osztályról van szó. Grünwald László igencsak intenzíven, már-már táncmozdulatokkal, hatalmas beleérzéssel vezényli a remek, körülbelül tíz tagú zenekart, melynek tagjai, csakúgy, mint a karmester, olyan korabeli stílusú kalapokat viselnek, amelyek az egykori gengsztereknek is jól állhattak volna. Kiváló a zenei hangzás, bár azért ilyen óriási színpadhoz több muzsikust is el tudtam volna képzelni. És nagyobb díszletet. Tudható azonban, hogy ez a produkció eredetileg a Városmajorba készült, s a nagy sikerre való tekintettel került át a Margitszigetre. Nem ritkán fordul elő, hogy a nem ide készült díszletek itt kevésnek hatnak. Most az a megoldás született, hogy középre tették Nagy Viktória amúgy praktikusan működő, minden helyszínnek megfelelő díszletét, ami közel se töltötte be a színpadot. Két oldalt látszódtak a gondosan megvilágított fák. Ez sokkal jobb megoldás annál, mint amikor fekete függönnyel eltakarják a háttérnek azt a részét, amit már nem fed le a díszlet. A pompázatos „élő” díszletet amúgy is sokkal inkább ki lehetne használni. Harangi csúcsra járatja a színészeket. Kurucz Dániel Buck, Clyde bátyja, akit magával ránt a bandába. Széles Flóra a felesége, akinek a porcikája sem kívánja ezt a vándor rabló életmódot, de ebben az esetben is mindent felülír a szerelem. Ted, a Bonnie iránti szerelmében hoppon maradt rendőr, akinek bosszúból is döntő szerepe van a leszámolásban, Hajdu Péter. Borsi-Balogh Máté lelkészként, erőteljes személyiségével igyekszik óvni a bűntől, de ebben az esetben a tragédia, a főhősök pusztulása eleve elrendeltetett. Nem látjuk, ahogy szitává lövik őket. Befejezésül a szerelmes pár megrázó dalt énekel arról, hogy tudják, nem kerülheti el őket a végzet, együtt fognak meghalni. Bűnösök voltak, mégis mítosz lett belőlük. Hiszen olyan világban éltek, és élnének ma is, amiről nem véletlenül hangzik el Brecht Koldusoperájában, hogy „mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?”
Szerző

Vasas, Kabos: wunderbar!

Publikálás dátuma
2019.07.06. 14:49

A kontraktus amúgy sem lett volna hosszú életű, a szezon első fordulóját ugyanis szeptember 7-én, míg a Béke utcai sporttelep hivatalos avatómérkőzését november 16-án tartották.
Mielőtt megkezdődött az első osztályú labdarúgó-bajnokság 1930/31-es évada, a Ferencváros barátsági szerződést kínált a Vasasnak; az ajánlathoz tartozott az is, hogy a piros-kék együttes az Üllői úton játssza bajnoki mérkőzéseit. A Vasas vezetősége hajlott az egyezségre, de kikötötte: amint a munkásklub pályája elkészül, a megállapodás automatikusan érvényét veszti. A feltételt az FTC nem fogadta el, így a kontraktus „ugrott”; igaz, amúgy sem lett volna hosszú életű, a szezon első fordulóját ugyanis szeptember 7-én, míg a Béke utcai sporttelep hivatalos avatómérkőzését november 16-án tartották.
Az otthonteremtők semmit sem bíztak a véletlenre. Előzőleg már három bajnoki találkozóval tesztelték az új létesítményt, majd a vasárnapi megnyitót megelőző szombaton a Vasas és a FTC második csapata „próbált” a pályán. A korabeli tudósításokban azt is olvasni lehetett: „A tartalék mérkőzés alatt is serényen folyt a munka, hogy a vasárnapi nagy teherpróba elé a lehető teljes felvértezettségben álljon az új sporttelep. A pálya talaját homokkal borították, mert az eredeti talaj erősen csúszott. De a pálya egy részének még nem jutott homok, s itt bizony nagyon csúszkáltak a játékosok. A pályát egyébként szorgalmasan hengerelték, de – mint az új pályánál természetes is – a simaság sem kifogástalan még, s ez mindkét együttest zavarta.”
A Ferencváros-kettő kevésbé szenvedett: a Hádát, Takács I-et, Bukovit – akkor még: Bukovait – felvonultató zöld-fehér „fakó” 6:2-re nyert a Vasas ellen, amelyben felbukkant a piros-kékek korábbi labdarúgója, a New Yorkból hazalátogató, később világhírű edzővé avanzsáló Guttmann Béla, továbbá Strobl-Sós Károly, a hatvanas évek végének magyar szövetségi kapitánya és Jellinek Tivadar, a Tédinek (Teddynek) becézett ideál, aki az ollózás első hazai nagymesterei közé tartozott.
Ha ezek a fiúk csak a „kettőben” futballoztak, akkor kik lehettek az „egyben”? – tűnődhet az olvasó. Ami az FTC-t illeti, könnyebb a helyzet, mert a franzstadtiaknál egyenesen világszámok szerepeltek, a sérült Kohutot például Lázár „tanár úr” pótolta a bal szélen. Egyébként meg a nevezetes T betűs csatárok játszottak: Táncos, Turay, Toldi, valamint a Vasastól igazolt gólkirály, Takács II. A vendéglátóknál jóval szerényebb volt a hírességek készlete. Igaz, Brunecker Ottóról már 1923-ban azt írták a Vasas–III. Kerület találkozóról (1:0) közzétett beszámolóban, miután gólpasszt adott a „kis Takinak” hívott nagy Takács II-nek: „Az ifjúsági játékos talentumos labdarúgónak bizonyult az »öregek« között is.” A többiek közül a kapus Bereczky Gábor Pesterzsébet városában volt alkalmazásban mint sofőr; Rottler-Rózsa József akkor már tizenegy éve dolgozott üzletvezetőként a Fogyasztási Szövetkezet fiókjainak egyikében, és arról beszélt, hogy „bizony reggeltől estig nincs megállásom”; Egri Gábor szabóként kereste a kenyerét, de hiába varrt rengeteget, a pályán egyáltalán nem szerette a ruhát; Stanzl Károly pedig így kommentálta 1931-es lábtörését: „Privát szerencsém, hogy nincs állásom. Mert ha volna, most elveszíteném.”
Jeckl István hasonlóképpen nyilatkozott a Béke utcai nyitány, pontosabban az után, hogy már a 8. percben megsérült: „Amióta futballozom, soha nem pihentem egy vasárnapot se. Talán majd most...” A jobbszélső már 0:1-nél rándult le, mert Toldi Géza mindjárt a 6. percben vezetést szerzett a Ferencvárosnak, amely a találkozó elején még nagyobb favorittá vált, mint a mérkőzés előtt, mert cserélni akkoriban nem lehetett, Jeckl pedig – a sportsajtó stílusában – csak statisztált a pályán.
Ám az, ami ez után következett, nagyobb szám volt még a Vígszínházban futó vígjátéknál, a Csodabárnál is, amelyben a főszerepet a Wundert alakító Kabos Gyula játszotta. (Naná: wunderbar!) Alig fél óra múltán a gyakorlatilag létszámhátrányban futballozó Vasas 3:1-re fordított, és a ferencvárosiak a szünetben nem győzték szidni a játékvezetőt, hogy a harmadik gól lesállásból esett, s hogy Bíró bíró nem hajlandó a Vasas-hendszeket a tizenhatoson belül észrevenni. A rendezők mintha megsejtettek volna valamit, a korlátokra felszegezték a táblát, hogy „a játékvezetőt sértegetni nem szabad!” A felirat elkészült, sok más nem. „Az ajtókon csak elvétve akad kilincs, a falakról a mész lemász” – jelentette a Nemzeti Sport. Igaz, másutt napvilágot látott az is: „Tribün azért van. Tíz hosszú padsor, szépen emelve úgy, hogy minden helyről pompásan lehet látni. Legalább 1500 az ülőhelyek száma. Tető, fedett lelátó egyelőre a jövő zenéje – majd, ha lesz a vasasoknak pénzük.” S a kezdeti állapotokat rögzítette ez a megállapítás is: „Olyan szélorkán dühöngött az alacsony kerítéssel ellátott sporttelepen, hogy nagy keletje lett volna a forralt bornak. De a pálya berendezése még annyira hiányos, hogy még forralt bort sem mérnek ki.”
A szélorkánt hangorkán váltotta fel: a Vasas szurkolói mámorosan ünnepelték kedvenceiket, miután az első félidőben megszerzett kétgólos előnyt a második szakaszban nemhogy megtartani, de növelni is sikerült! Az 5:2-es végeredmény a tíz egészséges játékossal győztes piros-kékek szempontjából mesébe illett, és Kiss Gábor, akit az örömtől részeg drukkerek a vállukon hordoztak körbe, felszabadultan viccelt: „Hű, mi lett volna akkor, ha mind az öt csatár sántán játszik!” Az utolsó két percre egyébként az FTC létszáma is megcsappant, mert a hajrában Korányi összefejelt Egrivel, és csak húsz percnyi élesztgetés után tért magához. Másnap megkérdezték tőle: – Emlékszik a balesetet megelőző helyzetre? Kapásból felelte: „Semmire sem emlékszem.”
A vasasok viszont minden momentumot felelevenítettek a Budapest kávéház különtermében. A vidám társaság este érkezett törzshelyére, és a hajnali órákig együtt maradt. Mire szétszéledt, tagjai már megvehették a reggeli lapokat a rikkancsoktól. A Budapesti Hírlapban büszkén olvasták: „A lelkesedésnek minden akadályt leküzdő ereje aratott diadalt a Béke utcai új pályán, ahol a Ferencvárost katasztrofálisan súlyos vereség érte a Vasas csapatával szemben. Bukovai kidőltével a ferencvárosi csapat elveszítette egykor oly magasan álló stílusát, és játékának fénye egészen elhomályosodott. Takács II és Tänzer (Táncos) letörése járult még hozzá fokozott mértékben a csapat szomorú hanyatlásához. A még kultúrátlan talajon a ferencvárosiak nehezen mozogtak, a vasasok viszont vígan élvezték a saját pálya előnyeit.” A Sporthírlap sem fukarkodott az elismeréssel: „A vasasok főnixszerű újjáéledése a mai sportéletnek szinte a csodával határos eseménye. A lejtőn megállani, visszaverekedni magát az első sorba, ott önerejéből mindjárt újat és maradandót teremteni: mindez olyan bravúros cselekedet a mostani időkben, hogy csak a legnagyobb elismeréssel lehet róla szólani. Hatalmas rejtett energia szabadult ki a magyar sporttársadalomnak abból a kis csoportjából, amely a Vasas nevet viseli, s ez a szabaddá vált energia alkotó munkaerővé transzformálva követel teret az érvényesülésre.”
Akár lemászott a mész, akár nem, a pályaavatáson a házigazdák szempontjából teljes volt a Béke.

VASAS–FTC 5:2 (3:1)

Bajnoki mérkőzés, 1930. november 16., Béke utca, 3000 néző. Jv.: Bíró.
Vasas: Bereczky – Szemere, Rózsa – Remmer, Burger, Kiss – Jeckl, Brunecker, Dán, Egri, Stanzl. Ferencváros: Angyal – Korányi, Papp – Laky, Tőrös, Berkessy – Táncos, Takács II, Turay, Toldi, Lázár.
Gól: Toldi (6. perc), Brunecker (8. és 31.), Stanzl (27. és 73.), Takács II (62., 11-esből), Egri (68.).

Szerző