Papp Sándor Zsigmond: Haza a szavakban

Publikálás dátuma
2019.06.30. 18:00
Illusztráció
Fotó: Népszava
„Lehet, hogy nekem a haza a folytonos köztes állapot, a senkiföldje. Néma átmenet a valahonnan és a valahová között, azon ismeretlenné gyúrt városok utcái, ahol a novelláim és regényeim hősei – már ha hősöknek lehet őket nevezni – lézengenek.”
Pár napig otthon voltam. Raymond Queneau módjára több verzióban is leírhatnám ezt a mondatot. Jobboldali érzelműeknek mondhatnám úgy, hogy Tündérországba tértem haza, őseim földjére, mérsékeltebbeknek: Erdélyben látogattam meg a családomat, baloldaliaknak Romániába tettem egy rövid utazást, a tényeket szikáran, érzelmek nélkül kedvelőknek pedig csak így: átmentem pár napra a szomszédba. Az otthon és haza nem csak mostanság ilyen képlékeny fogalom számomra. Félig Szatmárnémetiből, félig Kolozsvárról származom. Előbbibe megyek haza, de a honvágy utóbbiba hív, miközben a Moldvában található Radócban születtem, a hegyeken túl, ahová azóta se tettem be a lábam. Puszta adat a személyimen. Erről a katyvaszról írtam már egy regényt, így most nem részletezem. Majdhogynem átlagos magyar értelmiségi kálvária Ceausescu Romániájában, mely elvárta rommagyar állampolgáraitól, hogy kétely nélkül és fennhangon szeresse idegenné tett hazáját. Ám minél harsányabban szavaltatták velem a hazafias román verseket, minél hangosabban kellett kimondanom, hogy patrie, annál jobban zsugorodott a haza, előbb a Fekete-tenger tűnt el, aztán Bukarest, az egész Bărăgan, a Bánság és Olténia, aztán leszakadt maga Erdély is, köddé vált Szatmár megye is, és a város nagyobb része, hogy végül csak pár ismerős utca, az udvar, és az a cipőnyi hely maradjon, amelyen állok. Úgy tűnt, csak ezért tudok hős pionírként (az úttörő román megfelelője) felelősséget vállalni, csak ezt tudom védelmezni. És aztán egész életemben ezt a cipőnyi helyet vittem magammal, ezzel gazdálkodtam, ebből próbáltam kihozni a legtöbbet (lásd még: Ahol én fekszem, az az ágyad). Kelet-Európa egész XX. századi története arról szólt, hogy az a legjobb, ha az ember nem is nagyon számol többel, nem nézi a térképet, nem ragaszkodik semmihez, főként nem a hangzatos szavakhoz. A tévében persze egy másik haza lehetősége is felködlött, a Mézga család és Kudlik Júlia hazája, ahol mindenki magyarul beszél és tele van a bolt kólával. De ez a haza is csak addig tartott, amíg ki nem kapcsoltuk a tévét (hétfőn nem is volt adás!), amíg az időnként bolhás másik haza el nem sötétült. Aztán amikor már eljutottam Budapestre (hamarabb mint a sokkal idegenebbnek tűnő Bukarestbe), szinte mámorosan fedeztem fel, hogy nem kell előre elgyakorolnom a legfontosabb mondatokat a hivatali ügyintézésnél és minden egyes szót értek a moziban. Más kérdés, hogy ideköltözésem után, amikor már ez lett a normális, hirtelen hiányozni kezdtek a kedvenc színészeim eredeti hangjai, De Niróé és Al Pacinóé, és az angol nyelvtudásom is észrevétlenül sorvadni kezdett. Úgy látszik, nincs haza veszteség és hiány nélkül. Aztán már elmúltam harminc, amikor a hivatali útvesztőket végigjárva, magyarságomat szépen dokumentálva (szépen megírt könyvek nem számítottak, csak a pecsétes papír) visszafogadott az elvesztett, de leginkább csak versekben létező haza. Bár az inkább egy fanyar egypercesbe tartozott, amikor az ünnepélyes szertartáson nyekeregve szólalt meg az önkormányzat dísztermében a himnusz, mintha a szalagot kapná be a gép, de lehet, hogy csak a bájtok zavarodtak össze, vagy hatódtak meg. Helyettem is. Aztán, mintha a haza is be szeretne inteni, két hétre rá eltűnt a pénztárcám és benne a frissen szerzett okmányok, melyek oly megbízhatón tanúsították, immár tényleg az vagyok, aki lenni szerettem volna. A hivatalokban ezek után még gyanakvóbban néztek rám: mégis milyen felelős állampolgár az, aki ilyen gyorsan elhagyja egy évnyi adminisztráció és vizsgálódás után frissen megszerzett vadiúj identitását? Most pedig? Hát nem is tudom. Már nem vagyok szatmári, de még nem vagyok pesti. Már nem ismeretlen, de még messze nem bennszülött. Migránsnak kevés, gyüttmentnek sok. Távolodóban az erdélyiségtől és közeledve a tápossághoz. (Az megérne egy mélylélektani vizsgálódást, hogy az anyaországhoz ezer szállal kötődő, annak támogatását magától értetődőnek tekintő székelyek miért hívják mégis lenézően és megvetően táposoknak a magyar-magyarokat, akikhez amúgy olyannyira tartozni szeretnének formálisan és informálisan. Mi ez az árulkodó kettősség, mi ez a tapadós elkülönülés? Önmagunk szelíd arcul köpése?) Lehet, hogy nekem a haza a folytonos köztes állapot, a senkiföldje. Néma átmenet a valahonnan és a valahová között, azon ismeretlenné gyúrt városok utcái, ahol a novelláim és regényeim hősei – már ha hősöknek lehet őket nevezni – lézengenek. Épp annyi otthonossággal, amennyit megengedek nekik. Vagy megengedek magamnak a gyűlölete és rövidlátósága miatt tőlem megint egyre távolodó országomban. Úzvölgye és migráncsok – temetetlen halottak mindenütt. Tán csak az acsarkodás eleven és igazán maradandó errefelé. Lehet, hogy akkor a haza az örök és hiábavaló reménykedés, hogy lehet másként is. Egyszer majd lesznek államférfiak is, nem csak politikusok. A gyűlöletkeltést pedig bűnnek fogják hívni és nem stratégiának, szavazatszerzésnek. De ez messze vezet és a távoli jövőbe vész. Nekem pedig ma kell hazamennem. Otthonról. És ha lehet, nem elvéteni a lépést, és pláne nem elvéteni a légiesedő, mégis földhözragadt határokat.

Hegyi Iván: Stratocaster éjjel-nappal

Publikálás dátuma
2019.06.30. 15:00

Brit lapban lehetett olvasni ez év május 22-én, egy nappal az után, hogy Mark Knopfler a londoni Royal Albert Hallban lépett fel: „Sokan gyűltünk egybe tegnap este, akik pontosan tudtuk, hol voltunk negyven esztendővel ezelőtt, amikor először hallottuk a Sultans of Swinget.”
Bizony már négy évtizede, hogy a Dire Straits első átütő sikere felkerült a brit és az amerikai slágerlistára (itt a nyolcadik, ott a negyedik helyre). „Friss fuvallat a diszkókorszak áporodott levegője után” – fogalmaztak a finom ízlésű szakírók, jóllehet a számot nem lehetett új idők új dalának nevezni, mert a lajstromokat és a zenés rádióműsorokat a szultánok esztendejében is a hetvenes években diszkóhangzásra váltó Bee Gees, továbbá Gloria Gaynor, Olivia Newton-John, Patrick Hernandez, Donna Summer vagy a Village People uralta.
A másféle szerzemény azonban megváltoztatta az akkor már a harminc felé járó Knopfler és társai életét. A nótát még 1977-ben írta a Dire Straits frontembere, miután Deptfordban üldögélt egy bárban, ahol a záróra előtt hallotta, amint egy középszerű zenekar így köszönt el kis számú és különösebben lelkesnek sem mutatkozó közönségétől: „Mi vagyunk a szving szultánjai.” Meglehet, az együttes tagjai nem is dicsekedtek, csak olvastak róla, hogy a lemezlovasok atyja, a rock and roll kifejezést magának tulajdonító Alan Freed egy Sultans of Swing elnevezésű bandában játszott középiskolás korában Ohióban. Ám Mark Knopfler – akinek édesapja Miskolcon született a XX. század első évtizedében, majd a zsidóüldözés elől menekült Skóciába, ahol 1953-ban az országos sakkbajnokság második helyét szerezte meg, és tucatnyi könyvet írt a szellemi sportról – az abszurditása miatt örökítette meg a deptfordi búcsút. Majd sok évvel később így beszélt kompozíciójáról: „Eleinte azt hittem, unalmas szám, de amint megvettem az első Stratocastert, a dal egyszeriben megváltozott, életre kelt, bár a szövege ugyanaz maradt.”
A Fender igazán nem rossz márka, sőt, ám az áttörés aligha elsősorban a hangszeren múlt...
A dolgot az 1968-as nyári olimpia 200 méteres férfi síkfutó-döntőjéhez lehet hasonlítani. Az amerikai Tommie Smith elsőként érkezett a bűvös 20 másodpercen belül a célba, majd az újságírók arról kezdték faggatni: a nagyszerű eredményben mennyi szerepe volt az akkori újdonságnak, az úgynevezett süncipőnek? Mire a sprinter azt válaszolta: „Fiúk, maguk csak írják meg, hogy 19,83 másodperc alatt teljesítettem a távot. Az, aki erről értesül, minden bizonnyal sejti majd, hogy láb is volt abban a cipőben.”
Kéz is volt azon a gitáron.
Meg Easybeats a számban. A szövegben szereplő George és Harry ugyanis az ausztrál zenekar két gitárosának, George Youngnak és Harry Vandának állít – most már túlzás nélkül valószínűsíthető – örök emléket. Az Esasybeatsről kevesen tudják, hogy muzsikusai az ötödik kontinensről származnak, mert az együttes leghíresebb dalát, a Friday on My Mindot Londonban vették fel 1967-ben, miután a banda 1966 nyarán átköltözött az Egyesült Királyságba. (A Vanda–Young szerzemény listavezetőként virított Ausztráliában, és hatodikként jegyezték Nagy-Britanniában.)
Ami pedig a „szultánokat” illeti, a dalt Knopflernek – saját számításai szerint – már több ezer alkalommal kellett eljátszania. Valahogyan mindig sikerülhetett, mert a benne szereplő szólót a Guitar World című szaklap minden idők huszonkettedik legjobbjának választotta. A legszebben talán 1985-ben, a Wembley stadionban, a Live Aid koncerten hangzott. Abban az évben jelent meg a Dire Straits Brothers in Arms című lemeze; az első olyan album, amelyből több mint egymillió CD-t adtak el. Ám a zenekar már hetvenkilencben roppant népszerű volt: első amerikai turnéján harmincnyolc nap alatt ötvenegy koncertet adott. Ez történt februártól áprilisig, aztán ugyanannak az évnek az őszén következett a második tengerentúli körút.
Knopfler feltehetően az utazások során sem vált meg a hangszerétől. Azt hangoztatta ugyanis: „Ahhoz, hogy vidd valamire, a gitároddal kell még aludnod is.”
Szerző

Lengyel László: Az európai partraszállás

Publikálás dátuma
2019.06.30. 14:30

Fotó: Marabu rajza
Európai együttműködést alakítottak ki a néppárti, szocialista és liberális erők között azzal, hogy a későbbi európai koalíció érdekében mindenki függessze fel, zárja ki saját bajcsinálóit.
Egész Európára, sőt, a világra kiterjedő háború folyik 2016 óta a liberális világrend és a nacionalista-populista erők között. Az európai fronton a május 26-i választás a liberális európai rend partraszállását, és az európai nacionalista, szuverenista, illiberális erők legyőzését hozta. A partraszállás idején, az európai győztesek ugyanazt kínálták, mint amit az I. majd a II. világháború, illetve a hidegháború végén a rossz oldalon álló nemzeteknek és elitjeiknek: aki először ugrik ki, áll át, az jutalmat kap, aki másodszor, azt nem büntetik, s aki végsőkig kitart a rossz oldalon, az magára vessen. Magyarország az I. és a II. világháború végén, elitje hibái miatt nem akart, tudott kiugrani – megbüntették. Viszont a hidegháború első átállói közé tartoztunk – jutalmat is kaptunk. Most ismét azok közé tartozunk, akik ellenállnak a megújuló Európának – meg is fognak büntetni érte.

Téves orbáni tájékozódás

1916 után a magyar elit nem értette merre tart a világ, ahogy Sztálingrád után a Horthy-rendszer vezetői. 1985 gorbacsovi fordulatát Kádár nem fogta fel, de megértették mind az ellenzéki, mind a párton belüli reformoldalon, hogy lehetőség van a váltásra, s megszabadultak Kádártól. 2017 óta Orbán veszítette el a tájékozódását a világban, s hitte, hiszi azt, hogy Európa szélre, nacionalista irányba tart. Emberei vagy ostoba lakájok – Németh Szilárdtól Semjén Zsoltig, Szijjártó Pétertől Kósa Lajosig, akik helyeselnek neki, vagy cinikus machiavellisták – Rogántól Szájerig, Gulyástól Balogig, Trócsányitól Lázárig -, akik jobbnak látják kétségeiket elhallgatni, bár nálunk is jobban látják, hogy vezérük őrült politikát visz. Orbán nemcsak eszmei hibát vét, hanem pragmatikus gyakorlatit is: sikerült Németországgal, egyetlen szövetségesével szembe kerülnie. Mindenki tudja, hogy békét kellene kötnünk, de nincs senki, aki véghez vinné. Száz év alatt harmadszor veszítünk, s leszünk az új Európa páriái. A küzdelem az európai középosztály lelkéért folyt. A nacionalista-populista erők érthetően és népszerűen fogalmazták meg az alsó középosztály globalizációs veszteségeit és sérelmeit. A nemzetállam rendcsináló és védelmező erejét kínálták alternatívaként. Csakhogy a globalizációba bekötött, annak előnyeit élvező európai közép- és felső közép, a városi középosztály se Brexitet, se „sárga mellényes” forradalmat nem akar, hanem békét, biztonságot és nyugalmat, gyermekei jövőjét biztosító környezetvédelmet, egészségügyet és oktatást. Szociálisabb és zöldebb, dinamikusabb és határozottabb, reformált Európát – nem erősebb, ám a világpiacon pehelykönnyű nemzetállamot.

Eltérő pártstratégiák

Négy európai szintű pártstratégia működött. Macroné, aki azt javasolta, hogy a szélsőségekkel szembeni népszavazássá alakítsák át az egymással összefogó Európa-párti erők az EP-választást, egyesítsék a közép szavazatait. Programját megadta korábbi Sorbonne-beszédében, majd nyilatkozataiban. Ezt megfogadták a franciákon kívül a lengyelek, a szlovákok, sikerült is, meg nem is. Magyarországon én is ezt javasoltam: megbukott. Macron a népszavazás-koncepcióval megsemmisítette a hagyományos jobb- és baloldalt, s egyedül maradt Le Pen szalonképtelen pártjával szemben – mindent megnyert. A Merkel-stratégia nagykoalíciós. Európai együttműködést alakítottak ki a néppárti, szocialista és liberális erők között azzal, hogy a későbbi európai koalíció érdekében mindenki függessze fel, zárja ki saját bajcsinálóit. Megegyeztek, hogy megsemmisítenek minden szélsőjobbal kötött koalíciót, ugyanakkor megszabadulnak a „piszkos” konzervatív, szocialista és liberális pártoktól. Ezt játszották végig, s játsszák ma is Spanyolországban és Szlovákiában, Romániában és Ausztriában, Csehországban és Magyarországon, több-kevesebb sikerrel. A zöldek kibontott vitorlákkal hajózni kezdtek a meginduló civil és fiatal, világméretű zöldhullámon. A senki által észre nem vett offenzíva a szocialistáké, akik új programokkal visszaszerezték az ibériai félszigetet és Skandináviát, plusz Timmermans révén Hollandiát. Miközben a kelet-európai „piszkos” baloldal – a Smer, a PSD – megrendült, a nyugat-európai „tiszta” baloldal megemelkedett. Nem igaz, hogy csak régi baloldal van, az SPD és az MSZP hanyatlása elfedi előlünk, hogy megújulás történt a spanyol, a portugál és a skandináv pártokban. Először Spanyolország állt át, amikor a parlamenti választásokon sikerült elszigetelniük a Vox szélsőséges erejét, s bemutatni egy olyan mediterrán országot, amely képes békés átmenetre egy gazdasági és társadalmi válságból a konszolidációba, a feneketlen korrupcióból a megtisztulásba, és kísérletet tesz az egész Európát feszítő nemzetiségi kérdés tárgyalásos megoldására. A Sánchez-kormány kisebbségből, kényes ügyek – így a katalán-, a menekült- és a nőkérdés - vállalásával többségbe került, megbízható európai szövetségesévé vált a Merkel-Macron tengelynek. Másodiknak Szlovákia „ugrott ki”, amikor a Smer emberei, Pellegrini miniszterelnök és Šefčovič elnökjelölt, Timmermans figyelmeztetéséből és a választók nyomásából megértették, hogy engedniük kell a liberális civil Čaputová győzelmét, Fico háttérbe szorítását, ha nem akarják a Smert kizáratni az európai szocialista frakcióból és Szlovákiát súlyos hátrányba hozni. A románokat Szebenben egyszerre „nevelte” az európai néppárti és a szocialista frakcióvezetés, Johannis biztosította a kiugrás egyik oldalát és a néppárti győzelmet, Cioloş az „új liberalizmust”, s végül a Legfelsőbb Bíróság Dragnea választások utáni azonnali elítélésével megszabadította a PSD-ét ballasztjától. Ausztriát politikai földrengés rázta meg az „ibizai történettel”, amely a néppárti Kurznak lehetővé tette, hogy megszabaduljon Strachétól, kimeneküljön a kellemetlen koalícióból. Csehország következett Babis korrupciós ügyével és százezrekkel az utcán. (A mellékszíntéren, soha nem látott politikai egységben az ukránok elnökké választották Zelenszkijt, abban a reményben, hogy békét köt Oroszországgal, belső békét az ukránul és oroszul beszélők között, és kivezeti Ukrajnát a korrupció mocsarából. A törökök ellensúlyt állítottak a nagyvárosokban, mindenekelőtt Isztambulban Erdoğannak. Izraelben Orbán mentora, Netanyahu nem tudott kormányt alakítani, hatalma megroppant.)

Gyors fordulat az európai politikában

A francia és a német politikai páros teljes sebességre váltott. A felszínen huzakodnak a tisztségek elosztásán, a háttérben döntenek az európai stratégia kérdéseiben. Merkel és Macron lezárták a szélsőjobboldali veszély dossziét, és hozzáláttak a globális európai feladatok megoldásához. A német politika, bizonyosan Merkel központi szerepével, többé-kevésbé átvette Macron javaslatait és pragmatikusan hozzálátott megvalósításukhoz. Azonnal az Európai Tanács elé terjesztették Macron javaslatát a károsanyag-kibocsátás 0-ra való csökkentéséről 2050-ig. Ezzel Merkel és a zöldek Németországa világossá tette, hogy komolyan gondolja a szénbányák és erőművek leállítását Weber és a CDU szénlobbijával szemben. Kipróbálták az európai szolidaritást, és a cseh, lengyel, illetve magyar vétó megmutatta, hogy kire lehet, s kire nem lehet számítani. A legfontosabb újdonság, hogy a német politika a poszt-Schäuble-i korba lépett. Úgy néz ki, elfogadja, hogy a fizetési mérlegben felhalmozott többletet európai szintű környezeti, informatikai, energetikai és infrastrukturális beruházásokra lehet és kell fordítani. Ehhez alakítja a német EU-politika mellett a német és ezen túl az európai globális politikát is. Merkel és Macron, nyilván a mögöttük lévő szakértők és a tőke támogatásával eldöntötték, hogy az amerikai-kínai informatikai-kereskedelmi háborúban Kína mellé állnak, vagyis a multilaterális kereskedelmet és a technológiai cserét választják a bezárkózás politikája helyett. Merkel elküldte bizalmi emberét, talán potenciális utódát, Peter Altmaiert Kínába, Németország, sőt, Európa nevében tárgyalni. Altmaier elsőként elismerését fejezte ki Hszi „Made in China 2025”-ös stratégiája, mint „nagyon észszerű terv” iránt, amely követendő lehet Európa számára. Egyértelművé tette, hogy a Huaweinek helye van az európai 5G hálózatok fejlesztésében, viszont cserébe követelte, hogy az Ericssont és a Nokiát Kína engedje be a legnagyobb kínai mobilszolgáltató, a China Mobile 5G versenytárgyalására (a China Mobile-nak 1 milliárd előfizetője van, és a 40 legnagyobb kínai városra írnak ki most versenytárgyalást). A kínaiaknak jól jön az európai kiút, ahogy az európaiaknak a kínai, már csak Hszinek kell rábólintania az oszakai G20-on. Altmaier elfogadta a kínai beruházási terveket Európában, sőt, közös infrastrukturális beruházásokat javasolt. Tárgyalásai megerősítik azt a macroni javaslatot, hogy Európának közös iparpolitikára van szüksége, amelyből nem kizárnák Kínát, Japánt és Indiát, hanem bevennék. Ehhez kapcsolódik, hogy Macron elsőként tárgyalt Modival, India újraválasztott vezetőjével, megerősítve az indiai-francia és az indiai-európai kapcsolatokat. És Altmaier igen buzgó volt, hiszen kínai látogatása előtt ellátogatott a szentpétervári gazdasági fórumra, ahol orosz partnerével megállapodott, hogy a szankciókkal nem érintett gépeket Németország szállítani fogja orosz gáz ellenében. Miközben Trump mindenkivel szakít, Európa tartós szerződéseket kötött Japánnal és Kanadával, kiegyezik Kínával és Indiával, tűzszünetet köt Oroszországgal. De Altmaier legérdekesebb kísérlete csak ezután jött. A sanghaji Tongji Egyetemen tartott előadásában arról beszélt, hogyan építette ki egy diktatúra és háború után Németország nyugati fele a szociális piacgazdaságot, s miért mehetne át Kína fokozatosan egy békés, európai típusú, szociális piacgazdasági modellbe. Nemcsak gazdaságaink, de társadalmaink és politikáink is közeledhetnének, állította egy olyan időszakban, amikor a trumpi Nyugat éppen fenyegeti a kínai Keletet. Altmaier figyelmeztette a kínai vezetőket, hogy tűrjék békésen a hongkongi mozgalmat, ne alkalmazzanak erőszakot. Az európai modell-ajánlat mutatja, hogy a német és valószínűleg a francia politika meg van győződve arról, hogy nemcsak létezik elméletben és gyakorlatban európai modell, hanem e modell választott lehetőségként kínálkozik a diktatúrából való békés átfejlődésre Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában, ne adj Isten, Magyarországon. Ez már a kezdeményező Európa, amely nem tárgya, hanem alanya a világpolitikának.