Utazni jó. Útikönyvvel utazni azonban néha kockázatos. Előfordult, hogy egy rosszul kiválasztott bédekker segítségével furcsának, kicsinek és kihaltnak tűnt a római Spanyol lépcső, és az értetlenkedve kételkedő turistát csak a rómaiak segítőkészsége vezette el az igazihoz.
Útikönyvvel utazni nehéz. Ránk borul a sok ismeretlen név, a szerző szerint köztudott, számunkra azonban teljesen új információk rengetege, és a bizonytalanság – mi az, amit muszáj látni és mi az, ami hiába kötelező, idő és energiapazarlás – olyan frusztrációhoz vezethet, ami az útikalauzt a szállodai éjjeli szekrény fiókjába száműzi. Majd minden este lelkiismeret-furdalást okozva figyelmezteti a hullafáradt utazót arra, hogy mi mindent hagyott ki, sokkal egyszerűbben is eljuthatott volna, és mennyivel olcsóbb lett volna, ha...
De lehet jó bédekkert is írni. Mesélve, történelmi és földrajzi tudományos információkat egyszerűen összefoglalva, a fő látnivalókat egy-egy mondattal magyarázva és sok képpel illusztrálva. Az ilyen könyvek már a repülőn, vonaton, buszon is jó olvasmányok, segítenek átvezetni a hazai hétköznapok rutinjából az álmodozások világába, és átkapcsolni munkaüzemmódból „szabadságra mentem” szisztémára.
Ágh Attila és Csák Erika a sokunk bakancslistáján szereplő Mexikóba, Guatemalába és Hondurasba kalauzol kötetében. Tizenöt napot töltöttek az aztékok és maják földjén, ami kevés a valódi megismeréshez, de elég ahhoz, hogy élményképeket villantson fel, megadva az olvasónak az együttfelfedezés örömét. A kifejezetten olvasmányos, a kötet első harmadát kitevő történelmi ismertetőt rövid bevezetéssel kultúrtörténeti leírás követi, majd következnek az utazás állomásai.
Praktikus információktól (Mexikó egy átszállás repülővel Budapestről) a „ha csak egyetlen hely lehetne” kiválasztásáig, a kihagyhatatlan helyszínektől a magyar vonatkozásokig (mint a Róth Miksa és Maróti Géza közreműködésével épült mexikóvárosi Szépművészeti Palota), a Frida Kahlo-kultusztól az In Pueblában található VW gyárig (amelynek futószalagjáról az utolsó bogárhátúak gördültek le) sok mindent megtudhatunk Közép-Amerikáról. A Jó tudni! rovatról viszont nem derül ki, mi benne a logika. Az érhető, ha kiemeli, hogy Teotihuacan bejárása két órát vesz igénybe, de az már kevésbé, hogy miért épp arra figyelmeztet, hogy 1923-ban létrejött a műszaki munkások, festők és szobrászok szervezete, vagy hogy a pelota labdajáték játékosai a csillagokat és azok mozgását szimbolizálják. Ahogy az sem feltétlenül kíván felkiáltójelet, hogy az agávé nem kaktusz.
A rengeteg színes fotó nevezetességekről, tájakról, néhány spontánnak tűnő portré ott élőkről azonban egy pesti szobában is élmény. Ahogy a kiemelések is: hol a ráérősebbeknek javasolt kirándulásokról, hol gasztroajánlatról, vagy kiejtési információkról. Azt pedig végképp nem nehéz elképzelni, miért szerethető egy könyv, amelynek utolsó mondata: Élvezzük a cheladát – azaz a lime-mal és sóval megbolondított sört.
