Egyszer volt, Hold nem volt… - Így lett a Holdra szállásból a világ legnagyobb összeesküvés-elmélete

Publikálás dátuma
2019.07.14. 18:10

Még ötven évvel az első Holdra szállás után is sokan kételkednek abban, hogy az amerikaiak képesek voltak ekkora tudományos és technológiai teljesítményre. Egyetlen ember hagymázas víziójából a sorozatos cáfolatok ellenére mára a világ egyik legelterjedtebb összeesküvés-elmélete lett, mert egyre kevesebben hiszik, hogy ha az emberiség elhatároz valamit, akkor azt képes véghez is vinni.
Július 20-án lesz éppen fél évszázada, hogy az ember a Holdra lépett, ezt a tényt azóta is sokan, sőt egyre többen tagadják. „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – mondta ki az azóta legendássá vált, sokat idézett mondatot Neil Armstrong, amikor először az égitest felszínére lépett, az összeesküvés-elméletek hívői viszont inkább csak hatalmas hazugságként emlegetik az eseményt. Nem kevesebb, mint 400 ezer NASA-alkalmazott és partner dolgozott az emberiség történetének eddigi legnagyobb tudományos teljesítményén, mégis egyetlen ember agymenése elég volt ahhoz, hogy a munkájuk eredményességében még ennyi idő elteltével is kételkedjenek. Ő volt Bill Kaysing, aki „távol a tűztől” maga is dolgozott egy kicsit az USA űrprogramjában – 1956 és 1963 között a Rocketdyne nevű cég alkalmazottja volt, ők tervezték azokat a rakétákat, amelyeket az Apollo-programban használtak az űrhajók pályára állításánál. Kaysing mégis kételkedni kezdett benne, hogy hazájának valójában megvoltak a szükséges technológiai eszközei ahhoz, hogy az űrhajósokat elvigye a Holdra és vissza. Az alaptalan gyanakvás szépen lassan bizonyossággá változott a fejében: 1976-ban saját kiadásban jelent meg pamfletje, amely a tartalomról nem sok kétséget hagyó Soha nem jártunk a Holdon: Amerika 30 milliárd dolláros csalása címet viselte. A rossz minőségű, homályos fénymásolatokra és megmosolyogtató elméletekre épülő iromány valahogy mégis termékeny talajra hullott, és elvetette a kételkedés magját, olyannyira, hogy hollywoodi produkciók, dokumentumfilmek foglalkoztak a kérdéssel. A YouTube és a Reddit közösségi oldal most is tele van a „nagy svindlit” leleplező videókkal.  
Bill Kaysing
Fotó: Youtube

Több száz kilónyi bizonyíték

Az évfordulóhoz közeledvén a The Guardian szedte össze az okokat, hogy vajon miért terjedhet még mindig szinte zavartalanul az összeesküvés-elmélet. A kétkedőket nem győzi meg a bizonyítékok tárháza sem, például az a 382 kilogrammnyi holdkőzet, amennyit a program során hazahoztak a Földre. De a Holdra szállás tényét még Oroszország, Kína és Japán is elismerte, az űrhajósok felszínen hagyott lábnyomait pedig a 2009-ben indított holdszonda is megörökítette. Mégis, az oltásellenesség, holokauszttagadás, a szeptember 11-hez kötődő teóriák és a laposföld-hit mellett ez az egyik legelterjedtebb összeesküvés-elmélet, amelyet széles körben osztanak. És nem csak alacsony iskolázottságú, könnyen megvezethető tömegek – a közelmúltban egy New Jersey-i professzort kirúgtak az állásából, mert azt fejtegette a diákjainak, hogy az Apollo–11 landolása és a holdséta csupán megrendezett jelenet volt. „Az amerikaiak szeretik az összeesküvés-elméleteket. Minden alkalommal, amikor valami jelentős dolog történik, valaki előáll egy a valóságnak ellentmondó magyarázattal” – mondta Roger Launius, a NASA korábbi vezető történésze a The Guardainnek, és kicsit szomorkodott azon, hogy az internet lehetővé teszi a teóriák minden eddiginél nagyobb tömegekhez való eljutását. A kutatások azt mutatják, nem csak az amerikaiak fogékonyak az ilyesmire: egy angliai felmérés szerint hatból egy brit egyetért azzal a kijelentéssel, hogy a Holdra szállást csak megrendezték. A legszkeptikusabbak a fiatalok, a 24–35 éves korosztály 21 százaléka nem hisz benne, hogy a történelmi esemény valóban megtörtént, és nem csak egy filmstúdióban rögzítették. A „bizonyítékok” zöme még mindig az elmélet szülőatyja, Kaysing feltevésein alapul – ő kezdte el először hiányolni a landoláskor készült felvételekről a csillagokat az égről, a krátert a leszállóegység alatt, és ő talált furcsaságokat az árnyékok vetülését illetően is. A szakértők, akik valóban tudják, milyen körülmények uralkodnak a Hold felszínén, sok-sok órát pazarolnak arra az életükből, hogy megmagyarázzák ezeket az „anomáliákat”, például, hogy a fotókon kipécézett „hibák” egy része a hosszú expozíciós időből adódik, hogy vákuumban mások a fizika törvényei, a Hold porának pedig egészen mások a fényvisszaverő tulajdonságai, mint amit megszoktunk. Mindennek ellenére Kaysinget 2005-ös halá­láig­ sem sikerült meggyőzni, az utolsó pillanatig hitte, hogy amit 1969. július 20-án 600 millióan lélegzet-visszafojtva figyeltek a tévéképernyők előtt, csupán egy jól megrendezett előadás, amit egy hangárból kialakított stúdióban vettek fel. Kaysing képtelen volt elfogadni, hogy a NASA csupán néhány év alatt képes volt akkora léptékű fejlesztéseket véghez vinni, hogy az expedíció gyakorlatilag hiba nélkül zárult. 

Semmi sem drága

Azt a szakértők is elismerik, hogy az űrversenyben jelentős volt az USA lemaradása, amikor a szovjetek 1957. október 4-én már pályára állították a Szputnyik–1 műholdat, az első eszközt, ami a világűrbe jutott, majd egy hónappal később a Szputnyik–2-t Lajka kutyával a „fedélzetén”. Ekkoriban valójában nem is volt az USA-nak űrprogramja, és egészen eddig úgy gondolták, jóval a Szovjetunió előtt járnak a technológiai és tudományos fejlesztések területén. Az első Szputnyik fellövése kijózanító meglepetésként érte az amerikaiakat, akik egy évvel később Eisenhower elnöksége alatt megalapították a NASA-t, amelynek már három évvel később, 1961 májusában sikerült is embert küldenie az űrbe. Ekkor tette John F. Kennedy meglepő kijelentését arról, hogy még az évtized végéig embert küldenének a Holdra, ami akkoriban igencsak merész vállalásnak tűnt. A siker egyik záloga az elképesztő mennyiségű pénz volt, amit a programra költöttek: a ’60-as évek közepén a NASA emésztette fel az Egyesült Államok GDP-jének 4 százalékát. És míg a szovjetek gyűjtötték az „első helyeket” – például 1963-ban az első nő az űrben –, addig az amerikaiak több kudarccal szembesültek. Ilyen volt például az Apollo–1 balesete, ami három űrhajóssal végzett. Vagyis az előzmények ismeretében valóban kétséges volt a vállalkozás sikere, bár 1968-ban az Apollo–8-nak sikerült megkerülnie a Holdat, a leszállás a felszínre még akkor is nagyon bonyolult és veszélyes manővernek tűnt. Sokak szerint még ennél is bonyolultabb lett volna az ötven évvel ezelőtti technológiával megrendezni a jelenetet úgy, hogy az se a tévénézőknek, se az árgus szemekkel figyelő hidegháborús ellenfeleknek ne tűnjön fel.  

Ártalmatlan, de bosszantó

A Holdra szállást kétségbe vonó városi legenda 2001-ben kapott új erőre, amikor a Fox News tévécsatorna dokumentumfilmet mutatott be Valóban jártunk a Holdon? címmel. A műsort Mitch Pileggi színész narrálta, akit a nézők az X-akták misztikus sci-fi sorozatból ismerhettek, ahol az FBI igazgatóhelyettesét játszotta, szerepe szerint maga is részese volt kormányzati szintű összeesküvéseknek. Ő libbentette fel a fátylat Kaysing „újracsomagolt” teóriájáról, amely így ismét a figyelem középpontjába került. Szülők és pedagógusok kérték a NASA segítségét, hogy hogyan cáfolhatnák a gyerekek előtt a műsor által felvetetteket. Ekkor már az űrügynökség is kénytelen volt tudomást venni a vádakról, internetes oldalt nyitottak a teória cáfolatára, és információs anyagokat juttattak el az iskolákba. Nem meglepő a Holdra szállással kapcsolatos hoax újra felbukkanása – véli Oliver Morton tudományos író, aki könyvet írt az az emberiség égitesthez fűződő viszonyáról az 50. évfordulóra időzítve. Míg az Apollo-program azt akarta megmutatni, hogy milyen hatékony és erős az amerikai kormány, amikor sikerre kell vinni egy ilyen vállalkozást, az összeesküvés hívői azt hangsúlyozzák: az amerikai kormány valójában abban jó, hogy elhitessen az emberekkel olyan dolgokat, amelyek meg sem történtek. Mindemellett az író szerint a teória azért burjánzik ismét, mert az Apollo-program végül valójában nem vezetett sehová, az utolsó misszió 1972-ben volt. Ami a ’60-as években még a „semmi sem lehetetlen, bármit elérhetünk” optimizmusával ajándékozta meg az emberiséget, később inkább a frusztrációt erősítette. „Hogy van az, hogy ember járt a Holdon, mégsem tudjuk gyógyítani a rákot? Miért nem tudjuk megállítani a felmelegedést? Helyettesíteni a műanyagot? Olyan zoknit gyártani, aminek nem ritkul ki a sarka?” – a sor a végtelenségig folytatható, a leggyakrabban ma már ilyen kontextusban bukkan fel az Apollo-program sikere. Mindezek a sikertelenségek tovább táplálják az összeesküvés-elméleteket, egyre nehezebb elhinni, hogy kevesebb mint hatvan éve valamit a fejükbe vettek, és kevesebb mint egy évtizeden belül meg is valósították. Szemben a tömeggyilkosságok tagadásával vagy az oltásellenességgel, ez a teória legalább nem okoz károkat, nincs benne rasszista motiváció, legfeljebb igencsak bosszantó – Buzz Aldrin például 2002-ben megütötte az egyik leghíresebb holdraszállás-tagadót. Meglepő módon annak sincs nyoma, hogy a nagy ellenfél oroszoknak valaha szerepe lett volna a teória terjesztésében. Sőt, Alekszej Leonov szovjet űrhajós, az első űrséta végrehajtója azt mondta, egy katonai állomáson figyelték az Apollo–11 landolását, Armstrong és Aldrin első lépéseit, és esküszik, összekulcsolt kezekkel szurkoltak, hogy sikerrel járjanak. Ha az ambíciókban és önbizalomban nem szűkölködő Donald Trump felszívja magát, az USA a következő évtizedben ismét embert küldhet a Holdra, és nem is csak úgy öncé­lúan: ha megvalósul, a következő Hold-program célja egy Mars-utazás előkészítése lehet.

Bélyeg és legó

 A Holdra szállás a játékgyártókat is megihlette, a LEGO egy különleges, 1087 elemet tartalmazó készlettel tiszteleg az emberiség egyik legfontosabb lépése előtt. Összerakható az Apollo–11 küldetés leszállóegysége a Holdat formázó talapzattal, amiről nem hiányozhat az amerikai zászló és a híres lábnyomok sem. A készlet az Egyesült Államokban 100 dollárba kerül, itthon 30 000 forint körül szerezhető be. A NatGeo sem megy el az évforduló mellett, júliusban a „világűr hónapja” van a csatornán. Az űrkutatással kapcsolatos műsorfolyam részeként bemutatják az Apollo: Missziók a Holdra című filmet is, amely korábban még sosem látott felvételekkel meséli el a Holdra szállás történetét. Az amerikai posta sem tétlenkedik, már hónapokkal ezelőtt nyilvánosságra hozták az emlékbélyegeket. Az egyiken Buzz Aldrin látható, miközben sisakjában tükröződik a felvételt készítő Neil ­Armstrong és a holdkomp, míg a másikon a Hold van, jelölve a Nyugalom tengere, ahol az űrhajósok leszálltak. K. Sz. 

Szerző

Egész pályás letámadás - Sportolók a politikai arénában

Publikálás dátuma
2019.07.14. 13:52

Fotó: FRANCK FIFE/AFP
Amikor egy ismert sportoló nyilvánosan kritizálja saját országa vezetőit, uram­bocsá' politikai babérokra tör, még mindig felkapjuk a fejünket. Ez volna a dolga egy sportolónak? – tesszük fel a kérdést, érzékeltetve, hogy a sportolóktól legfeljebb szórakoztató küzdelmet várunk el, de azt semmiképpen sem a politikai arénában. Pedig a politika és a sport kapcsolata egészen ősi eredetű, bár a direktben politizáló sportoló figurája inkább a legújabb kor terméke. Világsztárok, akik nem fogták be a szájukat, éltek vagy visszaéltek a népszerűségükkel.
A sport nagyjából egyidős az emberi civilizációval, és már a kezdet kezdetén sem csupán arról volt szó, hogy két fiatalember közönség előtt esik egymásnak, hogy eldöntsék, melyikük az erősebb. Jócskán az időszámítás előtt, a mezopotámiai eposzokban feltűnő élet-halál birkózás célja nem mindig a népszórakoztatás volt. Egy-egy látványosabb tusakodás akár nagyobb konfliktusokat is eldönthetett, ráadásul majdnem vértelenül. Persze a mezopotámiai birkózók nem voltak politikusok, legtöbbször még hadvezérek sem. A politika csak használta vagy kihasználta a képességeiket. A későbbi korokban a politika teljes súlyával rátenyerelt a sportra, felismerve a belőle kinyerhető különféle előnyöket. A kocka a 20. század harmincas éveiben látszott megfordulni. Mindenfajta tudományos alaposságot nélkülözve talán leírható, hogy az első sportoló, aki eléggé öntudatos volt ahhoz, hogy politikai tényezővé legyen, a fekete bőrű amerikai atléta, Jesse Owens lehetett, aki – a korabeli sajtó megfogalmazása szerint – egymaga kényszerítette térdre a hitleri Németországot. Owensről később még részletesebben szót ejtünk, de most kezdjük egy mai világsztárral, aki néhány nap leforgása alatt mindent megnyert a pályán, miközben nekiment az amerikai elnöknek és a sportág nemzetközi szövetségének. Megan Rapinoe, az amerikai női labdarúgó-válogatott népszerű csapatkapitánya a futballon túl a női esélyegyenlőség és a melegjogok bajnoka is lett.  Előbb győzni kell, csak utána beszélni – üzente sértetten Donald Trump Megan Rapinoe-nak, a szivárványszín hajú csatárnak, aki jó előre közölte, hogy hiába hívják, ő bizony nem megy el a Fehér Házba. Rapinoe a maga módján reagált: beszélt, győzött, aztán megint beszélt és megint győzött. A női labdarúgó-világbajnokság lyoni döntője után annyi díjat vett át, hogy el sem bírta egyszerre. A nyakába világbajnoki aranyérmet akasztottak, ő kapta a legtöbb gólért járó arany­cipőt és a legjobb játékos aranylabdáját. Miután gólt rúgott a hollandoknak, a finálé legjobbjának is őt választották. Ennél többet egyszerűen nem lehet elérni a vb-n. Most már nyugodtan beszélhet. Nem mintha addig visszafogta volna magát. 

Két lábon járó tiltakozás

„Megan olyan játékos, aki használja az ismertségét, hallatja a hangját, és kiáll ügyekért”, mondta róla Alex Scott volt angol válogatott védő, a BBC szakkommentátora. Az „ügyek” pedig változatosak. A futballista régi kritikusa Trump politikájának, önmagát „két lábon járó tiltakozásnak” nevezi. Szót emel a diszkrimináció minden formája ellen. Társaival együtt márciusban beperelték az amerikai labdarúgó-szövetséget, hogy a férfiakkal azonos fizetést és felkészülési körülményeket kapjanak. Ami már csak azért is indokolt, mert a női válogatott világbajnoki címvédő, míg a férfiak a közelében sem jártak ekkora sikernek. Nem csoda, hogy akciójukat lelkesen támogatta a teniszsztár Serena Williams is. A döntő előtti napon Rapinoe a ­FIFA-t bírálta, amiért a férfi futballisták jóval magasabb díjazásért játszanak, ami szerinte sérti az egyenlőség elvét. Gianni Infantino, a szövetség elnöke jobban viselte a kritikát, mint Trump, de legalábbis igyekezett jó képet vágni ahhoz, hogy a lyoni stadionban ütemes „equal pay” (azonos fizetséget!) skandálás fogadta a díj­átadáskor.  

Szemben a hatalommal

A 34 éves, kaliforniai születésű Rapinoe rutinos játékos – a világbajnoki döntő a 158. válogatott meccse volt –, nyert már olimpiát is. De mindig szolgál meglepetéssel. A 2011-es vb-n a Kolumbia elleni gólját ünnepelve magához ragadta a stadion mikrofonját, és énekelt néhány sort Bruce Springsteen „Born in the USA” című dalából. A következő évben azzal állt a nyilvánosság elé, hogy homoszexuá­lis. Azóta is gyakran hallani tőle a Go gays! (Hajrá melegek!) biztatást, a pink frizura is demonstráció. Azóta már meg is nősült, felesége Sue Bird profi kosárlabdázó. A világbajnokság előtt nem sokkal egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „korántsem volnának olyan sikeresek a női csapatsportok a leszbikus sportolók nélkül”. Ő volt az első fehér hivatásos sportoló, aki kiállt Colin Kaepernick mellett, és az NFL-sztár példáját követve letérdelt a himnusz közben, hogy így tiltakozzon a rasszizmus és a rendőri erőszak ellen. Mint elmondta, neki nincsenek ugyan személyes rossz tapasztalatai, de szolidaritást vállal az áldozatokkal. A mostani vb-n nem énekelte hangosan a himnuszt, és a kezét sem tette a szívére, amivel persze újra kivívta az elnök haragját. Csapattársai fenntartás nélkül támogatták. Egyikük, Ali Krieger megjegyezte, Trumpot idegesítik azok a nők, akiknek nem parancsolhat, és azok, akiket nem fogdoshat kedvére. A sort még lehetne folytatni, de a lényeg már így is látszik. Rapinoe a progresszív amerikai hagyományt folytatja: azon világhírű sportolók sorába lépett, akik ismertségük révén igazságtalanságok ellen kampányoltak, így polgárjogi aktivisták lettek. Sokan súlyos retorziókat vállaltak, hogy kiálljanak az igazukért. Amióta ugyanis az élsport százmilliók szenvedélye, a sztárok befolyása felbecsülhetetlen. Nem véletlen, hogy a politikusok világszerte szeretnek sütkérezni sikereik dicsfényében, legföljebb nem mindenhol hagyják őket. A demokráciákban persze gyakrabban esik meg, hogy sportolók markáns önálló véleményt fogalmaznak meg, akár a hatalom ellenében is. De még demokrácia sem kell, hogy egy ünnepelt csillag nagy hatást gyakoroljon. Ott van például az idén 56 éves sakkzseni, Garri Kaszparov, aki 2005-ben Oroszországban létrehozta saját pártját, az Egyesült Polgári Frontot, amelynek nevében több ellenzéki tiltakozást szervezett Moszkvában, Putyin rezsimje ellen (2012-ben a rendőrök megverték és őrizetbe vették), amiért később kénytelen volt elhagyni az országot. Könyve magyar kiadásakor azt mondta a HVG újságírójának, hogy örül a magyar fordításnak, de amíg Orbán Viktor a miniszterelnök, nem szívesen menne Magyarországra, mert „a kormány késznek látszik Putyin orosz elnöknek tetsző szívességeket tenni”. Vagy emlékezzünk a labdarúgó Didier Drogba esetére, aki segített megfékezni az elefántcsontparti polgárháborút. Igaz, a harmadik világban inkább az a jellemző, hogy a visszavonuló sztárok a politikusi karrierjüket építgetik: Pakisztánban egy volt krikettjátékos a miniszterelnök, Libériában egy aranylabdás focistát választották államfőnek (lásd összeállításunkat).  

Öcsi bácsi diktátorai

A mi szegény kelet- és közép-európai régiónkban a hatalommal dacoló civil kurázsi ritka, mint a fehér holló. Talán az ukrán Klicsko az egyetlen, aki az ellenzék oldalára állt egy kritikus pillanatban. Az már egészen más típusú történet, ahogy Schmitt Pál egy szempillantásnyi időre köztársasági elnök volt – kínos vége is lett. Mifelénk az aktív és nyugalmazott sportolók inkább a mindenkori urak kegyeit keresik, elvégre a pénzt a politika osztja. Aki elég látványosan dörgölőzik, annak bőséggel jut állami támogatás akkor is, ha ezt a teljesítmény a legkevésbé sem indokolja. A lázadásnak, szókimondásnak úgyszólván nincs hagyománya. Még a legnagyobbak sem kivételek mifelénk. A focistaként zseniális Puskás Öcsi igazán nem volt politikus alkat, de ha alaposabban megnézzük a pályafutását, érdekes összefüggést fedezhetünk fel. Legnagyobb sikereit Rákosi Magyarországán és Franco Spanyolországában aratta, edzőként az „ezredesek” uralta Görögországban, illetve a Stroessner-féle Paraguayban találta fel magát. Pedig 1956 után mehetett volna, ahová csak akar, ő mégis csupa hírhedt diktatúrát választott. Úgy tűnik, az volt a lételeme – ki tudja, miért? Végül térjünk vissza egy mondat erejéig Megan Rapinoe-ra. Nem is kétséges, hogy élvezi a szereplést, és kiváló a dramaturgiai érzéke. Viszont mindig önmagát adja. A világbajnok amerikaiak szövetségi kapitánya, Jill Ellis találóan fogalmazott szuper­sztárjáról: „Van, akit megéget a rivaldafény. De ha Meganre világít, akkor csak még jobban látszik, hogy ki is ő valójában.”
JEsse Owens a müncheni olimpián
Fotó: MULDER / AFP

Hősök és hősködők

Jesse Owens eredetileg nem akart politizálni, csak nagyon gyorsan futott, és messzire ugrott. Négy olimpiai aranyat nyert az 1936-os berlini olim­pián, amivel nevetségessé tette a fehér felsőbbrendűséget hirdető Hitlert. A dühöngő Führer, aki propagandacélokra használta a játékokat, nem is volt hajlandó kezet fogni a fekete atlétával. Így lett Owens a rasszizmus elleni harc legendás alakja. Bár miközben a világ ekként ünnepelte őt, hazájában, az Egyesült Államokban továbbra is másodrendű állampolgárként kezelték. „Ahogy megérkeztem a Hitlerről szóló történetek után, én még mindig nem utazhatok a busz első felében. Kötelező a hátsó ajtón bemennem. Nem élhetek ott, ahol akarok. De ahogy Hitler sem hívott magához, hogy kezet fogjon velem, úgy a Fehér Ház elnöke sem hívott meg a kézfogásra” – mondta egy interjúban. Owenst 1972-ben Willy Brandt, az NSZK kancellárja díszvendégként köszöntötte a müncheni játékokon. Nyolc évvel később ismét „beszólt” a nagypolitikának: megpróbálta lebeszélni Carter elnököt a moszkvai olimpia bojkottjáról, de hiába. Muhammad Ali, eredeti nevén Cassius Marcellus Clay, a legendás nehézsúlyú ökölvívó 1967-ben megtagadta a sorkatonai szolgálatot, mert ellenezte a vietnami háborút. Letartóztatták, megfosztották világbajnoki címétől. Három évig szorítóba sem léphetett. Miután az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága felülbírálta a döntést, az iszlám hitre tért bokszoló újra a sportág királya lett. Kezdetben az amerikaiak többsége elítélte, ám ahogy a háború egyre népszerűtlenebbé vált, mind többen tartották hősnek. Carter elnök diplomáciai misszióra küldte Afrikába, az atlantai olimpia nyitóünnepségén ő gyújtotta meg a lángot, halálakor mindenki áradozott róla. Tommie Smith, az 1968-as mexikói olimpia 200 méteres futóbajnoka a 20. század egyik ikonikus képének főszereplője lett, amikor az eredményhirdetéskor a dobogó tetején állva, a himnusz közben ökölbe szorított kézzel a levegőbe emelte karját. Önéletrajzában utóbb azt írta, nem a „fekete hatalom” jelképének szánta a gesztust, hanem az emberi jogokért demonstrált. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Avery Brundage kitiltotta az olimpiai faluból, arra hivatkozva, hogy a játékokon tilos minden politikai megnyilvánulás. Ugyanaz a Brundage a berlini olimpián semmi kivetnivalót nem talált a náci karlendítésben. LeBron James, az NBA szupersztárja „I can’t breath” (Nem kapok levegőt) feliratú trikóban melegített be egy 2014-es mérkőzés előtt. A világhírű kosárlabdázó egy halott fekete férfi, Eric Garner utolsó szavait idézte, akit egy rendőr fojtott meg New Yorkban. A tettes ellen nem emeltek vádat, ami megrendítette a jóérzésű amerikaia­kat. James példáját Kobe Bryant is követte. A Los Angeles Lakers edzője védelmébe vette a gesztust, mondván: a játékosoknak joguk van a szabad véleménynyilvánításhoz. Colin Kaepernick az NFL-mérkőzések kezdetén letérdelt a himnusz alatt, tiltakozásul a rendőri brutalitás és a társadalmi igazságtalanság ellen. Látványos akciója megosztotta a nézőket. Volt, aki hazaárulónak nevezte, mások az egekig magasztalták. Az elnökválasztásra készülő Donald Trump azt mondta, ki kellene rúgni a ligából. Profi pályafutásának befellegzett, de egy sportszergyártó óriáscég arca lett. A reklámkampány jelmondata: ­„Higgy­ valamiben. Akkor is, ha mindent fel kell áldoznod érte.” Az amerikaifutballista egymillió dollárt ajánlott fel a feketék hátrányos megkülönböztetése ellen harcoló civileknek. Didier Drogba, a Chelsea focistája sok szép dolgot csinált a pályán, de élete legfontosabb sikerét az elefántcsontparti válogatott tagjaként érte el – az öltözőben. 2005-ben, közvetlenül az­után, hogy csapata kijutott a világbajnokságra, szenvedélyes beszédet intézett honfitársaihoz. Átizzadt mezében térdre borulva kérte őket, hogy tegyék le a fegyvert, vessenek véget az öt éve tartó polgárháborúnak. Ösztönösen megérezte, hogy a sportsiker megfelelő lélektani pillanat a megbékélésre. Felbecsülhetetlen szolgálatot tett a hazájának, ahol nemzeti hősként ­tisztelik. George Weah, az egykori aranylabdás futballista sportolói pályafutásuk befejeztével hivatásos politikusnak állt. Ma szülőhazája, Libéria köztársasági elnöke. Tavalyi hivatalba lépésekor azt ígérte, hogy fellép a korrupció ellen, megreformálja a gazdaságot, felszámolja az írástudatlanságot és javítja a szegények életkörülményeit. Első lépésként 25 százalékkal csökkentette saját államfői fizetését. Beiktatásán Drogba is ott volt. A szépséghiba, hogy Weah egyik fő támogatója a korábbi véreskezű hadúr, a háborús bűnökért elítélt Charles Taylor. Vitalij Klicsko is közéleti babérokra tört, amikor UDAR, azaz Ütés néven alapított pártot Ukrajnában. A korábbi háromszoros nehézsúlyú profi világbajnok bokszoló a Majdan forradalma után főpolgármester lett Kijevben. Európa-párti nézeteket vall, de a korrupt ukrán belpolitika útvesztőiben esetlenebbül mozog, mint annak idején a ringben. Elnöki ambíciókat is dédelgetett 2014-ben, ő volt messze a legnépszerűbb, de minden magyarázat nélkül visszalépett az akkor még igencsak esélytelennek tűnő Porosenko javára, aki meg is nyerte a választást. Mesut Özil kitűnő német labdarúgó, de újabban többet villog a török elnök kampányfotóin, mint a pályán. Erdogant kérte fel esküvői tanújának. Már tavaly is pózolt a focirajongó populista politikussal, ami sok németet zavart a világbajnokság előtt. Amikor a címvédő csapnivaló teljesítménnyel kiesett, az Arsenal középpályása ellen fordult a közhangulat. Válaszul Özil rasszizmussal vádolta a szövetséget, és lemondta a válogatottságot: „Amikor nyerünk, német vagyok, amikor kikapunk, bevándorló”. Imran Khan neve Magyarországon nem mond túl sokat, de Pakisztánban az egykori világbajnok krikettválogatott csapatkapitányaként nemzeti hősnek számít. Népszerűségét a politikában kamatoztatta, tavaly augusztus óta ő a 200 milliós ország miniszterelnöke. Mindkét pályán India a pakisztániak fő ellenfele. Csakhogy a krikettet labdával és ütővel játsszák, a nagypolitikában viszont nem mindig érvényesül a fair play, ezért aggasztó, hogy a feszült viszonyban lévő szomszédok atomfegyverrel fenyegetik egymást. Manny Pacquiao alighanem a legnépszerűbb ember a Fülöp-szigeteken. Amíg az egyedülálló módon nyolc különböző súlycsoportban is világbajnok ökölvívó bunyózott, az ázsiai országban megállt az élet, statisztikailag kimutathatóan csökkent a bűnözés. Egy napon talán elnök lesz belőle; a jelenleg hivatalban lévő hírhedt Rodrigo Duterténél csak jobb lehet. Igaz, egyszer azt találta mondani, hogy „a melegek rosszabbak, mint az állatok”, de később bocsánatot kért a szégyenletes megjegyzésért.

Borkai Zsolt Orbán Viktorral
Fotó: Molnár Ádám / Népszava

Egykori sportolók a magyar politikában

Balogh Gábor öttusázó A Miniszterelnökségen a 2010-es választási győzelem után létrehozott Sporttanácsadói Iroda első tagja. A Magyar Diáksport Szövetség elnöke. Balogh még 2002-ben, a Fidesz veresége után hívta fel magára Orbán Viktor figyelmét, amikor új támogatóként jelent meg a párt körül, és beszédet is mondott az egyik nagygyűlésen. Borkai Zsolt tornász A szöuli olimpia lólengésbajnoka 2006 óta Győr polgármestere, 2010-től 2014-ig fideszes országgyűlési képviselő. 2010–2017 között a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Czene Attila úszó Atlanta vegyesúszóbajnoka 2010–2012 között a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának sportügyeket felügyelő államtitkára volt, majd sporttisztviselőként dolgozott. Deák Bárdos Mihály birkózó Az MBSz elnökségi tag, hatszoros világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnok kötöttfogású birkózót még aktív pályafutása alatt, 2012-ben kereste meg a Fidesz, hogy induljon önkormányzati képviselőként. Bejutott, és azóta is a miskolci önkormányzatban dolgozik. Hajszán Gyula labdarúgó A Győri ETO kétszeres magyar bajnoka, 37-szeres válogatott 2006 óta erősíti a Fidesz csapatát, jelenleg a győri 12-es választókörzet önkormányzati képviselője. Sárfalvi Péter öttusázó A világ- és Európa-bajnok öttusázó visszavonulása után előbb a Hír Tv műsorvezetője volt, majd 2016-tól nemzeti utánpótlás-nevelésért és sportkapcsolatokért felelős helyettes államtitkár. Schmitt Pál párbajtőröző Csapatban két olimpiai aranyat nyert, mielőtt szerencsét próbált sportdiplomataként és politikusként, majd csúfosan leszerepelt mint álamfő (sic!). Emlékezetes helyesírási hibájánál is kínosabb volt, ahogy habozás nélkül mindent aláírt, amit elé toltak. Végül abba bukott bele, hogy a HVG 2012-ben leleplezte: kisdoktori disszertációja plágium, majdnem teljes egészében mások műveinek szó szerinti fordítása. Miután a csalás kiderült, és a Semmelweis Egyetem visszavonta doktori címét, lemondott a köztársasági elnökségről. Steinmetz Ádám vízilabdázó Athén aranyérmese 2017 júliusában jelentette be, hogy a 2018-as választásokon a Jobbik színeiben indul a Somogy megyei marcali választókerületben. Bár egyéni körzetében nem választották meg, listáról bejutott a parlamentbe. Szabó Tünde úszó A barcelonai olimpia hátúszó ezüst­érmese 2004-ben az Országgyűlés ifjúsági és sportbizottságának tanácsadója lett. 2015-től sportért felelős államtitkár, 2018-ban a Fidesz színei­ben egyéni képviselői mandátumot szerzett. Vári Attila vízilabdázó A kétszeres olimpiai bajnokot indítja a Fidesz Pécsett a polgármesteri helyért az őszi önkormányzati választásokon, a visszavonuló Páva Zsolt „helyére”. Vári 2009-ben, éppen Páva győzelme után került a városba a Pécsi Sport Nonprofit Zrt. élére. 2017 májusában beválasztották a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségébe, 2018 szeptembere óta a Magyar Vízilabda-szövetség elnöke. És akinek nem jött össze Sowunmi Thomas tízszeres válogatott labdarúgót az LMP indította el 2014-ben, az önkormányzati választáson, Székesfehérvár 1-es számú egyéni választókerületében, de csak 5. lett. Az­óta visszatért a focihoz, jelenleg a Vasas edzői stábjának tagja. 

Apró győzelem

Miközben a férfi sportolók legtöbbször még mindig jóval magasabb pénzdíjakért küzdenek, mint női társaik, a szponzorok elkezdték meglátni a kommunikációs lehetőséget a női egyenjogúságban. „Hiszünk abban, hogy inspirálni tudjuk a következő generációk női sportolóinak, vezető személyiségeinek kiemelkedését” – mondta Eric Liedtke, az Adidas nemzetközi marketingvezetője néhány órával azután, hogy kiderült, az amerikai női labdarúgó-válogatott 28 tagja beperelte az Egyesült Államok Futballszövetségét (USSF) „intézményesített nemi diszkrimináció” miatt. A nemzetközi nőnapon benyújtott keresetben az USA válogatott hölgyei egyenlő bérezést és bánásmódot követeltek. A német sportszergyártó egyébként bejelentette, hogy a 2019-es női világbajnokság általuk szponzorált csapatai ugyanolyan teljesítménybónuszt kapnak, mint a férfiak. 

Tűzközelben

Miközben semmiképpen sem szeretnénk vitatni, hogy létezik elvhűség és politikai meg­győződés, nagyon úgy fest, a magyar sportolók a legszívesebben a kormánypárt színeiben születnek újjá politikusként. Ebben semmi meglepő nincsen: az élsporthoz rengeteg pénz kell, a pénzt pedig nálunk nem elsősorban nagytőkés magánvállalkozók, hanem inkább az állam közeli cégek és maga az állam csorgatja. És bár a bonmot szerint a hála nem politikai kategória, nem lehet csodálkozni azon, hogy a sportolók karrierjük befejeztével – tisztelet a kivételnek – egykori támogatójukat támogatják. Persze ez tipikus win-win helyzet (mindkét fél számára előnyös, nyerő pozíció – a szerk). Az élsportolókat párthovatartozástól függetlenül általában a nemzet egésze nagy becsben tartja, vagyis egy olimpikonnal vagy világbajnokkal indulni egy fontos közéleti pozícióért fél siker. A tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy a kiemelkedő sportteljesítmény önmagában nem elegendő a politikai sikerekhez; szükség van még úgynevezett politikai vénára és jó kommunikációs képességre is. 

Frissítve: 2019.07.14. 17:28

Heti abszurd: Nem elég hülyék

Publikálás dátuma
2019.07.14. 12:19

A „bocs, de én hülye vagyok matekból” mondat minden helyzetben elég ciki, az ember a hiányosságaival mégse kérkedjen. Inkább próbáljon meg számolni, lesz, ami lesz. Így tett például Rétvári Bence, aki szerint a magyar­tanárok töltik a legkevesebb időt a gyerekekkel, mivel mindössze 608 órában tanítanak egy évben, miközben az uniós átlag 680 óra, az OECD-államok átlaga pedig 735 óra. Lehet, hogy éppenséggel nem a pedagógusokkal kellett volna számháborúba bocsátkoznia, egy tanítónő ugyanis kapásból „megbuktatta” az Emmi parlamenti államtitkárát, amikor a Facebookon levezette: a jelenlegi kötelező minimum 22 órát megszorozva a tanév 36 hetével, máris 792 óránál tartunk. Erre jönnek a pedagógushiány miatt szinte mindenhol szükséges helyettesítések és ügyeletek, így hamar jóval 828–874 óra közé csúszik az éves óraszám. Ez még akkor is látványos eltérés, ha éppen nem sütött be a nap az irodába, amikor Rétvári kiszámolta ezt az általános iskolai matekpéldát a napelemes számológépén. Most vagy az van, hogy az államtitkár is elmormoghatná szemlesütve e cikk első mondatát, vagy szándékosan torzítja a tényeket, mondhatni hazudik. Nehéz eldönteni, melyik az aggasztóbb vezető politikusok esetében. De nem csak ő küzd a számokkal. Cseresnyés Pétert, az Innovációs és Technológiai Minisztérium parlamenti államtitkárát arról kérdezték: Magyarország miért nem támogatta a múlt havi uniós csúcson a 2050-es klímasemlegességet célzó tervet – vagyis a felmelegedést okozó gázok kibocsátásának lenullázását. Cseresnyés szerint Magyarország szén-dioxid-kibocsátása a viszonyítási alapnak tekintett 1990-es évhez képest már így is visszaesett, különben is, az egy főre eső kibocsátásunk az EU-átlag háromnegyede. Igen ám, csak azt felejtette el feltüntetni a többismeretlenes példában, hogy a kibocsátás a '90-es évektől minden volt szocia­lista országban visszaesett az ipar összeomlása miatt. Ezért fordulhat elő, hogy a nem túl ambiciózus vállalásainkat teljesíteni tudjuk annak ellenére is, hogy az utóbbi években töretlenül nő a szén-dioxid-termelésünk. Vajon akkor hány éves a kapitány? Bár a kormánypropaganda még most, az iskolaszüneti uborkaszezonban sem talál jobb témát az illegális bevándorlókkal való riogatásnál, az EU statisztikai hivatala láthatóan más képlettel dolgozik. Friss adataik szerint alig akad ország, ahol kevesebb lenne a bevándorló, mint nálunk: Magyarországon 2018-ban a lakosság 98,3 százaléka magyar állampolgár volt. Hazánk egyébként 2017-ben 32,2 ezer letelepedési engedélyt adott ki (7,8 ezret ukránoknak, 2,8 ezret kínaiaknak, 2,4 ezret szerbeknek), ugyanebben az évben 40 ezer magyar húzott el külföldre. Legalábbis hivatalosan. Akkor most merre nyílik a kacsacsőr? A diszkalkulia ezen fertőző formája elérte Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház igazgatóját is, aki elég rossz néven vette, hogy a sajtó a napokban megírta: minden második széket ingyenjegyesekkel vattáztak ki a színház nagyszínpadán. Persze az is lehet, hogy a Nemzeti egy másik vezető alkalmazottja írta a nyilatkozatot, amelyben azt állítják: a színháznak 2018/19-es évadban több nézője volt, mint valaha, amióta az intézmény a Duna-parton áll, a látogatottság 94 százalékos volt. Aztán jött Csáki Judit színikritikus, aki Revizoronline-on egy másik matematikai iskolát képviselve kiszámolta, hogy a Nemzetiben, amely kétmilliárd állami támogatást kap, az 51 ezer fizető nézőre fejenként 40 ezer forint adófizetői pénz jut. Ugyanez a szám Pécsett 6500 forint, Miskolcon pedig 7700 forint. Azt még nem tudni, erre mit reagál a Nemzeti vezetése, mindenesetre biztosan azt kívánják, bár lennének többen hülyék matekból. Csak ki kell várni, matektanár már alig van. A hiányzó pedagógusok száma egyébként 1000 és 5000 között van. Kábé.
Szerző
Témák
Heti abszurd