Egyszer volt, Hold nem volt… - Így lett a Holdra szállásból a világ legnagyobb összeesküvés-elmélete

Még ötven évvel az első Holdra szállás után is sokan kételkednek abban, hogy az amerikaiak képesek voltak ekkora tudományos és technológiai teljesítményre. Egyetlen ember hagymázas víziójából a sorozatos cáfolatok ellenére mára a világ egyik legelterjedtebb összeesküvés-elmélete lett, mert egyre kevesebben hiszik, hogy ha az emberiség elhatároz valamit, akkor azt képes véghez is vinni.

Július 20-án lesz éppen fél évszázada, hogy az ember a Holdra lépett, ezt a tényt azóta is sokan, sőt egyre többen tagadják. „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – mondta ki az azóta legendássá vált, sokat idézett mondatot Neil Armstrong, amikor először az égitest felszínére lépett, az összeesküvés-elméletek hívői viszont inkább csak hatalmas hazugságként emlegetik az eseményt.

Nem kevesebb, mint 400 ezer NASA-alkalmazott és partner dolgozott az emberiség történetének eddigi legnagyobb tudományos teljesítményén, mégis egyetlen ember agymenése elég volt ahhoz, hogy a munkájuk eredményességében még ennyi idő elteltével is kételkedjenek. Ő volt Bill Kaysing, aki „távol a tűztől” maga is dolgozott egy kicsit az USA űrprogramjában – 1956 és 1963 között a Rocketdyne nevű cég alkalmazottja volt, ők tervezték azokat a rakétákat, amelyeket az Apollo-programban használtak az űrhajók pályára állításánál. Kaysing mégis kételkedni kezdett benne, hogy hazájának valójában megvoltak a szükséges technológiai eszközei ahhoz, hogy az űrhajósokat elvigye a Holdra és vissza.

Az alaptalan gyanakvás szépen lassan bizonyossággá változott a fejében: 1976-ban saját kiadásban jelent meg pamfletje, amely a tartalomról nem sok kétséget hagyó Soha nem jártunk a Holdon: Amerika 30 milliárd dolláros csalása címet viselte. A rossz minőségű, homályos fénymásolatokra és megmosolyogtató elméletekre épülő iromány valahogy mégis termékeny talajra hullott, és elvetette a kételkedés magját, olyannyira, hogy hollywoodi produkciók, dokumentumfilmek foglalkoztak a kérdéssel. A YouTube és a Reddit közösségi oldal most is tele van a „nagy svindlit” leleplező videókkal.

Több száz kilónyi bizonyíték

Az évfordulóhoz közeledvén a The Guardian szedte össze az okokat, hogy vajon miért terjedhet még mindig szinte zavartalanul az összeesküvés-elmélet. A kétkedőket nem győzi meg a bizonyítékok tárháza sem, például az a 382 kilogrammnyi holdkőzet, amennyit a program során hazahoztak a Földre. De a Holdra szállás tényét még Oroszország, Kína és Japán is elismerte, az űrhajósok felszínen hagyott lábnyomait pedig a 2009-ben indított holdszonda is megörökítette.

Mégis, az oltásellenesség, holokauszttagadás, a szeptember 11-hez kötődő teóriák és a laposföld-hit mellett ez az egyik legelterjedtebb összeesküvés-elmélet, amelyet széles körben osztanak. És nem csak alacsony iskolázottságú, könnyen megvezethető tömegek – a közelmúltban egy New Jersey-i professzort kirúgtak az állásából, mert azt fejtegette a diákjainak, hogy az Apollo–11 landolása és a holdséta csupán megrendezett jelenet volt. „Az amerikaiak szeretik az összeesküvés-elméleteket. Minden alkalommal, amikor valami jelentős dolog történik, valaki előáll egy a valóságnak ellentmondó magyarázattal” – mondta Roger Launius, a NASA korábbi vezető történésze a The Guardainnek, és kicsit szomorkodott azon, hogy az internet lehetővé teszi a teóriák minden eddiginél nagyobb tömegekhez való eljutását.

A kutatások azt mutatják, nem csak az amerikaiak fogékonyak az ilyesmire: egy angliai felmérés szerint hatból egy brit egyetért azzal a kijelentéssel, hogy a Holdra szállást csak megrendezték. A legszkeptikusabbak a fiatalok, a 24–35 éves korosztály 21 százaléka nem hisz benne, hogy a történelmi esemény valóban megtörtént, és nem csak egy filmstúdióban rögzítették.

A „bizonyítékok” zöme még mindig az elmélet szülőatyja, Kaysing feltevésein alapul – ő kezdte el először hiányolni a landoláskor készült felvételekről a csillagokat az égről, a krátert a leszállóegység alatt, és ő talált furcsaságokat az árnyékok vetülését illetően is. A szakértők, akik valóban tudják, milyen körülmények uralkodnak a Hold felszínén, sok-sok órát pazarolnak arra az életükből, hogy megmagyarázzák ezeket az „anomáliákat”, például, hogy a fotókon kipécézett „hibák” egy része a hosszú expozíciós időből adódik, hogy vákuumban mások a fizika törvényei, a Hold porának pedig egészen mások a fényvisszaverő tulajdonságai, mint amit megszoktunk. Mindennek ellenére Kaysinget 2005-ös haláláig sem sikerült meggyőzni, az utolsó pillanatig hitte, hogy amit 1969. július 20-án 600 millióan lélegzet-visszafojtva figyeltek a tévéképernyők előtt, csupán egy jól megrendezett előadás, amit egy hangárból kialakított stúdióban vettek fel. Kaysing képtelen volt elfogadni, hogy a NASA csupán néhány év alatt képes volt akkora léptékű fejlesztéseket véghez vinni, hogy az expedíció gyakorlatilag hiba nélkül zárult.

Semmi sem drága

Azt a szakértők is elismerik, hogy az űrversenyben jelentős volt az USA lemaradása, amikor a szovjetek 1957. október 4-én már pályára állították a Szputnyik–1 műholdat, az első eszközt, ami a világűrbe jutott, majd egy hónappal később a Szputnyik–2-t Lajka kutyával a „fedélzetén”. Ekkoriban valójában nem is volt az USA-nak űrprogramja, és egészen eddig úgy gondolták, jóval a Szovjetunió előtt járnak a technológiai és tudományos fejlesztések területén.

Az első Szputnyik fellövése kijózanító meglepetésként érte az amerikaiakat, akik egy évvel később Eisenhower elnöksége alatt megalapították a NASA-t, amelynek már három évvel később, 1961 májusában sikerült is embert küldenie az űrbe. Ekkor tette John F. Kennedy meglepő kijelentését arról, hogy még az évtized végéig embert küldenének a Holdra, ami akkoriban igencsak merész vállalásnak tűnt.

A siker egyik záloga az elképesztő mennyiségű pénz volt, amit a programra költöttek: a ’60-as évek közepén a NASA emésztette fel az Egyesült Államok GDP-jének 4 százalékát. És míg a szovjetek gyűjtötték az „első helyeket” – például 1963-ban az első nő az űrben –, addig az amerikaiak több kudarccal szembesültek. Ilyen volt például az Apollo–1 balesete, ami három űrhajóssal végzett. Vagyis az előzmények ismeretében valóban kétséges volt a vállalkozás sikere, bár 1968-ban az Apollo–8-nak sikerült megkerülnie a Holdat, a leszállás a felszínre még akkor is nagyon bonyolult és veszélyes manővernek tűnt. Sokak szerint még ennél is bonyolultabb lett volna az ötven évvel ezelőtti technológiával megrendezni a jelenetet úgy, hogy az se a tévénézőknek, se az árgus szemekkel figyelő hidegháborús ellenfeleknek ne tűnjön fel.

Ártalmatlan, de bosszantó

A Holdra szállást kétségbe vonó városi legenda 2001-ben kapott új erőre, amikor a Fox News tévécsatorna dokumentumfilmet mutatott be Valóban jártunk a Holdon? címmel. A műsort Mitch Pileggi színész narrálta, akit a nézők az X-akták misztikus sci-fi sorozatból ismerhettek, ahol az FBI igazgatóhelyettesét játszotta, szerepe szerint maga is részese volt kormányzati szintű összeesküvéseknek. Ő libbentette fel a fátylat Kaysing „újracsomagolt” teóriájáról, amely így ismét a figyelem középpontjába került. Szülők és pedagógusok kérték a NASA segítségét, hogy hogyan cáfolhatnák a gyerekek előtt a műsor által felvetetteket. Ekkor már az űrügynökség is kénytelen volt tudomást venni a vádakról, internetes oldalt nyitottak a teória cáfolatára, és információs anyagokat juttattak el az iskolákba.

Nem meglepő a Holdra szállással kapcsolatos hoax újra felbukkanása – véli Oliver Morton tudományos író, aki könyvet írt az az emberiség égitesthez fűződő viszonyáról az 50. évfordulóra időzítve. Míg az Apollo-program azt akarta megmutatni, hogy milyen hatékony és erős az amerikai kormány, amikor sikerre kell vinni egy ilyen vállalkozást, az összeesküvés hívői azt hangsúlyozzák: az amerikai kormány valójában abban jó, hogy elhitessen az emberekkel olyan dolgokat, amelyek meg sem történtek. Mindemellett az író szerint a teória azért burjánzik ismét, mert az Apollo-program végül valójában nem vezetett sehová, az utolsó misszió 1972-ben volt.

Ami a ’60-as években még a „semmi sem lehetetlen, bármit elérhetünk” optimizmusával ajándékozta meg az emberiséget, később inkább a frusztrációt erősítette. „Hogy van az, hogy ember járt a Holdon, mégsem tudjuk gyógyítani a rákot? Miért nem tudjuk megállítani a felmelegedést? Helyettesíteni a műanyagot? Olyan zoknit gyártani, aminek nem ritkul ki a sarka?” – a sor a végtelenségig folytatható, a leggyakrabban ma már ilyen kontextusban bukkan fel az Apollo-program sikere. Mindezek a sikertelenségek tovább táplálják az összeesküvés-elméleteket, egyre nehezebb elhinni, hogy kevesebb mint hatvan éve valamit a fejükbe vettek, és kevesebb mint egy évtizeden belül meg is valósították.

Szemben a tömeggyilkosságok tagadásával vagy az oltásellenességgel, ez a teória legalább nem okoz károkat, nincs benne rasszista motiváció, legfeljebb igencsak bosszantó – Buzz Aldrin például 2002-ben megütötte az egyik leghíresebb holdraszállás-tagadót.

Meglepő módon annak sincs nyoma, hogy a nagy ellenfél oroszoknak valaha szerepe lett volna a teória terjesztésében. Sőt, Alekszej Leonov szovjet űrhajós, az első űrséta végrehajtója azt mondta, egy katonai állomáson figyelték az Apollo–11 landolását, Armstrong és Aldrin első lépéseit, és esküszik, összekulcsolt kezekkel szurkoltak, hogy sikerrel járjanak. Ha az ambíciókban és önbizalomban nem szűkölködő Donald Trump felszívja magát, az USA a következő évtizedben ismét embert küldhet a Holdra, és nem is csak úgy öncélúan: ha megvalósul, a következő Hold-program célja egy Mars-utazás előkészítése lehet.