Vers: Lázár Bence András

Publikálás dátuma
2019.07.14. 07:23

Fotó: Lázár Bence András/Facebook
Teodicea Feleslegesen magasból nézni most az útszéli zajlást. Akárha az éjszaka közepén a hátad képzelni paplannak, hogy aztán ettől a gondolattól ránduljon majd görcsbe a lábam és erősödjön egy képzelt szeretkezés feszes ritmusában a szívkamráim összehúzódása. Te kiállsz egy kertbe. Poharakra gondolsz. Aztán nem tudom. De milyen lenne most kimondani magamnak, hogy havazik. Ettől hányingerem lesz, kiszárad a torkom, de nem tudok majd sehogy se: nyelni. Inkább feladom magam a kétségbeejtő gondolatnak, hogy a közös múltat lassan betemeti a hó. De feleslegesen magasból nézem most az útszéli zajlást. Akárha az éjszaka közepén a melled képzelni párnának, hogy aztán ettől a gondolattól mint egy hirtelen merevedés, ébredjek bele az olvadásba. Te kiállsz egy kertbe. Csikkekre gondolsz. Aztán majd nem tudom. De milyen lenne most kimondani magamnak, hogy olvad. Ettől elfogy a levegő, köhögni kezdek, de nem tudok majd sehogy se: rágyújtani. Egyszerűen csak feladom magam a kielégületlen gondolatnak, hogy a közös múlt most úgy épül, mint ez a kurva város télen, hittel és ráhagyásban. Aztán nem tudom. Csak feleslegesen magasból nézek egy kertet. Akárha a havazást az olvadásban és egészen egyszerűen nem fogom tudni feladni. A felesleges Egy személyvonat ablakában most a felesleges mondatokat: hogy neked lenni készen. Mint egy teli hamutál, mint egy túlivott estében a másnap, mint egy tó az éhes vadkacsákkal. De aztán maradok ugyanaz: parázsló cigarettavég, túlizzadt hajnal, eltévedt madarak víztükör nélkül. Egy személyvonat ablakában most a felesleges képet: ahogy egy tavat nézünk mind a ketten. Te az éhes vadkacsákat. Én meg téged. * Aztán elveszek a mozdulatsorban, ahogy kabátot húzol és már nem mondasz semmit. De egy személyvonat ablakában most a felesleges lélegzetvételt két csobbanás között, ahogy a szárnyunk összeakad és eltévedünk a tó víztükrében.      A nevünket Most elfelejtek szeretni. És olyan leszek, mint az óvatos szarvasok agancs nélkül, aztán, mint egy arc a szakáll hiányában. De inkább egészen riadt leszek. Mint borjak a vágóhíd melegében egymásnak szorítva, mint egy arc kivéreztetett sebekkel. Aztán mint a tekinteted, ahogy gondolkodás nélkül mondod ki a nevem, de nem becézel. És a kétség, hogy ott van az a másik, és, hogy ebben melyik vagyok én, nem alkuszik. Csak letör agancsot. Csak levág szakállat. Csak darál combizmot. Csak véreztet arcot. Csak gondolkodás nélkül mond ki nevet, de nem becéz. Nem becéz. Most elfelejtek majd valamit. Most egészen riadt leszek. Most nem alkuszom. De tudom, hogy a szarvasok egy erdő mélyén egymással küzdenek, hogy a borjakat kiengedik legelni, hogy szakállat, arcot nem ér sebzés. Aztán meg tudom, hogy gondolkodás nélkül, mondod ki majd egyben. Gondolkodás nélkül. A nevünket. Egyben.

A valóság megragadása

Publikálás dátuma
2019.07.14. 07:19
Schein Gábor író
Fotó: Draskovics Ádám/Népszava

A nagy sikerű Svéd után Schein Gábornak újabb regénye jelent meg az Ünnepi Könyvhétre, Megleszünk itt címmel. A rendkívül pontosan leírt, illetve nyelvileg megteremtett jelenkori Magyarország az elbeszélés szereplőinek – egy lecsúszott matematikus és egy egymásrautaltságában vergődő házaspár – sorsában mutatkozik meg igazán. Mindannyian arra keresik a választ: hogyan tovább ebben a kibírhatatlan helyzetben? Az íróval, költővel, műfordítóval és irodalomtörténésszel a valóság visszaszerzésének lehetőségeiről is beszélgettünk.

– Nem tudott nem eszembe jutni a regénye címválasztása okán az 1982-es Gothár Péter rendezte Megáll az idő című film sokat idézett „Jó, hát akkor itt fogunk élni!” mondata. Valóban rímelnek egymásra, és eszébe jutott, amikor címet választott?  Amikor ezt a címet választottam, egyáltalán nem gondoltam erre a Gothár-mondatra. De most már, utólag, valamilyen viszonyban kell lennem vele. Soha nem szerettem ezt a mondatot. A Megáll az időben ez a mondat arra az ’56 utáni szituációra vonatkozik, amikor világos lesz, hogy minden erőfeszítés, amit a magyar társadalom tett, elbukott, hosszú időre a diktatúrának egy másik változatára kell berendezkednie annak, aki itt marad. A filmbeli mondat megágyaz a kompromisszumoknak, a hazugságoknak, mindannak, ami felzabál és felment a személyes felelősség alól, mert hát nincs szabadság, nem lehet mit tenni. A Megleszünk itt cím ennél sokkal ironikusabb, és nincs benne felmentés. Meglenni és élni, ez nagy különbség. Ez a mondat egy konkrét helyzetre vonatkozóan hangzik el a könyvben, a cím általánosítja. Ha általánosítunk, a „megleszünk itt” egy olyan időszakot követően válik címmé, ami nem volt forradalom, néhány évig mégis magában hordozta annak a lehetőségét, hogy Magyarországból a mostaninál sokkal élhetőbb, szolidáris, nyitott és európai ország legyen. Nem lett, és ez a mi felelősségünk. A Megleszünk itt hangoltsága ezért tragikusabb, és magában hordozza azt a jelentést is, hogy nem leszünk meg itt, maga az ország sincs már meg, amelyben mi egyáltalán meglehetünk. Ez a fajta irónia nem megengedő, nem kompromisszumokban érdekelt. Éppen ellenkezőleg. Radikális, de nem harsány. Szeretetteljes, de nem szelíd. – „Néhány évig…” A regény jelenkori ország- és társadalomrajza kapcsán érdekelne, mit gondol az 1990–2010 közti időszakról. Sokan a mából visszatekintve a szabadság korszakának látják, mások vitatják ezt. Ön szerint az volt-e, illetve személyesen hogyan élte meg?  Nem, nem volt a szabadság korszaka. A szabadság alapját a saját életük iránt elkötelezett lokális közösségek jelentik. Az akkori elitek semmit nem kívántak tenni azért, hogy a lokális közösségek, a falvak, a kisvárosok folyamatosan újra tudják teremteni önmagukat, hogy legyen saját kultúrájuk, hogy mentálisan jobb körülmények közt élhessenek. Nyersanyagot és lerabolható tereket láttak bennük, jobb esetben fanatikus közönnyel nézték a pusztulásukat. A szabadság, a demokrácia jogi szemlélete elégtelen. A szabadság keretei megvoltak, mára ezek sincsenek meg, de az élet anyagát kiszárították, terméketlenné tették. Az önkormányzatok 2010-re elhaltak. Az érték értéktelenné nyilvánításáért és az értéktelenség értékké stilizálásáért sajnos a szükségszerűen populista piac is bőségesen megtette a magáét. Ezt az irodalomban elég pontosan lehet látni. Orbán, ez a közepes tehetséggel, rendkívüli gátlástalansággal megáldott ember fatálisan bevégzett egy folyamatot, levonta a következtetéseket. Ő Magyarország önéletrajza. Gömbös Gyulát kezdte idézni, és felépített egy rablásra optimalizált, fasisztoid rezsimet. Ami a személyes vonatkozást illeti, a kérdés az, megvan-e a belső szabadságom? Tudom-e, mi a különbség a szeretetteljes radikalitás és a harsány, de fennálló szerkezeteket erősítő bunkóság között? Úgy érzem, egyre teltebben élem meg a saját belső szabadságomat – aminek alapja természetesen az ellenállás. Nincs is más választásom. A számomra fontos nemzedéktársaim egymás után halnak meg. Nem tudom, én meddig élek. A szabadságnak valójában egyetlen dolog szab határt: a test törékenysége. Engem egy nagyon súlyos betegség is hozzásegített ahhoz, hogy ez a belső szabadság még teljesebbé váljék. Ez a rezsim nagyon vigyáz arra, hogy ne termeljen hősöket: senkit nem börtönöz be politikai okokból, de megöli a lelket. A szabadság lényege szerint beszélgetés, közösségeket akar teremteni, és ez ma, tapasztalatom szerint, szinte lehetetlen. Közegtelennek érzem magam. Maradtak az egyszemélyes ügyek. Ez a legnagyobb veszély, ami a szabadságomat fenyegeti, mert mentálisan könnyen deformál. Csak az öniróniám, a humorom menthet meg. Nem tudom, kifelé, másoknak ez mennyit adhat.  – Regényhőse, Kiefer odahagyva a fővárost, előbb egy kisvárosba, majd annak is a szélére, egy lepusztult tanyára költözik. Ön a saját életében eljátszott már valaha a gondolattal, hogy efféle módon lép ki a nem kielégítően működő társadalmi keretek közül?  A kivonulás könyvei címmel nyitottam meg idén a könyvhetet az Írók Boltjában. A kivonulást nem az eszképizmus értelmében gondoltam. Nem arról beszéltem, hogy igyekezzünk felépíteni egy személyes vagy családi kis világot, lehetőleg minél távolabb a hatalmi központokból, és éljünk ott, amíg hagynak. A kivonulást a szabadulás aktusaként gondoltam el. Hosszú évtizedek, nemzedékek óta egymásra rétegződő hazugságok közegében élünk, amelyek lényegében megfosztottak bennünket a valóságtól. A hatalom fikciójában élünk, és az eszképizmus is része a hatalom szőtte fikciónak, ezért nem megoldás. A regény egyik tétje az, hogy a hazugságok közepette hogyan lehet a valóságot antifikcióként újraalkotni, és erre a valóságra bizonyos válaszokat adni. A valóság megragadása már a 20. században is nagyon nehéz volt, és azóta még nehezebbé vált. A valóság nem egy tárgy, ami a külvilágban létezik, és lemásolható. Ez terméketlen és meddő feltételezés. Szükségszerűen hazugság marad. A regény nem másolással, hanem teremtéssel jut a valósághoz, és ehhez módszerre van szükség. Lebontásra, eltolásokra, új nyelvre. A Megleszünk itt, úgy érzem, kompromisszumok nélkül beszél arról, amilyenek vagyunk, ahová jutottunk, és ezt végig a hazugságtól mentes, ha tetszik, vak és kimondhatatlan remény szemszögéből teszi.  – És mondjuk radikálisabb ellenhatás bekövetkezhet? A Lövések a parkban című részben „Kiefer egyáltalán nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy valakiből kifogyjon a béketűrés, és lövöldözni kezdjen. Tulajdonképpen várta is már. Valaminek feltétlenül történnie kellett” – olvashatjuk. Ön számít ilyen eseményre?  Nem. Eleve az eseményszerűség sajátos létmódja az, hogy nem lehet rá várni, egyszer csak ott van, nem tudod, mikor, egyszer csak megjelenik. Másrészt pedig nem igaz, hogy mi a szabadság népe lennénk. Egyetlen nép sem az. A mi életünk történeti anyagát hazugságok, lelki és fizikai kegyetlenkedések, vak önzés, az önismeret félelemmel teli elutasítása képezik. Sűrű anyag ez. Ezzel áll szemben rengeteg személyes tehetség, jóság, törékenység, jóakarat. Amit az idézett sorokban Kiefer érez, az csak annyi, hogy ez így nem mehet tovább. Ellenben, ami nem mehet tovább, az nagyszerűen tovább szokott menni még nagyon hosszú ideig. – Sajátos – pozitív – feszültséget, distanciát, távolságot érzek a bemutatott ember-, ország-, valamint társadalom-romhalmaz és az említett, kompromisszumoktól mentes bemutatás nyelve között. Mintha egy költői vénával megáldott, hihetetlen pontosságra törekvő anatómus szemlézne az agonizáló test felett. Ez a saját írói nyelvhasználata vagy választott elbeszélői nyelv ehhez a regényhez?  Ennek a regénynek egészen más a nyelve, mint az előzőé, a Svédé volt. Nem is gondolom, hogy költői-lírai nyelven íródott volna. De olvasható, ritmussal rendelkező, megcsinált mondatokban. Ez az irodalom minimuma, nem? Ám a távolság valóban fontos! A regényben nagyon különböző figurák botladoznak az országban, személyes megoldásokat keresve a bajaikra, az életükre. Nem túl rokonszenvesek, de abból a perspektívából, ahonnan nézem és ábrázolom őket, mindegyik szerethető és érthető az önbecsapásaikkal, a tévedéseikkel együtt. Éles, lemeztelenítő fényben állnak, de nem ítélet alatt. A rea­litás visszaszerzésére, azt hiszem, akkor nyílik lehetőség, ha egy bizonyos távolságból, semmit el nem hazudva, szeretettel nézzük a világot. – Három alternatív befejezést írt a regényhez – két halál- és egy életváltozatot. A megírás közben létezett olyan fázis, amikor még a történet is három szálon futott?  Nem. A történetem magja régen megvolt. Még 2009 körül írtam egy verset, melyben egy idős ember saját korábbi élete és az őt körülvevő társadalom elleni – heroikus és őrült – lázadását írom le. A 2013-ban megjelent Megölni, akit szeretünk című prózakötetem címadó novellája, már Kiefer figurájával, szintén ezzel foglalkozott. De az a novella még Svájcban játszódott, mert a valóságos történet is ott esett meg. A történet továbbra is izgatott, de már magyar keretek közt. Az írás közben hamar megmutatkozott, hogy nyílt fegyveres lázadás, amire egy másik társadalomban van mód, itt nem történhet – ez az első halálváltozat. A második halálváltozat a külső agresszió helyett a befelé irányuló agresszió formáját ölti: ön-agyonéheztetés. De én azt szerettem volna, ha a regényhősöm életének nem ez lenne a kifutása, hanem képes lenne egy újabb váltást végrehajtani az életében. Odahagyni a kisvárosi, teljesen értelmetlen értelmiségi létet – ez lett az életváltozat. Azt gondoltam, a regény szerkezetéhez illik, ha mind a három variánst felkínálom az olvasónak – a változatok így tükörré válnak, aszerint, ki mit választ és miért. – Akkor magamra vessek, ha számomra az életváltozat nem kevésbé volt kiábrándító pers­pektíva, mint a halálváltozatok? Mintha csak a túlélés maga lenne az élet folytathatóságának a reménye.  Én, aki a harmadik, azaz az életváltozatnak drukkolok, a túlélés reményénél vagy lehetőségénél többet gondolok erről. Minden esetben végtelen ajándéknak tartom az életet, minden lehetőségével és váratlanságával. A befejezetlenség és a végesség közös ajándékáról beszélek. Kiefer, aki kezdetben minden érzését elfojtotta, a maga suta módján képessé válik a szeretetre egy számára tulajdonképpen ismeretlen nő iránt, aki a nővére fiát neveli. Felelősséggel melléjük áll, felteszi rájuk az életét. Számomra ez az élet lehetősége – de itt már én is csak olvasója vagyok a történetnek.
Szerző
Frissítve: 2019.07.14. 08:24

Szántó T. Gábor: Apu mesél, 1974

Publikálás dátuma
2019.07.06. 18:18

Fotó: Shutterstock
„Apu azért meséli mindig ezeket, mert én kérem, hogy mesélje, én meg azért kérem, mert olyan félelmetes, de igazi történetek, és azt hiszem, ezek az ő kedvenc történetei is.”
Apu néha Bar Kochba, máskor Sámson történetét meséli. Ezeket szeretem, mert nem olyan gyerekes mesék. Bar Kochba zsidó hadvezér volt, aki fogságba esett, az ellenség kivágta a nyelvét, hogy ne tudja elmondani, hányan vannak, így tanította meg aztán a katonáit meg az egész népét barkochbázni, amikor hazajutott. És így, bólogatással meg mutogatással el tudta magyarázni, merre van az ellenség, hányan vannak, és a zsidók csellel le tudták győzni a rómaiakat. Borzasztó, hogy mit tettek a rómaiak ezzel a Bar Kochbával, aki viszont igazi hős. Azért tanít az apu barkochbázni, mert attól fél, hogy nekünk is kivágják a nyelvünket? De kik? Biztos azok, akik a papáikat megölték. Én mindenesetre nagyon meg kell, hogy tanuljak barkochbázni, ezért elég sokat szoktunk. Csak az a baj, hogy ha nem találom ki, mire gondolnak, apu nem árulja el, én meg ideges leszek és csapkodok. Akkor viszont anyu nagyon szigorúan rám szól, hogy ne hisztériázzak, vegyek mély levegőt, mintha teljesen bolond lennék, pedig csak dühös vagyok, hogy nem tudom kitalálni, de nekem sose szabad idegesnek lennem és csapkodnom vagy kiabálnom, mert az anyu apuban is azt szereti, hogy ő mindig halkan beszél, és nekem róla kell példát vennem. Apu tényleg sosem kiabál, és nem is káromkodik, még akkor sem, ha vezet, és valaki szabálytalankodik, pedig mások mindig kiabálnak és mutogatnak. Apu mindig udvariasan int, és előre engedi, csak aztán csóválja a fejét. De én néha nem bírok megnyugodni, például amikor nem tudom befűzni a cipőm, vagy ledől a vár, amit építek, és akkor dühöngenék, de anyu rám szól, hogy nyugalom, és hogy ne mondjak csúnyákat. Ettől még idegesebb leszek. Azt játszom, hogy Bar Kochba vagyok. Felkötök egy fakardot a derekamra, és úgy próbálok beszélni, hogy nem mozgatom a nyelvem, mintha nem is lenne. Visszahúzom a torkomba, vagy megpróbálom két ujjal kihúzni, és úgy beszélni, de nem megy. Ha nagyon húzom, mindig hányingerem támad, könnyes lesz a szemem, köhögök és fuldoklom. Sámsonnak pedig, aki a legerősebb ember volt a világon, a hajában rejtőzött az ereje, de az ellenség megtudta, levágták és megvakították. Csak azt nem szeretem, hogy egy Delila nevű nő árulta el, a szerelme, és apu ezért azt mondja, hogy csak az az igazi titok, amit egyetlen ember tud. Az ember még a szerelmének se mondhatja el a titkait? Apu azért meséli mindig ezeket, mert én kérem, hogy mesélje, én meg azért kérem, mert olyan félelmetes, de igazi történetek, és azt hiszem, ezek az ő kedvenc történetei is. Maugliról is szokott mesélni meg a pompeji katonáról. Én szeretem is meg nem is ezeket a meséket, mert olyan szomorúak, még akkor is, ha Maugli túléli az őserdőt, és barátokat talál az állatok között a családja helyett, akik megvédik őt, és megtanítják a dzsungel törvényeire. De például a pompeji katona inkább kővé válik az őrhelyén, amikor jön a láva, ahelyett, hogy elmenekülne a többiekkel. És apu ezt úgy meséli, mintha nekem is ezt kéne csinálnom, ha jön a láva vagy valami. A spártaiakról szóló történetet, akik kiteszik a gyengébb gyerekeket a Taigetosz nevű hegyre és otthagyják őket, hogy meghaljanak, könyvből olvassa. Ezt én nem tartom igazságosnak, mert máskor meg pont azt mondják, hogy a gyengéket meg kell védeni, ha az erősebbek bántják őket. Rossz, hogy régen voltak ilyen szülők is, különösen azért, mert apu, miközben olvas, mindig olyan furcsán bólogat, mint aki elítéli a módszereiket, de a szigorukkal meg azzal, hogy a fiúknak olyan harcosoknak kell lenniük, mint az apukájuknak, mert ha nem, akkor baj lesz, egyetért.
Frissítve: 2019.07.06. 18:31