Korábban aprólékos munkával a szabadgondolkodó Galilei Kör történetét dolgozta fel. Mostani könyve irdatlan mennyiségű forrás felhasználásával mutatja be, hogyan jelent meg a Tanácsköztársaság a Horthy-korszak visszaemlékezéseiben és pamfletjeiben. Adódik a kérdés: ön mazochista?
Elismerem, hogy ehhez tényleg szükség van némi mazochizmusra. Be kell vallanom azt is, hogy szívesen nézek „b” vagy akár „zs” kategóriás akciófilmeket. Valahogy szórakoztatnak. Márpedig azok a munkák, amelyek a két világháború között a Tanácsköztársasággal foglalkoztak, túlnyomórészt ezeknek a filmeknek a színvonalán mozognak. De a saját szórakoztatásomon kívül is fontosnak tartottam megírni a könyvet: elegem lett abból, hogy amikor a Tanácsköztársaság emlékezetéről esik szó, mindig ugyanazt a négy szerzőt veszik elő a Horthy-korszakból. Közöttük Tormay Cécile Bujdosó könyvét, amit sokan, sajnálatos módon, még ma is hiteles naplóként olvasnak. Holott jórészt másodkézből szerzett téves információkon és kitaláción alapul.
Összesen 174 témába vágó kiadványt kutatott fel, ebből hatvanat részletesen is elemzett. Látom, az egyiket elhozta magával: az a címe, hogy A Lenin-fiúk véres munkái.
A füzetet 1920-ban adták ki, egy 12 darabból álló sorozat részeként jelent meg. Szerzőként csak annyi szerepel a borítón, hogy „egy szemtanú”. A szövegből aztán kiderül, hogy bárki is az illető, véletlenül sem lehetett szemtanúja az általa leírt, elképzelt eseményeknek. Szó szerinti dialógusokat közöl olyan helyszínekről, ahol egész biztosan nem volt jelen. Legviccesebbek azok a szerzők, akik úgymond bujdosók voltak a kommün idején, mégis pontosan tudták, hogy a népbiztosok mit ettek a Szovjetházban.
Mindegyik témába vágó mű ennyire silány lenne?
A kevés kivétel közé tartozik Kóbor Tamás író, aki próbált megértő lenni a Tanácsköztársaság iránt, és bírálta a kommün előtti feudálkapitalista rendszert. A visszaemlékezések túlnyomó többsége azonban nem törekedett tárgyilagosságra. Az első csoportba tartoznak a piaci alapon kiadott tipikus ponyvák, például azok a füzetek, amelyekről az előbb beszéltem. Kevés közük van a valósághoz, a véres és rettenetes történetek tálalása egyedül azt a célt szolgálta, hogy minél nagyobb példányszámban vevőre találjanak. A második csoportot baloldali szerzők alkotják, akik a kommün bukása után nem emigráltak, és önfelmentő emlékiratokban igyekeztek elhatárolódni a Tanácsköztársaságtól. A harmadik, legnépesebb csoportot a jobboldali munkák teszik ki. Szerzőik mindent elkövettek, hogy diszkreditálják, ellehetetlenítsék a baloldalt. Olykor a Tanácsköztársaság tényleges irányítóját, Kun Bélát és a kommunistákat kevésbé támadták, mint a valódi politikai ellenfélnek tekintett – mert Magyarországon maradt – szociáldemokrata vezetőket, liberális képviselőket. Próbálták összemosni őket a kommunistákkal. „Vörös tatárjárásról” írtak, és azzal riogattak, hogy visszatér a bolsevizmus, ha nem a jobboldal marad hatalmon. Erre rakódott rá az antiszemita értelmezés, ami „zsidó rémuralomként” jellemezte a Tanácsköztársaságot, mivel a népbiztosok több mint 60 százaléka zsidó származású volt.
Akik egyébként – ahogyan írta – nem tartották zsidónak magukat.
Ateista, internacionalista emberek voltak, nem rendelkeztek semmiféle zsidó identitással. Kun Béla közölte, hogy „zsidó voltam, kommunista lettem”. A neológ, ortodox és cionista szerzők is rendre azt hangsúlyozták, hogy a kommünt nem szabad a zsidósággal azonosítani. Ezzel együtt magyarázatot érdemel, hogy akkor mégis miért voltak ilyen nagy arányban zsidó származásúak a Tanácsköztársaság vezetői között. Az emancipáció törvényileg megvalósult ugyan, a mindennapokban azonban állandóan érzékelhető volt a megkülönböztetés. Azok, akik részt vállaltak a kommünben, úgy gondolták, hogy – ha már egyszer asszimilációs törekvéseik nem jártak sikerrel – megpróbálnak felépíteni egy olyan világot, ahol nem számít, ki és honnan jött, mi a származása.
Könyvéből az derül ki, hogy a politikai ellenfél diszkreditálásának eszköze volt a múlt átírása is.
A jobboldal elhallgatta, hogy a Tanácsköztársaság kezdetben igen népszerű volt. Elhallgatta azt is, hogy nem Horthy Nemzeti Hadserege, hanem a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege harcolt a csehszlovák és román csapatokkal. A kommün szociálpolitikai és kultúrpolitikai vívmányait is elhazudták 1919 után, míg a terror mértékét eltúlozták.
Bennem van a hiba, ha folyton eszembe jutnak a Fidesz-kormány módszerei?
Orbán Viktor már 2005-ben kijelentette Tusványoson, hogy a baloldal, amikor csak tehette, rárontott saját nemzetére. Egyébként pedig a mai emlékezetpolitika sokkal központosítottabb, mint a Horthy-korszakban volt.
A Szabadság téren felállították a történelemhamisító német megszállási emlékművet. A Kossuth térről száműzték Károlyi Mihályt, helyette szobrot emeltek Tisza Istvánnak. A Parlament mellől Nagy Imrét átvitték a Jászai Mari térre.
A leglátványosabban valóban a közterületeken lévő szobrok tükrözik egy rendszer múltképét. Így volt ez már a két világháború között is. A Vértanúk terén most készülnek Nagy Imre helyére visszatenni a „vörösterror áldozatainak” emlékművét. A mai jobboldal, amely a nemzeti önállóság védelmezőjének kiáltja ki magát, nem beszél arról, hogy Károlyi Mihály állt a szuverenitás pártján, és éppen Tisza István volt az, aki egy birodalom keretei között képzelte el Magyarországot. Egyes szereplőket eltüntetnek, másokat előtérbe tolnak. Ennek is van előképe: a Tanácsköztársaság 1945 utáni emlékezetében például nagy problémát jelentett, hogy Sztálin kivégeztette Kun Bélát. Ezért a Rákosi-rendszerben utólag kinevezték Rákosi Mátyást a kommün vezetőjének, noha ő 1919-ben a legfiatalabb népbiztos volt. Ma lehet úgy 1956-os emlékrendezvényt tartani, hogy Nagy Imre neve el se hangzik. A pártállam bukásának harmincadik évfordulóján a kormány a demokratikus ellenzék tagjait, a későbbi SZDSZ-es politikusokat szóba se hozza. Ellenben Orbán Viktor úgy jelenik meg, mintha egyedül neki köszönhetnénk a rendszerváltást.
Lásd: egy könnyűzenei fesztivál, a soproni VOLT közönségének többször bejátszottak egy részletet Orbán beszédéből, amit 1989-ben a Hősök terén mondott.
Engem ez már személyi kultuszra emlékeztet. Orbán Viktor és pártértelmisége jól megtanulta, amit Orwell így fogalmazott meg: „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”.
A kormány elveszi az MTA kutatóhálózatát, az általa létrehozott VERITAS alá rendeli az 1956-os Intézetet, a baloldali Politikatörténeti Intézetet – amelynek könyvtárában beszélgetünk – egyetlen fillér jóvátétel nélkül akarja kirakni székhelyéről. Az újonnan gründolt fideszes intézetek viszont fürdenek a milliárdokban. Hol a vége?
Nyilvánvalóan azt szeretnék elérni, hogy a hivatalos emlékezetpolitikának egyáltalán ne legyen kihívója. Megkockáztatom, hogy felelős beosztásban lévő politikusok még soha nem beszéltek ennyi hülyeséget a történelemről. A Horthy-korszakban elfogadott történelemszemlélet számára sem volt kérdés Magyarország nyugati orientációja. Egészen döbbenetes, hogy a hun-magyar rokonság elméletét a mostani kormány hivatalos rangra akarja emelni, és belekezdett Attila kultuszának építésébe. Attila a nyugati civilizációban a pusztítás megszemélyesítője. Nálunk van rá igény. A különféle Facebook-csoportokban, a kulturális emlékezet alvilágában elképesztő szövegek mennek. Például: a finnugor nyelvrokonságot a Habsburgok zsoldjában álló tudósok találták ki, azért, hogy elvegyék a magyarok önbizalmát. Amikor történészként vitatkozni próbáltam, egyszerűen kitiltottak.
