Jövőnk távlatai

Az egyik szép nevű magyar civil szervezet (MTI közlemény) „e-mail üzenetben javasolja Csányi Sándor MLSZ elnök úrnak, hogy az őszi idénytől engedjék be ingyen a nézőket a stadionokba.” Mert – ahogy prófétikus előrelátással írják – „tömött lelátók és lelkes közönség előtt egészen más játszani, mint kongó stadionokban.”
Ez a férfiasan snájdig beismerés megindított. Ez a mondat egészen újszerű megközelítése ennek a nemzetbüszkeségi/gazdasági szempontból kiemelt fontosságú ügynek. Ezt a kifejezést: „kongó stadionok” eleddig csak a kvázi nemzetárulókként számon tartott és kiátkozott ellenzéki hátramozdítóktól olvashattuk.
Ez azért lett mára úgymond indokolt és időszerű, mert „Az utóbbi idők sikerei szárnyat adtak a válogatottnak, és lelkesítették a szurkolókat, a fiatalok pedig kedvet kapnak, hogy sportoljanak. A magyar foci ismét világhírű lehet!” Az energiaital-reklám idézetet leszámítva efelől senkinek kétsége nem lehet. 
A mai magyar fiatalokra pedig igencsak ráfér egy kis sportolási kedv, hiszen láthatjuk, hogy milyen szánalmasan szerepelnek a mindenféle sportágakban és a világversenyeken, nem is szólva az olimpiáról. Ahol legutóbb nem átallottak mindössze 8 aranyérmet nyerni, és képesek voltak a 103 részvevő ország közül siralmasan a 16-dik helyen végezni a pontszerző tabellán. Az a látnoki önbizalom pedig, hogy „A magyar foci ismét világhírű lehet!” arra ad nékem erős büszkeség-impulzust, hogy sokszor elolvastam benne az ismét szót. 
Ámbár a Puskás Öcsinek tulajdonított bon mot - kis pénz, kis foci - igazsága nem érvényesült a szomszédos horvát focistáknál, azaz velük éppen az ellenkezője történt. Csakúgy, mint nálunk: nagy pénz, kis foci. No de sebaj! Majd a Viktor!
A civil szervezet ugyanis „e-mail levélben kéri a miniszterelnök urat: támogassa javaslatunkat, hasson oda, hogy a sportszerető emberek sokasága a stadionokban szurkolhasson kedvenc csapatának.” 
Itt az a pont, ahol megnyílnak a jövő távlatai. Ha ugyanis – amire gondolni sem merek – ne adj’ Isten azontúl mégsem zsúfolkodnának a lelkes focirajongók a pompás magyar stadionokban, és azok kongása vészharangként szárnyalna keresztül a délibábos magyar rónán, ez arra indíthatná - mondjuk - Semjén Zsolt törvény-kreativitását, hogy a meccslátogatásokat kötelező erejűvé tevő sarkalatos törvényjavaslatot nyújtson be, ami nyomban beemelendő az Alaptörvénybe (ha már grátisz!). 
A jövő valóban beláthatatlan. Kis hazánkban.
Szerző
Kuthi Csaba

BLASZ III a Népstadionban

Nemrégiben ünnepeltük meg a nevezetes dátumot, amikor is negyedszázaddal ezelőtt a Pillangó FC ellen, a Népstadionban aratott győzelemmel megnyertük a bajnokságot. A csapatkapitány által belső forgalmazásra mindig akkurátusan elkészített, újra kiosztott írásos beszámolót olvasva felelevenedtek az emlékek. A kezdő csapat, a cserék, a gólszerzők, az edző – szerénységem –, a mérkőzés fontos pillanatai. Még a játékvezetőt is utolérték, aki szintén velünk vacsorázott. Olcsón megúsztuk, a harmadosztálynak akkoriban ugyanis nem dukált partjelző. A nézőszám is rögzítésre került: 150 fő (rokonok, barátok).
Miként került a csizma az asztalra, akarom mondani, egy vegytisztán amatőr együttes a magyar labdarúgás szentélyébe? Hungarikum a javából! A Rákosi-korszakban egyetlen tollvonással megszüntették az egyik legpatinásabb, legsikeresebb hazai sportegyesületet, a Magyar Athletikai Clubot. Mondván, a népi demokráciában nincs szükség ilyen reakciós, polgári fészekre. Elvették a létesítményeit, beleértve a gyöngyszemet, a margitszigeti pályát is. Utóbbi az új keresztségben az Úttörő Stadion nevet kapta. A rendszerváltás után viszont a régi tagok – nagyszerű sportembereket ismerhettem meg bennük – újjáélesztették az egykor oly sikeres klubot. Mi mással, mint a labdarúgó szakosztállyal kezdték az első életjelek felmutatását. 
Most megint egy csavar következik, de mit tegyek, ha így történt.
Az Országos Sporthivatal vezetőjeként én áramvonalasítottam a Központi Sportiskola intézményét. Többek között megszüntettem a labdarúgó szakosztályt is, mert szerintem az indulásnál korszerű, előrevivő, mintaértékű megoldás a nyolcvanas évek közepére túlhaladottá, belterjessé vált, elsősorban a csapatjátékok esetében. Ebben az időszakban már jobb helye volt a szövetségben és az élklubokban az utánpótlás nevelésnek. 
Magabiztos voltam, mert belülről ismertem a közeget, évekig edzősködtem a sportiskolában, bajnokságot is nyertem az 57-es korosztállyal, megelőzve az összes fővárosi nagyklubot. Nem egy játékosomból lett NBI-es labdarúgó. Álmatlan éjszakáim voltak amiatt, hogy egykori edzőkollégáim és sok fiatal focista – ha csak átmenetileg is – állásukat, csapatukat vesztették. Ezután nem sokkal, a rendszerváltás hevében nekem is útilaput kötöttek a talpamra. Nem csodálkoztam, magától értetődőnek tartottam, ráadásul – kevesen mondhatják el – sportszerűen, korrekten zajlott le a dolog.
Eközben az egyik – úgymond – általam „kirúgott” KSI-s évfolyam – már felnőtt, többnyire családos emberek – és a MAC egymásra talált a nagy újrakezdésben. Jómagam is szabad vegyértékekkel rendelkeztem, így igent mondtam megkeresésükre, miszerint legyek társadalmi munkában az edzőjük, hisz ráérek… A tradícióknak megfelelően az Úttörő Stadionban (lehet, hogy akkor már nem így hívták) tréningeztünk, játszottuk a bajnoki mérkőzéseket. Míg ki nem derült, hogy a pálya mérete nem megfelelő felnőtt mérkőzésekre. A vezetők a megoldást a Népstadionnal való kooperációban találták meg. Az edzések, mérkőzések új színhelye a Fehér úti pálya lett, ahol KSI edzőként nagyon sok foglalkozást vezettem, és számos alkalommal meccseltem. 
A sok-sok történés és élmény közül azért kettőt megemlítenék. Játékosaim csak munkaidő után értek rá, így késő ősszel és kora tavasszal autók reflektorainak fényében edzettünk – precízen váltogatva a járgányokat, nehogy bármelyiknek lemerüljön az akksija. Labdáról szó sem lehetett, mert ahhoz gyér volt a fényerő. Viszont a sok futástól és gimnasztikától olyan erőnlétre tettünk szert, amellyel fentebb is megálltuk volna a helyünket. Bajnoki csoportunk tagja volt a Moldova György által fémjelzett Szocreál is. A mai napig emlékszem az akkor már a futballhoz igencsak koros, roppant népszerű író hihetetlen lelkesedésére, lankadatlan győzni akarására, és előttem vannak – minden bizonnyal jócskán megkopott ízületei miatt – félkörívesre szelídített irányváltoztatásai is.
Hogy miként kerültünk a Népstadionba? A vezetőkkel meglepetésnek, bajnoki jutalomnak szántuk a helyszínt. Végülis MAC-Népstadion volt a nevünk... A jószándék azonban majdnem az ellenkezőjére fordult. A megilletődöttség, a görcsös akarás miatt a szezon legrosszabb játékával sikerült valahogy kiszenvednünk a kétgólos győzelmet. Meg is egyeztünk, hogy a továbbiakban maradunk a megszokott hazai környezetben, a Fehér úton. Igaz, nincs világítás, sokszor hepehupás a talaj, gyakran hiánycikk a melegvíz, lelátó helyett csak földsánc van, de a miénk… 
Vezettem a sporthivatalt, az olimpiai csapatot Szöulban, öt évig az MLSZ utánpótlás bizottságát, edzősködtem, testnevelést tanítottam. Nem tudok rangsorolni. A sport, a testkultúra minden szférájában megtaláltam az élményt, a barátaimat, a közösségemet. Közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, ma is teniszezem, síelek, kerékpározom. Senki ne hagyja ki ezt a páratlan örömforrást! Soha nincs későn! 
Szerző
Tibor Tamás

Borjúpofa zöldségekkel

Benzinkút a belváros szélén, a helyi nevezetességekhez még gyalogosan elérhető távolságban, de azért már távol a turistáktól nyüzsgő főtértől. A legtöbb taxis itt tankol, talán mert jó a kávé, talán mert szépek a pultos lányok, s itt kortyolgatják energiaitalaikat a hawaii mintás nadrágban napfürdőző fiatalok is. Ráérősen nézik a főúton suhanó forgalmat, s olyan hanyag eleganciával ülnek a műanyag székeken, a kopott napernyők alatt, mintha legalábbis Párizsban, az Opera mellett, egy kávéház teraszán tennék ezt. 
Kocsit mosni megyek, az önkiszolgálók egyik ősrégi, talán még az elsők között létesített példánya az, s hiába nyílt azóta több automata, csillogó-villogó, szagos kis mosó városszerte, a megszokás meg a nosztalgia rendszerint idevezet. Beállok, kiszállok, százasok után kotorászok a pénztárcában, a táska aljában, sőt a táska valamennyi eldugott kis rejtekében, aztán a zsebemben, majd visszabújva a pohár és kesztyűtartó műanyag bugyraiban. Pár perc múlva kitápászkodok, felegyenesedek, mire egy sildes sapkás, borostás arcú, elnyűtt tekintetű férfi néz velem szembe. Kezében egy gasztronómiai magazin, címoldalán egy gusztusos bazsalikomos-paradicsomos tintahal fotójával, felette az alcím: „Ízek, borok, emberek.” 
– Tibi vagyok, megismersz?
A kérdés váratlan, és határozottan nem ismerem meg. Talán a szeme ismerős kicsit, vagy még inkább a szeme sarkában összeszaladó ráncok, amik a cserzett arc mélabúját egy kissé vidámítják, de láttam már ilyen megtévesztő ráncokat más viseltes arcokon, kiléte még mindig nem dereng.
– Taxis Tibi, na így se? Pedig így mindenki ismer a városban, legtöbb ember a homlokára csap, hogy ja, tényleg, te jártál a fehér Skoda kombival, és nálad szólt mindig a Beatles. Biztos vittelek…
Rábólintok, lehet, hogy tényleg vitt, nem nagy város az, ahol korábban éltem, s volt időszak, amikor éjjeli helyi járat híján valóban fogtam taxit is, lehetett az egyik akár az övé. 
– Lepukkantam, tudom én. Meghalt a feleségem, ó már nagyon rég, az idejét se tudom, azóta mintha nem is lenne idő. Próbáltam talpon maradni, gyűrni a napi rutint, de azt vettem észre, hogy nemigen van kedvem semmihez. Az utasokkal is egyre kevesebbet beszéltem, már a törzsvendégek is elkerültek, én is elkerültem volna magamat a helyükben. Ki akarna mindig egy halott asszonyról beszélgetni, akit nem is ismert. Egyszer még végighallgatja, talán még kétszer is, ha van benne elég türelem, harmadszorra meg odébb megy, ha meglát a sofőrülésben. Egyre kevesebb pénzem lett, és egyre kevésbé érdekelt a pénz. A kis házam megvan, a gyerek valahol a nagyvilágban, egyedül vagyok, nem kell nekem sok. Pár száz forintból kitelik a napom, ahhoz meg minek taxizzak, minek tartsak autót. Gyalogos lettem. Az újságokat a könyvtár selejtezte le, hazahordtam több mázsát, ha ötöt eladok egy nap, már megvagyok. Itt van, ma ez az utolsó. Vedd meg, a hatvannyolcadik oldalon van egy borjúpofa recept, zöldségekkel, szeretni fogod...
Szerző
Doros Judit