Borjúpofa zöldségekkel

Benzinkút a belváros szélén, a helyi nevezetességekhez még gyalogosan elérhető távolságban, de azért már távol a turistáktól nyüzsgő főtértől. A legtöbb taxis itt tankol, talán mert jó a kávé, talán mert szépek a pultos lányok, s itt kortyolgatják energiaitalaikat a hawaii mintás nadrágban napfürdőző fiatalok is. Ráérősen nézik a főúton suhanó forgalmat, s olyan hanyag eleganciával ülnek a műanyag székeken, a kopott napernyők alatt, mintha legalábbis Párizsban, az Opera mellett, egy kávéház teraszán tennék ezt. 
Kocsit mosni megyek, az önkiszolgálók egyik ősrégi, talán még az elsők között létesített példánya az, s hiába nyílt azóta több automata, csillogó-villogó, szagos kis mosó városszerte, a megszokás meg a nosztalgia rendszerint idevezet. Beállok, kiszállok, százasok után kotorászok a pénztárcában, a táska aljában, sőt a táska valamennyi eldugott kis rejtekében, aztán a zsebemben, majd visszabújva a pohár és kesztyűtartó műanyag bugyraiban. Pár perc múlva kitápászkodok, felegyenesedek, mire egy sildes sapkás, borostás arcú, elnyűtt tekintetű férfi néz velem szembe. Kezében egy gasztronómiai magazin, címoldalán egy gusztusos bazsalikomos-paradicsomos tintahal fotójával, felette az alcím: „Ízek, borok, emberek.” 
– Tibi vagyok, megismersz?
A kérdés váratlan, és határozottan nem ismerem meg. Talán a szeme ismerős kicsit, vagy még inkább a szeme sarkában összeszaladó ráncok, amik a cserzett arc mélabúját egy kissé vidámítják, de láttam már ilyen megtévesztő ráncokat más viseltes arcokon, kiléte még mindig nem dereng.
– Taxis Tibi, na így se? Pedig így mindenki ismer a városban, legtöbb ember a homlokára csap, hogy ja, tényleg, te jártál a fehér Skoda kombival, és nálad szólt mindig a Beatles. Biztos vittelek…
Rábólintok, lehet, hogy tényleg vitt, nem nagy város az, ahol korábban éltem, s volt időszak, amikor éjjeli helyi járat híján valóban fogtam taxit is, lehetett az egyik akár az övé. 
– Lepukkantam, tudom én. Meghalt a feleségem, ó már nagyon rég, az idejét se tudom, azóta mintha nem is lenne idő. Próbáltam talpon maradni, gyűrni a napi rutint, de azt vettem észre, hogy nemigen van kedvem semmihez. Az utasokkal is egyre kevesebbet beszéltem, már a törzsvendégek is elkerültek, én is elkerültem volna magamat a helyükben. Ki akarna mindig egy halott asszonyról beszélgetni, akit nem is ismert. Egyszer még végighallgatja, talán még kétszer is, ha van benne elég türelem, harmadszorra meg odébb megy, ha meglát a sofőrülésben. Egyre kevesebb pénzem lett, és egyre kevésbé érdekelt a pénz. A kis házam megvan, a gyerek valahol a nagyvilágban, egyedül vagyok, nem kell nekem sok. Pár száz forintból kitelik a napom, ahhoz meg minek taxizzak, minek tartsak autót. Gyalogos lettem. Az újságokat a könyvtár selejtezte le, hazahordtam több mázsát, ha ötöt eladok egy nap, már megvagyok. Itt van, ma ez az utolsó. Vedd meg, a hatvannyolcadik oldalon van egy borjúpofa recept, zöldségekkel, szeretni fogod...
Szerző
Doros Judit

Guruló rubel

Az ember bizonyos kort elérve azt hiszi, hogy őt már nem lehet meglepni. Aztán újra és újra kiderül, hogy dehogynem. Most például azzal, hogy pont az oroszok pénzelik a fasizmussal sok rokonságot mutató európai szélsőjobboldalt. Tavaly ősszel a moszkvai Metropol szállóban három-három orosz és olasz férfi 65 millió dolláros (nagyjából 18 milliárd forintos) titkos juttatásról beszélgetett a Liga számára. Matteo Salvini közeli munkatársa, Gianluca Savoini eközben „az európai Trumpnak” nevezte a pártelnök-belügyminisztert, ami alighanem arra utal, hogy az oroszok szerinte is szerepet játszottak a milliárdos hatalomra segítésében. A Kremlt gyakran bírálják, amiért nem tartja lehetségesnek a kölcsönös előnyökkel járó megállapodásokat. Mindenről úgy véli, hogy az vagy neki jó, vagy valaki másnak, de a kettő kizárja egymást. Most orosz érdeknek látja az Európai Unió destabilizálását és az önelszigetelésre hajlamos Trump támogatását, s mintha elfeledkezne a kínai fenyegetésről – pedig hosszú távon alighanem csak Európával és egy „normális” Amerikával összefogva tudja majd megtartani távol-keleti területeit.  Putyint a történelem is arra intené , hogy ne a szélsőjobboldalon keresse Oroszország barátait. Sztálin annak idején erre eléggé ráfizetett, de az orosz elnök alighanem nálunk is jobban tudja, mi történt szülővárosával, Leningráddal, ahol egyik bátyja is meghalt. A Nyugat a 2000-es évek elején elmulasztotta a lehetőséget a legitim orosz érdekek figyelembevételére, egy új, kiegyensúlyozottabb világrend kialakítására, a jó fél évezredes paranoia enyhítésére. Ez azonban nem ok arra, hogy Putyin Le Penben, Salviniben, a német AfD-ben vagy Orbán Viktorban vélje felfedezni Oroszország barátait. Valószínűleg nem is teszi. A guruló rubel a pillanatnak szól, de drága lesz.

A NER eltipor

Nem kétséges, hogy Demeter Márta súlyosat hibázott, és bocsánatot kellett volna kérnie, amiért azt sugallta egy a honvédelmi miniszternek címzett kérdésében, hogy a miniszterelnök lánya jöhetett haza Ciprusról egy olyan repülőgéppel, amelyik az ENSZ-békefenntartók kötelékében szolgáló magyar katonákat hozott haza. 
A történet ismert, kiderült, hogy nem róla volt szó, hanem az egyik katona családtagjáról. Demeter Márta ugyanakkor csak képviselői jogait gyakorolta akkor, amikor belenézett a kecskeméti katonai reptér dokumentumaiba és, bár kétségkívül azt sugallta kérdésének szövegezése, hogy Orbán Viktor lányáról van szó, pro forma mégsem jelentette ezt ki; nem hozott nyilvánosságra érzékeny személyes adatot. 
Azt a kormánysajtó tette meg helyette. Most mégis Demeter Mártát fenyegetik több év börtönnel, neki kell büntetőeljárással szembesülnie, hiszen nem kérdés, hogy lapunk megjelenésének napján a kormánytöbbség Polt Péter legfőbb ügyész indítványára felfüggeszti a képviselőnő mentelmi jogát. Személyes érdeke senkinek sem sérült az ügy során, Demeter Márta a munkáját végezte (még ha hibázott is), a NER mégsem tűri a jelek szerint, hogy egy ellenzéki képviselő a kormányfő körül vizsgálódjon. 
Orbán Viktor, mint tudjuk, nem foglalkozik üzleti ügyekkel. Semmi köze ahhoz, hogy egyesek a közvetlen környezetében csodálatos ütemben gazdagodnak, a miniszterelnök lányának érdekeltségét firtatni a Magyar Turizmus Zrt.-ben a dunai hajókatasztrófa kapcsán (Szabó Timea vonta emiatt kérdőre a miniszterelnököt) „az utóbbi harminc év legízléstelenebb parlamenti felszólalását” jelenti – ezt magától Orbán Viktortól tudjuk. 
A miniszterelnök tabu. Ha valaki ezt a „szabályt” megsérti (ráadásul, még egyszer hangsúlyozzuk, közben valóban hibázik is), azt a NER eddig csak a nyilvánosság előtt próbálta ellehetetleníteni. Most szintet lép a rendszer, ha már a büntetőjog eszközét is bevetik. 
Eközben Simonka György magabiztos ábrázattal jár-kel az Országház folyosóin, mert tudja, nem fenyegeti semmi.
Frissítve: 2019.07.12. 09:15