Kormányzati trükkök százai: így hamisítják tetszetős statisztikává az életünket

Publikálás dátuma
2019.07.13. 19:17

Fotó: Angyalosi Beáta
Eltűnt mérőszámok és forgalomból kivont módszertanok nyomában.
Stuart Sutherland brit pszichológus mondta: „Mindenki ismeri a szólást, miszerint statisztikával mindent be lehet bizonyítani, ez azonban csak akkor igaz, ha a statisztikát rosszul, nem megfelelően használják.” Az irracionalitásról szóló könyvében éppen azt a kérdést vizsgálta, hogy felelős pozícióban lévő személyek hogyan képesek a saját hiedelmeiknek, vagy rosszul levont statisztikai következtetéseiknek a hibájába esni. A rosszul levont következtetéseknél talán sokkal súlyosabb, amikor azt a szintén irracionális gondolkodási módot követjük, hogy az „a legjobb adat, ha nincsen adat”. Azaz a valóság megismerésének vágyát tegyük tönkre azzal, hogy elvesszük az emberektől ennek a lehetőségét.

Megszűnt a létminimum-jelentés

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2015-ben eldöntötte, hogy megszünteti a létminimum számítását, mivel az szerintük nem a valóság megismerését szolgálja. Halkan érdemes megjegyezni, hogy a rendszerváltás óta 25 alkalommal jelent meg az állam által publikált létminimumról szóló jelentés, ebből 8 alkalommal Orbán Viktor vezette jobboldali kormány, vagy kormánykoalíció volt az ország élén. Mivel a KSH nem érezte magáénak ezt a feladatot, ezért 2016-tól kezdve a Magyar Szakszervezeti Szövetség, a Friedrich Ebert Stiftung és a Policy Agenda együttműködésének eredményeként készül el ez a kutatás. De most mégsem arra vállalkozom, hogy a kutatás alapján bemutassam a társadalom helyzetét, hanem egy másik problémára irányítanám rá a figyelmet. Ez az írás arról szól, hogyan fedi el sűrű fátyollal az állam azokat az adatokat, amelyek kapcsán szembenézhetnénk a társadalmi változásokkal. Alaptétel, hogy az azonnaliság milyen fontos kellene, hogy legyen, ha figyelni akarjuk a változásokat. Elég csak arra gondolni, hogy a negyedik ipari forradalom okozta változás a munka világa minden területére pillanatok alatt zajlik le. Ezt a folyamatot követni kellene, és nem üldözni ennek megismerését. A mai informatikai világban, amikor big data elemzési módszerek segítségével szinte napi szinten lehet vizsgálni a fogyasztók szokásainak változását, a kormányzati gyakorlat akár 2-3 éves csúszással követi az adatok feldolgozását. A kormányzati működés nem alkalmazkodott ehhez a világhoz. Azért, hogy alátámasszam állításomat, néhány eset bemutatásával teszem érthetővé lemaradásunkat ezen a területen.

Hol a mediánbér? Nincs mediánbér!

A magyar állam lényegében három statisztikai rendszert működtet párhuzamosan a munkaerőpiac helyzetére vonatkozóan. Egyrészt önbevalláson alapulva a KSH havonta közli a foglalkoztatottak (az adott héten legalább egy órányi jövedelmet biztosító munkát végzők) számát. Ennek a módszernek az az előnye, hogy nemzetközi szempontból összehasonlítható, hiszen ugyanígy mérik a foglalkoztatottságot, a munkanélküliséget a világon szinte bárhol. Hátránya, hogy könnyen belekeverednek ebbe olyan foglalkoztatási formák, amelyek nem klasszikus munkaviszonyok. Például egy egyéni vállalkozó is foglalkoztatottnak mondja magát, mivel jövedelmet termelt, ugyanakkor semmilyen munkajogi védelme sincsen. A második megismerési mód az alkalmazotti statisztika. Ez 2019-ig nem az egyén megkérdezésén alapult, hanem a cégeket (az 5 fő feletti vállalkozásokat), és a költségvetési intézményeket kérdezték meg arról, hogy adott hónapban mekkora volt a bérköltségük, és hány embert foglalkoztattak. Ebből számolták az ezen körbe tartozók esetében mekkora volt az átlagkereset. Ezen módszertan alapján egyébként azt mondják meg, hogy a teljes munkaidőben dolgozók esetében mekkora volt az átlagkereset, és nem a tényleges munkavállalói körre adnak adatot. A másik probléma, hogy az adatfelvétel nem egyéni szintű. Ebből következően nem lehet megmondani, hogy adott cégnél dolgozók esetében mekkora bérek voltak egyéni szinten. Így azt sem lehet meghatározni, hogy mekkora volt az átlagkereset (összes dolgozó fizetése osztva az összes dolgozó létszámával), és a mediánbér (növekvő sorba rakva az összes dolgozó bérét, a középen álló bére) viszonya. A Központi Statisztikai Hivatal 2019-től kezdve módszertant váltott (elvileg). Ennek alapja, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) adatait használják. Ezek tartalmazzák az összes foglalkoztatott (munkajövedelmet kapó) adatát, és ebből lehetne egyéni szintű adatokat kinyerni, ami alapján például mediánbért számolni. Az első adatközléskor azonban kiderült, hogy a valóság más. A KSH továbbra sem közli az 5 főnél kevesebbet foglalkoztatók adatait, pedig az ő jelenlétük meghatározó a munkaerő-piacon. És bár tudnák, de nem közlik azt sem, hogy mennyi a mediánbér, azaz a valóságban hány dolgozó keres az átlagbér alatt. Így a béregyenlőtlenségek dolgozói társadalmon belüli torzulásairól nem kapunk adatot, miközben az állami szerveknek ez rendelkezésre áll. A harmadik állami statisztikai rendszer az egyéni bér- és kereset statisztika. A Pénzügyminisztérium (PM) elvileg minden évben adatgyűjtést végez az (5 fő feletti) vállalkozásoknál és a költségvetési intézményeknél. Az adatgyűjtés alapja, hogy adott év májusára vonatkozóan kell mintavétel alapján dolgozói szintű béradatokat adni. Ez az adatbázis is alkalmas arra, hogy meghatározzák a mediánbér és az átlagbér viszonyát. Ebből számol négyévente az Eurostat is mediánbért, és közli a többi tagállam adatával együtt. Ez az adatbázis csak évente egy hónapot rögzít, így a szezonális változásokat nem követi le. Jelentős esetszám van azonban az adatbázisban, ezért meghízható abból a szempontból, hogy az 5 fő feletti cégekre és a költségvetési intézményekre jó minőségű adatot biztosítson. A PM által készített bér-és kereset statisztikák készítésénél is érdekes anomáliák zajlottak, mivel az adatfelvétel 2017-ben – feltehetőleg kormányzati átszervezés miatt – elmaradt. Ezért 2018 őszén egyszerre vették fel a 2017-es és 2018-as adatokat. Ez jó lehetőség lenne arra, hogy még a NAV-énál is mélyebb adattartalommal lehessen vizsgálni a a dolgozói társadalom bérstruktúráját. Hogy képet lehessen kapni a minimálbér emelésének hatásairól. Ez azonban ismét nem lehetséges, mivel az őszi adatfelvétel adatbázisa nem készült el, nem kutatható ezen sorok írásakor sem. Ha hozzátesszük, hogy fele részben 2017. évi adatokból áll, akkor jól látszik, hogy milyen lassú ez a folyamat. A bemutatott példák jól illusztrálják, hogy az állam bár képes lenne rá, de mégsem akar haladni a változásokkal. Elrejti az adatokat, késve veszi fel azokat, és nem teszi lehetővé a kutathatóságukat.

Miért jó, ha nincsen róla képünk

Ahogy a bevezető részben is írtam, történetünk kiváltója a létminimum kérdése volt. Az állam eldöntötte, hogy nem közli, és ezzel maga részéről ki is szállt a történetből. A Magyar Szakszervezeti Szövetség és a Friedrich Ebert Stiftung közös programja keretében azonban megteremtődtek annak a feltételei, hogy folytatódhasson a létminimum értékének kiszámítása. Anélkül, hogy nagyon untatnám az olvasót, egy kis szakmai betekintést szeretnék adni a létminimum számításának módszertanába. Ahhoz, hogy a Policy Agenda folytatni tudja a korábbi KSH-projektet, a korábban alkalmazott módszertan adaptálására volt szükség. Ez pedig két adatbázishoz való hozzáférést kívánt meg. Az egyik az árak változását bemutató adatok, mivel a létminimum alapját jelentő élelmiszerkosárhoz ez elengedhetetlenül szükséges volt. Az inflációs adatok rendelkezésre állnak most is, így ezzel nem volt probléma. A másik adatbázis az úgynevezett Háztartási Költségvetési és Életkörülmény Adatfelvétel (HKÉF). Ez a statisztika a háztartások folyó kiadásait mutatja, amit naplóvezetésből származó évközi adatfelvétel alapján készítenek. Egy bizonyos időszak alatt mintegy 10 ezer háztartást kérnek meg arra, hogy két héten keresztül vezessék a kiadásaikat. Ennek feldolgozását követően tudott korábban többek között létminimumot számolni a KSH, majd annak befejezését követően ebből közölt kiadási szerkezetre vonatkozó adatokat. A HKÉF adatbázis elvileg szabadon kutatható. 2016-2018-ig minden évben tavasszal lehetőséget adott erre a Központi Statisztikai Hivatal, és ez alapján tudott a Policy Agenda létminimum értéket számítani. Az idei évben ezt a lehetőséget megszüntette a statisztikai hivatal, és azt jelezték, hogy a 2018. májusában felvett adatok feldolgozására 2019 végénél előbb nem kerül sor. Ezzel „megoldották” azt a problémát, hogy ne kelljen átadniuk a létminimumhoz szükséges adatok kutathatóságának lehetőségét, de egyben feladták azt is, hogy 2019 első felében megismerhessen a közvélemény valamilyen adatot az előző évi kiadásairól. Tavaly még május 30-án közölték az erről szóló tanulmányt. Nehéz nem úgy érteni a folyamatot, mint ami arra irányul, hogy időben túlzottan elcsúsztassa az adatközlést, amely által annak relevanciája is erősen csökken. Hiszen kit érdekel például 2020 elején az, hogy mennyi volt 2018-ban a létminimum értéke. Megjegyzem, ezzel csak azt érték el, hogy a Policy Agenda most júniusban előzetes létminimum és társadalmi minimum adatot tudjon közölni, a részletes számokra még várni kell. A kormányzati döntést kiváltó ok nem érthető. Az elmúlt évek minimálbér-, és garantált bérminimum emelései egyértelműen azzal az eredménnyel jártak, hogy csökkent a létminimum alatt élők aránya. Ezt a kormány sikerként is felmutathatná. Ezzel szemben inkább egy furcsa rejtőzködést játszik. Irracionális, amikor egy kormány azt gondolja, akkor jár el helyesen, ha rejtegetni akarja a valóságot. Ez egy csapda, ami önbecsapások sorozatát hozza, és végül már nem tudnak különbséget tenni a virtuális, a kreált világ, és a valóság között. Tudom, hogy a valóság megismerése mindig kockázatokkal és sokszor dilemmákkal jár. De azt is tudom, hogy bonyolult világunk megértéséhez biztosan nem az vezet el, ha szemüket eltakarjuk a kezünkkel. Ez még a kisgyerekeknél sem működik a bújócska játékban.
Szerző

Naná, hogy Horn Gyula is lebontaná

Publikálás dátuma
2019.07.13. 18:51

Fotó: Népszava
Négy év, amit kivételes balfogások és fájdalmas teszetoszaságok jellemeztek - de megalkuvást nem tűrő emberség is.
Amíg Magyarország hellyel-közzel normális és ígéretes hely volt (mint amilyen lesz egyszer megint, csak ne álljunk végig vívóállásban), addig a közéleti-politikai tartalmú írások közel sem kezdődtek mindig, mindjárt az első mondatban Orbán Viktor nevének említésével. Na, tessék. Ha megnézik a Népszava mai kilencedik oldalát (amit e pillanatban még nem láthatok), minimum egy, de könnyen lehet, hogy mindegyik publicisztikában megtalálják a miniszterelnök nevét, és persze a tetteinek a méltatását is. És ez nem csoda: ahol betegség van, ott gyógyulni próbálás is van, és a permanens diagnosztika elmaradhatatlan, ha idegőrlő, akkor is. (Ezzel mintegy váratlanul adtunk egy részválaszt a "Miért ez az elfordulás a politikától?" kérdésre.) Szekeres Imre, a szocialisták egykori erős embere, volt honvédelmi miniszter (2006-2010) és pártelnökhelyettes (2004-2010) nemrég megjelent könyve sem tántorított el attól, hogy a zsarnokságba hajló rendszer névadóját az első mondatban megemlítsem (elsőre sz@rnokságot írtam, és bár az sem volna indokolatlan, a 70. évéhez közeledő egykori miniszterelnök-helyettes eleganciájához nem volna illő kifejezés.) Azt hiszem, minden valamire való politikai szakkönyv Orbánról – is – szól manapság. Ez az értelme, az Orbánról szólás. És a magyarázat, hogyan jutottunk ide (hogy még egyszer ne tegyük, legalább ebben az évszázadban ne), és a térkép, miként verekedjük ki magunkat a tengelyig érő dágványból, amiben István óta mélyülünk elfelé, hogy monumentális Attilát ne mondjunk. Az Azok a koalíciós évek - A Horn-kormány 1994-1998 című kötet persze alapvetően és jellemzően a tárgyáról szól. De amint nagyon rossz az a könyv, amiben csak az van benne, amit az írója beletett, ez is sokkal többről szól. Többről az MSZP-SZDSZ koalíciókötésnek mind a baloldal, mint a liberálisok számára borzasztó meghasonulást jelentő kínjainál, többről Horn és Kuncze Gábor nyilvánosság előtti veszekedéseinél. Politológus hallgatóknak feltétlenül kihagyhatatlan, de a plurális és parlamentáris közélet iránt fogékony honpolgároknak is tanulságos kaland a Horn-kormány négy évének felidézése. Mert ugyan kivételes balfogások és fájdalmas teszetoszaságok jellemezték a korszakot, de megalkuvást nem tűrő embersége és faltól-falig kompromisszumkészsége is emlékezetes. Mert mennyivel jobb egy tétova, de jó szándékú kormányzás, mint a köztörvényes gazdagodásra játszó, párbeszédet széttrollkodó minden-hájjal-megkentség. Huszonöt éve alakult meg a szocialista-liberális kormány, és Horn Gyula lett a harmadik Magyar Köztársaság harmadik kormányának miniszterelnöke. Ez Szekeres könyvének apropója, s a felismerés: kellő idő telt el a körülmények és törekvések elfogulatlan elemezéséhez. A szerző fontosnak tartja, hogy bemutassa a haza és haladás szempontjait szem előtt tartó, reményei szerint megismételhető korszak kormányzati teljesítményét. Személyes oka is volt a könyvírásnak: közeli kapcsolata egy államférfihoz, akivel először szerzett többséget a magyar baloldal demokratikus körülmények között, s aki miniszterelnökként kivezette az országot a gazdasági válságból. „Horn Gyula az a politikus volt, aki társaival együtt kerítést bontott, és 2015-ben sem épített volna” – írja Szekeres Imre. És máskor nemigen gyengül el, pontos forráshasználattal és hivatkozással ad képet kormányzásuk négy évéről. Olykor önmagától is idézve: „a Kádár-korszak 1995. március 12-én ért véget”. Ma már tudjuk, hogy lényegében csak szünetelt. Igen: Bokros-csomag, Tocsik-ügy, privatizációs ügyek, minisztercserék garmadája. És bizony, alkotmányozás. Milyen jó felidézni, hogy egy kormány kétharmados többséggel is tudott visszafogott lenni, és nem kalapálta szilárd gránitba beteges vízióit, gyenge ácsolatú alaptörvényasztallal. Ellenben tárgyalt, amíg ki nem tárgyalta magából a szuszt. Micsoda értelmetlenség, gondoltuk akkor. És hogy hiányzik ez a „béna kacsaságában” is kalapemelő tisztelet az országgal, a pártokkal, az emberekkel szemben. Horn Gyula hagyatéka ez. De vajon mit tanulunk belőle? Mert van, aki holtig tanul, és nem kegyelmez – hogy az utolsó mondat se menjen pocsékba Orbán-említés nélkül. Vagy csak azért se. Legyen az utolsó szó az SZDSZ emlékműve: nagyszerű emberek pártját emésztette föl azóta ez a különös orbáni vadkapitalista-posztkommunista vircsaft. És nincs ember, aki bíróságon vehetne elégtételt a liberalizmus mint fogalom megszentségtelenítése miatt. A szocialisták még lehetnek ügyesebbek. Ez Szekeres üzenete. Nekünk szinte mindegy is, csak módolja ki a szabadságot, hogy amaz megszülhesse végre a rendet.

(Szekeres Imre: Azok a koalíciós évek - A Horn-kormány 1994-1998. Noran Libro Kiadó, 2019.)
Szerző
Frissítve: 2019.07.13. 18:55

Hová tűntek a csajok?

Publikálás dátuma
2019.07.13. 13:07

Fotó: RTL Klub
Elképesztően hullámzik a műsorrend.
A férfi elindult a majdnem üres buszon, de félúton megállt. Eredetileg egy működő jegykezelő automatát keresett volna, mert amelyikkel elsőre próbálkozott, nem működött. De aztán meggondolta magát. – Intézzék el, hogy mindegyiket lehessen használni – mondta, majd leült a felesége mellé. És a tévéműsorról kezdtek beszélgetni. Hogy a kedvenc sorozatukat, a Barátok közt-öt előző nap alig találták meg, a neki jelzett műsoridőben egy másik sorozat ment, de nem az, amelyiket előre beharangoztak.
Ők a tipikus nézők. Elvileg őket kellene kiszolgálni. Bizony régen – amikor ez a házaspár is „hozzászokott” a tévézéshez – ez is másképp volt. A műsorváltozás kapcsán két nagy botrány jut hirtelen eszembe a Magyar Televízió múltjából. Az egyik még a nyolcvanas években történt, akkor kezdték élőben közvetíteni a Forma 1-es autóversenyeket. Azon a bizonyos vasárnapon azonban valamilyen okból nagyon elhúzódott a futam. Jelentősen túllépte (volna) a kiszabott műsoridőt. Az adásvezetőnek – a csatorna műsorainak megjelenését irányító szakembernek – döntenie kellett tehát, hogy mi legyen. És ő szépen lekeverte a közvetítést, hogy – a műsorújságban jelzett időnél csak egy picit később – elindíthassa a következő műsort. Utóbb aztán rájöhetett, hogy nem ez volt az optimális megoldás. Nemcsak a tévé telefonvonalai égtek, másnap az újságoktól is megkapta a magáét, amiért fontosabb volt számára a rend, mint az elhúzódó élő adás. Pár évvel később már politikai aknamunkát is emlegettek egy hasonló esetnél. Az új kormány bemutatkozása és eskütétele ugyanis 1990. május 23-án volt. Ugyanazon a napon, amikor a Bajnokcsapatok Európa-kupája – a mai BL elődjének – döntőjét játszották. A budapesti parlamentben azonban ugyancsak elhúzódtak az események. Ha közvetítik az eskütételt, a nézők lemaradnak a meccs elejéről. Az illetékesek felmérték, melyik botránynak lehet nagyobb visszhangja és ezúttal a sport mellett döntöttek. Ettől aztán az első szabad választásokon győztes MDF hívei akadtak ki és már-már összeesküvést sejtettek. Mindenesetre a bécsi döntőn a Milan legyőzte a Benficát, ám a politikusokat ez sem kárpótolta, amiért a nézők nem követhették élőben a történelminek minősített hazai eseményt. Igen, akkor még szűkösek voltak a lehetőségek. Az egyetlen tévében meg kellett gondolni, mit tesznek és mi lehet a következmény. Ráadásul ennek az egyetlen tévének a két csatornáját nézte mindenki és bármi történt, össznépi eseménynek számított. Kudlik Júlia új frizurájáról, Takács Marika ruhájáról napokig beszéltek, hát még a vetélkedőkről, vagy az élő közvetítésekről. Az újságok rendszeresen közöltek tévékritikákat, a programok változásáról pedig többször is beszámoltak. Kötelesség volt tájékoztatni a nézőket. A jelek szerint erre ma már kevesebb figyelmet fordítanak. Legalábbis ez szűrhető le abból, ami az RTL Klub esti műsoraival az utóbbi időben történt. Kezdődött azzal, hogy rengeteg reklámozás közepette elindítottak egy új török filmsorozatot az esti főműsoridőben. Igaz, először fél 8-ra hirdették, de aztán hirtelen egy órára bővítették a híradó utáni Fókusz című bulvár-magazint, tehát fél órával hátrébb tolták a kezdést. Ám a Megtörve című film feltehetően nem érte el a kívánt és elvárt nézettséget. Ezért áttették délutánra, a 9 órára tervezett Barátok közt-öt pedig előrehozták 8-ra. Csakhogy az esti filmeket – általában sorozatok két-két részét – nem akarták 9 előtt elindítani, így oda szükség volt még valamilyen műsorra. Elkezdték tehát ismételni a tavaly sikeres Oltári csajok című sorozatot. Három rész le is ment belőle, majd hirtelen eltűntek a műsorból a csajok is. Erről senki nem mondott semmit, viszont a Barátok közt visszakerült 9 órára. Elé pedig betették egy másik – korábban sikeres – sorozat ismétlését. Hogy a Mi kis falunk mitől vonz nagyobb közönséget, mint az Oltári csajok, azt senki nem magyarázta meg. Nyilvánvaló azonban, hogy a nagyobb nézettség érdekében folytatott vad hajsza és a reklámok minél biztonságosabb beágyazása magyarázza ezeket a változásokat. Ez eddig még érthető is, ám az nem, hogy a reménybeli nézőknek keresgélniük kell, milyen időpontban találhatják meg éppen kedvenc műsorukat. Márpedig pontosan ez történik. Kétségtelen tény, hogy a rendszeres tévénézők többsége az idősebb korosztályból kerül ki. Nagy részük ragaszkodik a megszokottakhoz, így például a nyomtatott sajtóból tájékozódnak a programokról. Az utóbbi hetekben azonban azt tapasztalhatták, hogy a műsorújságok már megjelenésük pillanatában elavultak (legalábbis ami az RTL Klub adásait illeti). A napilapok sem járnak sokkal jobban, mert ők is az előre kiadott műsort nyomtatják ki, tehát a változások többsége náluk sem követhető nyomon. Most akkor képzeljük el a bevezetőben említett házaspárt a buszról. Emlékezzünk rá, apuci még arra sem volt hajlandó, hogy megkeressen egy működő jegykezelő automatát. Otthon leül a vacsorája meg a söre mellé és azt tapasztalja, hogy egészen mást lát, mint amire számított. Fogja tehát a távkapcsolót, átmegy egy másik adóra és természetesen megvan a véleménye az RTL Klubról, amely egyáltalán nem törődik vele, miközben állítólag az ő érdekében tevékenykedik. Ha a jelenleg piacvezető csatornának szerencséje van, rövid időn belül elfelejti a megpróbáltatásait és visszatér, de erre azért nem lehet mérget venni. Akkor pedig megéri ez a nagy összevisszaság? És legfőképpen: hová tűntek a csajok?