Stuart Sutherland brit pszichológus mondta: „Mindenki ismeri a szólást, miszerint statisztikával mindent be lehet bizonyítani, ez azonban csak akkor igaz, ha a statisztikát rosszul, nem megfelelően használják.” Az irracionalitásról szóló könyvében éppen azt a kérdést vizsgálta, hogy felelős pozícióban lévő személyek hogyan képesek a saját hiedelmeiknek, vagy rosszul levont statisztikai következtetéseiknek a hibájába esni.
A rosszul levont következtetéseknél talán sokkal súlyosabb, amikor azt a szintén irracionális gondolkodási módot követjük, hogy az „a legjobb adat, ha nincsen adat”. Azaz a valóság megismerésének vágyát tegyük tönkre azzal, hogy elvesszük az emberektől ennek a lehetőségét.
Megszűnt a létminimum-jelentés
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2015-ben eldöntötte, hogy megszünteti a létminimum számítását, mivel az szerintük nem a valóság megismerését szolgálja. Halkan érdemes megjegyezni, hogy a rendszerváltás óta 25 alkalommal jelent meg az állam által publikált létminimumról szóló jelentés, ebből 8 alkalommal Orbán Viktor vezette jobboldali kormány, vagy kormánykoalíció volt az ország élén. Mivel a KSH nem érezte magáénak ezt a feladatot, ezért 2016-tól kezdve a Magyar Szakszervezeti Szövetség, a Friedrich Ebert Stiftung és a Policy Agenda együttműködésének eredményeként készül el ez a kutatás. De most mégsem arra vállalkozom, hogy a kutatás alapján bemutassam a társadalom helyzetét, hanem egy másik problémára irányítanám rá a figyelmet.
Ez az írás arról szól, hogyan fedi el sűrű fátyollal az állam azokat az adatokat, amelyek kapcsán szembenézhetnénk a társadalmi változásokkal.
Alaptétel, hogy az azonnaliság milyen fontos kellene, hogy legyen, ha figyelni akarjuk a változásokat. Elég csak arra gondolni, hogy a negyedik ipari forradalom okozta változás a munka világa minden területére pillanatok alatt zajlik le. Ezt a folyamatot követni kellene, és nem üldözni ennek megismerését. A mai informatikai világban, amikor big data elemzési módszerek segítségével szinte napi szinten lehet vizsgálni a fogyasztók szokásainak változását, a kormányzati gyakorlat akár 2-3 éves csúszással követi az adatok feldolgozását. A kormányzati működés nem alkalmazkodott ehhez a világhoz. Azért, hogy alátámasszam állításomat, néhány eset bemutatásával teszem érthetővé lemaradásunkat ezen a területen.
Hol a mediánbér? Nincs mediánbér!
A magyar állam lényegében három statisztikai rendszert működtet párhuzamosan a munkaerőpiac helyzetére vonatkozóan. Egyrészt önbevalláson alapulva a KSH havonta közli a foglalkoztatottak (az adott héten legalább egy órányi jövedelmet biztosító munkát végzők) számát. Ennek a módszernek az az előnye, hogy nemzetközi szempontból összehasonlítható, hiszen ugyanígy mérik a foglalkoztatottságot, a munkanélküliséget a világon szinte bárhol. Hátránya, hogy könnyen belekeverednek ebbe olyan foglalkoztatási formák, amelyek nem klasszikus munkaviszonyok. Például egy egyéni vállalkozó is foglalkoztatottnak mondja magát, mivel jövedelmet termelt, ugyanakkor semmilyen munkajogi védelme sincsen.
A második megismerési mód az alkalmazotti statisztika. Ez 2019-ig nem az egyén megkérdezésén alapult, hanem a cégeket (az 5 fő feletti vállalkozásokat), és a költségvetési intézményeket kérdezték meg arról, hogy adott hónapban mekkora volt a bérköltségük, és hány embert foglalkoztattak. Ebből számolták az ezen körbe tartozók esetében mekkora volt az átlagkereset. Ezen módszertan alapján egyébként azt mondják meg, hogy a teljes munkaidőben dolgozók esetében mekkora volt az átlagkereset, és nem a tényleges munkavállalói körre adnak adatot. A másik probléma, hogy az adatfelvétel nem egyéni szintű. Ebből következően nem lehet megmondani, hogy adott cégnél dolgozók esetében mekkora bérek voltak egyéni szinten. Így azt sem lehet meghatározni, hogy mekkora volt az átlagkereset (összes dolgozó fizetése osztva az összes dolgozó létszámával), és a mediánbér (növekvő sorba rakva az összes dolgozó bérét, a középen álló bére) viszonya.
A Központi Statisztikai Hivatal 2019-től kezdve módszertant váltott (elvileg). Ennek alapja, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) adatait használják. Ezek tartalmazzák az összes foglalkoztatott (munkajövedelmet kapó) adatát, és ebből lehetne egyéni szintű adatokat kinyerni, ami alapján például mediánbért számolni. Az első adatközléskor azonban kiderült, hogy a valóság más. A KSH továbbra sem közli az 5 főnél kevesebbet foglalkoztatók adatait, pedig az ő jelenlétük meghatározó a munkaerő-piacon. És bár tudnák, de nem közlik azt sem, hogy mennyi a mediánbér, azaz a valóságban hány dolgozó keres az átlagbér alatt. Így a béregyenlőtlenségek dolgozói társadalmon belüli torzulásairól nem kapunk adatot, miközben az állami szerveknek ez rendelkezésre áll.
A harmadik állami statisztikai rendszer az egyéni bér- és kereset statisztika. A Pénzügyminisztérium (PM) elvileg minden évben adatgyűjtést végez az (5 fő feletti)
vállalkozásoknál és a költségvetési intézményeknél. Az adatgyűjtés alapja, hogy adott év májusára vonatkozóan kell mintavétel alapján dolgozói szintű béradatokat adni. Ez az adatbázis is alkalmas arra, hogy meghatározzák a mediánbér és az átlagbér viszonyát. Ebből számol négyévente az Eurostat is mediánbért, és közli a többi tagállam adatával együtt. Ez az adatbázis csak évente egy hónapot rögzít, így a szezonális változásokat nem követi le. Jelentős esetszám van azonban az adatbázisban, ezért meghízható abból a szempontból, hogy az 5 fő feletti cégekre és a költségvetési intézményekre jó minőségű adatot biztosítson.
A PM által készített bér-és kereset statisztikák készítésénél is érdekes anomáliák zajlottak, mivel az adatfelvétel 2017-ben – feltehetőleg kormányzati átszervezés miatt – elmaradt. Ezért 2018 őszén egyszerre vették fel a 2017-es és 2018-as adatokat. Ez jó lehetőség lenne arra, hogy még a NAV-énál is mélyebb adattartalommal lehessen vizsgálni a a dolgozói társadalom
bérstruktúráját. Hogy képet lehessen kapni a minimálbér emelésének hatásairól. Ez azonban ismét nem lehetséges, mivel az őszi adatfelvétel adatbázisa nem készült el, nem kutatható ezen sorok írásakor sem. Ha hozzátesszük, hogy fele részben 2017. évi adatokból áll, akkor jól látszik, hogy milyen lassú ez a folyamat.
A bemutatott példák jól illusztrálják, hogy az állam bár képes lenne rá, de mégsem akar haladni a változásokkal. Elrejti az adatokat, késve veszi fel azokat, és nem teszi lehetővé a kutathatóságukat.
Miért jó, ha nincsen róla képünk
Ahogy a bevezető részben is írtam, történetünk kiváltója a létminimum kérdése volt. Az állam eldöntötte, hogy nem közli, és ezzel maga részéről ki is szállt a történetből. A Magyar Szakszervezeti Szövetség és a Friedrich Ebert Stiftung közös programja keretében azonban megteremtődtek annak a feltételei, hogy folytatódhasson a létminimum értékének kiszámítása.
Anélkül, hogy nagyon untatnám az olvasót, egy kis szakmai betekintést szeretnék adni a létminimum számításának módszertanába. Ahhoz, hogy a Policy Agenda folytatni tudja a korábbi KSH-projektet, a korábban alkalmazott módszertan adaptálására volt szükség. Ez pedig két adatbázishoz való hozzáférést kívánt meg. Az egyik az árak változását bemutató adatok, mivel a létminimum alapját jelentő élelmiszerkosárhoz ez elengedhetetlenül szükséges volt. Az inflációs adatok rendelkezésre állnak most is, így ezzel nem volt probléma.
A másik adatbázis az úgynevezett Háztartási Költségvetési és Életkörülmény Adatfelvétel (HKÉF). Ez a statisztika a háztartások folyó kiadásait mutatja, amit naplóvezetésből származó évközi adatfelvétel alapján készítenek. Egy bizonyos időszak alatt mintegy 10 ezer háztartást kérnek meg arra, hogy két héten keresztül vezessék a kiadásaikat. Ennek feldolgozását követően tudott korábban többek között létminimumot számolni a KSH, majd annak befejezését követően ebből közölt kiadási szerkezetre vonatkozó adatokat.
A HKÉF adatbázis elvileg szabadon kutatható. 2016-2018-ig minden évben tavasszal lehetőséget adott erre a Központi Statisztikai Hivatal, és ez alapján tudott a Policy Agenda létminimum értéket számítani. Az idei évben ezt a lehetőséget megszüntette a statisztikai hivatal, és azt jelezték, hogy a 2018. májusában felvett adatok feldolgozására 2019 végénél előbb nem kerül sor.
Ezzel „megoldották” azt a problémát, hogy ne kelljen átadniuk a létminimumhoz szükséges adatok kutathatóságának lehetőségét, de egyben feladták azt is, hogy 2019 első felében megismerhessen a közvélemény valamilyen adatot az előző évi kiadásairól. Tavaly még május 30-án közölték az erről szóló tanulmányt. Nehéz nem úgy érteni a folyamatot, mint ami arra irányul, hogy időben túlzottan elcsúsztassa az adatközlést, amely által annak relevanciája is erősen csökken. Hiszen kit érdekel például 2020 elején az, hogy mennyi volt 2018-ban a létminimum értéke. Megjegyzem, ezzel csak azt érték el, hogy a Policy Agenda most júniusban előzetes létminimum és társadalmi minimum adatot tudjon közölni, a részletes számokra még várni kell.
A kormányzati döntést kiváltó ok nem érthető. Az elmúlt évek minimálbér-, és garantált bérminimum emelései egyértelműen azzal az eredménnyel jártak, hogy csökkent a létminimum alatt élők aránya. Ezt a kormány sikerként is felmutathatná. Ezzel szemben inkább egy furcsa rejtőzködést játszik. Irracionális, amikor egy kormány azt gondolja, akkor jár el helyesen, ha rejtegetni akarja a valóságot. Ez egy csapda, ami önbecsapások sorozatát hozza, és végül már nem tudnak különbséget tenni a virtuális, a kreált világ, és a valóság között. Tudom, hogy a valóság megismerése mindig kockázatokkal és sokszor dilemmákkal jár. De azt is tudom, hogy bonyolult világunk megértéséhez biztosan nem az vezet el, ha szemüket eltakarjuk a kezünkkel. Ez még a kisgyerekeknél sem működik a bújócska játékban.
