Dion DiMucci a jövő héten (július 18-án) ünnepli a nyolcvanadik születésnapját. Óriási mázli, hogy megéri ezt a kort, mert még nem volt húsz, amikor a kaszás a közvetlen közelében járt. Dion együtt turnézott Buddy Hollyval, Ritchie Valensszel, Big Bopperrel, s muzsikustársai az iowai Clear Lake-ben úgy döntöttek: repülőt bérelnek, azzal mennek tovább. Ő azonban sokallta a légi út rá eső 36 dolláros költségét, ezért azt mondta, a maga részéről marad a busznál. A többiek 1959. február 3-án szörnyet haltak, miután a gépük lezuhant, a katasztrófát (ha lelkileg nem is) megúszó énekes pedig ekképpen emlékezett vissza a rettenetes napra: „Apám mesélte, hogy meghallgatta a rádió híreit, és úgy érezte, mintha szívműtétet hajtanának végre rajta érzéstelenítés nélkül.”
A papa egyébként a vaudeville lelkes képviselője volt, s kétféleképpen is elősegítette fia egész Amerikát megmozgató pályafutását. Egyrészt gyakran vitatkozott Dion kalapgyárban dolgozó édesanyjával. „Amikor balhézni kezdtek – idézte évtizedekkel később a gyerek –, a szobámba mentem, és gyakoroltam a gitáron. Minél inkább elmérgesedett a hangulat, annál jobb gitáros lettem.” Másrészt a „daddy” rengeteg Hank Williams-nótát ismert, így Dion, mire tizenöt lett, már vagy negyven számot játszott a gerincoszlop-rendellenességgel született, harminc évet sem élt, a country Top Tenbe így is harmincöt dallal bevonuló szerző-előadótól.
Egy hónappal Clear Lake után Dion számát is az első tízben, egészen pontosan ötödikként jegyezték a tengerentúlon, ám az A Teenager in Love-val kapcsolatban a szenzációt nem ez, hanem az keltette, hogy 1959-ben három változata volt a legjobb húsz között Nagy-Britanniában. A feldolgozók közül Marty Wilde a második, Craig Douglas a tizenharmadik helyig jutott, Dion pedig, akit az ötvenes években két esztendeig New Yorkban élő kis Fenyő Miklós sokszor látott a Belmont Streeten bazseválni (onnan lett a Dion & the Belmonts), utcazenészből egyenesen világsztárrá vált.
Hatvanegyben már listavezető volt a Runaround Sue-val, és bekerült a Twist Around the Clock című, a plakátokon a tvisztkirály Chubby Checkerrel hirdetett „lábtörléses, csikktaposós” filmbe, amely 250 ezer dolláros ráfordítással készült és hatmilliós hasznot hozott. Abban az évben jelent meg Dion talán leghíresebb dala, a The Wanderer, amelyet az Államokban a második, az Egyesült Királyságban a tizedik helyen jegyeztek, ám a brit listán 1984-ben a hetedik helyre ugrott, miután adaptálta a Status Quo. Nem biztos, hogy Dion boldog volt az utóbbi előmeneteltől, mert a hatvanas évek brit invázióját következetesen „brit infúziónak” nevezte, és sosem lehetett tudni, gúnyolódik-e vagy a gyógyító hatásról értekezik. Az biztos, hogy a Status Quo tagjain kívül is sokan mondták, hogy jöjj vissza, vándor, mert a The Wanderert műsorára tűzte – többek között – Richard Anthony, a Beach Boys, Dave Edmunds, Gary Glitter, Bruce Springsteen, Donna Summer.
Amikor az eredetit bemutatták, a rock and roll-őrületnél szolidabb programmal nyitott a Budai Ifjúsági Park (amely akkor zárt be, amikor a Status Quo elővette a The Wanderert). Hatvanegyben idehaza olyan slágereket játszottak, mint a Valaki kell nekem is (Hollós Ilonával), a Gézengúz (Toldy Máriával, ezt az Ullmann–S. Nagy szerzeményt dolgozta fel az 1962-es Ki mit tud?-on Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), a Nem szabad elsietni sohasem (Kovács Erzsivel), a Nekem a Balaton a Riviéra (a bombázó Felföldi Anikóval, valamint Németh Lehellel), valamint a Hol jársz? című szám (a brazil, francia, olasz, portugál koprodukcióban készült, Cannes-ban Arany Pálma-nyertes Fekete Orfeusz című film betétdala Breitner János tolmácsolásában).
A The Wandererről az idő tájt csak a „rádióamatőrök” tudtak idehaza. Ám nem az volt Dion legnagyobb dobása. Hanem az, hogy 1968. április elsején fogadalmat tett: örökre lemond az italról és a kábítószerről. S hiszik vagy sem, azóta is büszkén emlegetheti: ígéretét betartotta.
