Mozart-opera a kőfejtőben: tűzön-vízen át

Fontos filozofikus és morális témákat is felvet Mozart A varázsfuvola című előadása a Szentmargitbányai Kőfejtőben, de végül a látvány diadalmaskodik.

Egy év kihagyás után rendeztek szerdán este újra operapremiert az Esterházy Magánalapítvány kezelésében lévő, a Fertő-tó melletti Szentmargitbányai Kőfejtőben. Újra társadalmi esemény lett a bemutató, az osztrák politikai és művészeti élet több meghatározó alakja jelen volt.

A hatalmas tér, az egykori kőfejtő monumentális hatása általában megmozgatja a díszlettervezők fantáziáját, legalábbis ez volt az elmúlt évek tapasztalata. Ez most sem történt másképp, Raimund Bauer színpadképe abszolút figyelemfelkeltő. A megfejtése és indokoltsága persze nem egyszerű – a tervező úgy magyarázta, hogy a hófehér gömbökből álló középen lukas, lefelé lépcsős installáció a jó, a fény, illetve a rossz, a sötét világ közötti átmenetet hivatott jelképezni. Aztán a gömbök egyik oldalán egy másik gömb, a jók helye, a másik oldalon pedig egy hegyes csőrű, fenyegető madár. Illusztratív, látványos, illik a kőfejtő hangulatához. Megkapóak Gianluca Falaschi jelmezei, és a magyar alkotókra, Farkas Kati koreográfusra és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarára sem lehet panasz.

Az igazi szakmai bravúr azonban a fénytechnika, ahogy vetítenek a középső gömbökre – tüzet, vizet például, amikor Tamino és Pamina próbát tesz. A nézők szorgosan kapkodják is a telefonjaikat, hogy megörökítsék az impozáns képeket. Máskor feliratokat vetítenek a gömbökre, amelyek a szabadságjogokra és más morális felvetésekre vonatkoznak. De ezeket a rendezőpáros, Carolin Pienkos és Cornelius Obonya nem bontja ki.

Felvetődik a női jogok, a férfiasság kérdése is, de ezek sem kapnak árnyalatokat. Az alattvalók, a kórus tagjainak meggyőző megformálásában is kísérletet tesznek a lázadásra és a kitörésre –bizonyos képek emlékeztethetnek akár egy Kossuth téri tüntetésre is –, de innen sem jutunk tovább. Győz a történetmondás, a mese! Mintha bevallanák ezzel az alkotók: ennyi néző esetében nincs is más megoldás. El kell játszani a sztorit és kész.

Ez meg is történik, és jók az énekesek, Luke Stoker (Sarasto), Danae Kontora (Éj királynője). A főszereplő páros mindkét tagja, Ana Maria Labin (Pamina) és Attilio Glaser (Tamino) profin oldja meg a feladatát, mint ahogy Theresa Dax (Papagenaként) úgyszintén. Külön fejezet és szín a német nyelvterületen ismert és kiváló, elsősorban prózai színész Max Simonischek, aki Papagenót alakítja. Virtuóz, jól állnak neki a humoros jelenetek, hatásos a jelenléte, még ezen az óriási színpadon is, és jó alkalmat teremt a karakter formálásra számára a sok prózai rész. Az áriák viszont, mivel nem rendelkezik megfelelő hangi adottságokkal az ő interpretálásában legfeljebb kellemes színészi közjátéknak tekinthetők. De ezt a rendezés felvállalja és összességében el is bírja a produkció.

A végén persze jön a happy end, ami inkább olyan, mint a Shakespeare-vígjátékoknál: egyáltalán nem felhőtlen. Még akkor sem, ha előtte szinte mindenki tűzön-vízen át ment érte.