Vijay Iyer: több mint ígéret

Publikálás dátuma
2019.07.13. 12:00

Fotó: DON EMMERT / AFP
A nagyszerű indiai-amerikai zongoraművész, zeneszerző és zenetudós, Vijay Iyer a budapesti Zeneakadémián rögzítette legújabb koncertlemezét, amelyen kétzongorás felvételek hallhatók, Craig Taborn közreműködésével.
A kortárs improvizatív zenében a zongoristák közül főként Keith Jarrett nevéhez fűződik az a markáns irányzat, amely tudatosan távol tartja magát a jazztörténet örökzöldjeitől. Az ilyen muzsikát első hallásra nehezebb befogadni és megszeretni, mint az American Songbook slágereit. Ha azonban mélyebben megismerkedünk e kompozíciókkal, egyre több rejtett szépségük ragyog elő. Az évtizedek óta koncertre járó, vagy éppen ismeretterjesztő előadásokból tájékozódó „beavatottak” köre pedig ma már milliós nagyságrendű – ez eredményezhette Jarrett világkarrierjét. Az egy nemzedékkel fiatalabbak közül ebben a – meglehetősen tágan értelmezhető – stíluskörben sokáig Brad Mehldau volt az egyeduralkodó, s mellé zárkózott fel az elmúlt években az indiai tamil bevándorlók gyermekeként, New York államban született Vijay Iyer.
 
A 47 éves zongorista-zeneszerzőt sokáig csak szakmai körben ismerték, mert erős elméleti érdeklődése, tudományos munkája miatt ritkán koncertezett. A zenei észleléssel és felismeréssel kapcsolatos kutatásaival előbb fizikából szerzett doktori fokozatot, majd a nyugat-afrikai és afro-amerikai zene mikro- és makrostruktúráit vizsgálva művészetelméletből is doktorált. Könyvei, tanulmányai jelennek meg, és rangos tudományos ösztöndíjak után 2013-ban a Harvard Egyetem tanárává nevezték ki. Éppen ezért sokan úgy gondolták, hogy az aktív zongorázás csak egyfajta illusztrációja a tudományos pályának – annak ellenére, hogy az ezredforduló óta jelennek meg lemezei szólóban, trióban, szextettben és más formációkban.

Csak a 2010-es évek elején következett be az áttörés: a zeneipar és a közönség is ekkor fedezte fel, hogy Iyer már zongoristaként sem csupán ígéret, hanem érett, befutott, öntörvényű művész. Ha csak vázlatosan írunk Vijay Iyer életéről és karrierjéről, akkor sem maradhat ki társadalmi szerepvállalása, amelyet elsősorban a hip-hop kultúrából indult költő és slammer, Mike Ladd társaságában, avantgárd előadásokban valósít meg. 2003-ban, az In What Language? című dalciklusban a szeptember 11-i terrortámadásnak állítottak emléket. Másik közös projektjük, a Still Life with Commentator című szatirikus oratórium (2006) a tömegmédia káros hatásaival foglalkozott. 2012-ben pedig (Holding it Down) címmel az iraki és afganisztáni háborúk fiatal, de már emberi roncsként tengődő veteránjai előtt tisztelegtek. Mindhárom produkcióból színpadi verzió és lemezfelvétel is készült. Infó: Vijay Iyer – Craig Taborn: The Transitory Poems ECM Records (magyar terjesztő: Hangvető) ECM 2644

Mi hallható az új lemezen?

A jazz műfajában meglehetősen ritka, de azért nem példa nélkül álló a kétzongorás lemez. Vijay Iyer és a vele azonos generációhoz tartozó Craig Taborn 2018. március 12-én adott koncertet a Zeneakadémián, s a német ECM kiadó a művészi és felvételtechnikai minőséget is olyan kiválónak tartotta, hogy a változtatás nélküli megjelentetés mellett döntött. A nyolc tétel általuk nagyra tartott, a közelmúltban elhunyt amerikai zongorista-zeneszerzők (Gerri Allen, Muhal Richard Abrams és Cecil Taylor), valamint a kiemelkedően jelentős afro-amerikai absztrakt festő, Jack Whitten emléke előtt tiszteleg.

Szerző
Témák
zene Jazz

Túl a nyelvi határokon Enyedi Ildikóval

Publikálás dátuma
2019.07.13. 11:00
Enyedi Ildikó és sztárjai
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Számos nagy rendező forgatott angol nyelvű koprodukciót a filmtörténet során. Enyedi Ildikó igen színvonalas klubba lép be A feleségem történetével.
Angol nyelven, nemzetközi szereplőgárdával készül Enyedi Ildikó Füst Milán-adaptációja, A feleségem története. A 2020 év végére, vagy akár 2021-re tervezett film bemutatójáig sok idő van hátra, de már most biztos, hogy a film angol nyelvű lesz és a mozikban csak és kizárólag magyar feliratos formában lesz elérhető. Ennek elsősorban művészeti és koncepcionális okai vannak, lévén, hogy a magyar filmnek nemzetközi a szereposztása: a két főszereplő, a holland Gijs Naber és a francia Léa Seydoux angolul játszik. Ahogy korábban hírül adtuk, Enyedi Ildikó rendező fejében fel sem vetődött, hogy magyar színész kapja valamelyik főszerepet, mert Füst Milán pontosan leírta azt az aurát, amit egy nyelv és egy kulturális közeg jelent. Így különösen fontos, hogy Störr Jakab holland hajóskapitány és párizsi dáma felesége, Lizzy a saját akcentusukkal és színészi játékukkal kommunikálnak egymással. Így alkotói oldalon a magyar szinkronos verzió készítése nincs a tervek között. Ezzel a Magyar Nemzeti Filmalap mindenképpen történelmi lépésre szánta el magát: 1,15 milliárd forintos gyártási támogatást adott egy nem magyar nyelvű filmnek. Ez mindenképpen dicséretes, hovatovább európai műveltségre és toleranciára utaló magatartás, hiszen egyik legfontosabb irodalmi művünkből az egyik legfontosabb filmrendezőnk készít autentikus filmet. Sőt, ezzel bővül az európai átlagban viszonylag gyér koprodukciók száma, hiszen a feleségem története büdzséje német, olasz és francia pénzeket is tartalmaz. Persze, mondhatnánk azt, hogy az angol nyelv csak a gyártás során játszik jelentőséget és valakik nem tartják elképzelhetőnek, hogy a külföldi színészek valamelyik hazai aktor hangján szólalnak majd meg a moziban, azokat a forgalmazó Mozinet ábrándítja most ki: a cég lapunk megkeresésére megerősítette, hogy ők sem terveznek szinkront. Mivel a regény is többnyelvű, illetve amúgy is tiszteletben tartják az alkotói ars poeticát. Hozzátéve: piaci elemzéseik szerint az Enyedi-mű potenciális nézőközönsége sem igényli, hogy a filmet szinkronizálják. Persze nem Enyedi Ildikó az első nagy rendező, akihez nem az anyanyelvén készülő film köthető, azaz kilép a „nemzeti gettóból”. Számos példát tudunk hozni arra, hogy szerzői alkotó koncepcionálisan vált nyelvet, például Francois Truffaut annak ellenére forgatta angolul a Fahrenheit 451-et 1966-ban, hogy nem igazán beszélt ezen a nyelven. Sőt, a filmtörténet nagy alkotóit tekintve Enyedi Ildikó igen elegáns klubba lépett be. Gondoljunk csak bele, Jean Renoir forgatott Hollywoodban hat angol nyelvű produkciót, az első közülük a Swamp Water volt 1941-ben. Luis Buñuel 1954-ben mutatta be az angol nyelvű Robinson Crusoe-t, Michelangelo Antonioni pedig 1966-ban a Nagyítást. Milos Formant többen a Hair amerikai rendezőjeként ismerik, de a cseh nagymester angol debütje az 1971-es Elszakadás volt. A holland zseni Paul Verhoeven mielőtt megreformálta volna Hollywoodot az erőszak ábrázolás terén, európai pénzből forgatta le első angol nyelvű filmjét, a Hús és vért 1985-ben. Az ázsiai művészeknél is találunk bátor angol nyelvű próbálkozásokat: John Woo 1993-ban készítette el a Tökéletes célpontot, Takeshi Kitano 2000-ben mutatta be A testvért, Wong Kar-wai pedig 2007-ben a My Blueberry Nights – A távolság ízét.

Mi az „europuding”?

Nem egyértelmű, hogy nagy rendezők által dirigált, mindenkinek szánt európai koprodukciók nézhetőek vagy sikeresek lesznek – a kifejezetten kínos, hamar feledésbe merülő darabokat szokta a kritika a nem túl hízelgő europuding jelzővel illetni. A szebb napokat is látott Isabelle Coixet 2015-ben a Berlinálét nyitó Nobody Wants the Night című művel nyitott a berlini filmfesztivál, amelyben Juliette Binoche kiállhatatlan bundás úrinőként ripacskodott az Északi-sark közelében. Ez a film igazi puding volt: spanyol a rendezője, francia a főszereplője, Bulgáriában forgatták, de a szereposztásban akadt angol, ír és japán színész is. Effektíve mindenki különböző akcentussal beszélte az angolt és sokszor csak az adta a cselekményt, hogy a szereplők nem értették, mit mond a másik.

Mozart-opera a kőfejtőben: tűzön-vízen át

Publikálás dátuma
2019.07.12. 11:30

Fotó: Armin Bardel
Fontos filozofikus és morális témákat is felvet Mozart A varázsfuvola című előadása a Szentmargitbányai Kőfejtőben, de végül a látvány diadalmaskodik.
 Egy év kihagyás után rendeztek szerdán este újra operapremiert az Esterházy Magánalapítvány kezelésében lévő, a Fertő-tó melletti Szentmargitbányai Kőfejtőben. Újra társadalmi esemény lett a bemutató, az osztrák politikai és művészeti élet több meghatározó alakja jelen volt. A hatalmas tér, az egykori kőfejtő monumentális hatása általában megmozgatja a díszlettervezők fantáziáját, legalábbis ez volt az elmúlt évek tapasztalata. Ez most sem történt másképp, Raimund Bauer színpadképe abszolút figyelemfelkeltő. A megfejtése és indokoltsága persze nem egyszerű – a tervező úgy magyarázta, hogy a hófehér gömbökből álló középen lukas, lefelé lépcsős installáció a jó, a fény, illetve a rossz, a sötét világ közötti átmenetet hivatott jelképezni. Aztán a gömbök egyik oldalán egy másik gömb, a jók helye, a másik oldalon pedig egy hegyes csőrű, fenyegető madár. Illusztratív, látványos, illik a kőfejtő hangulatához. Megkapóak Gianluca Falaschi jelmezei, és a magyar alkotókra, Farkas Kati koreográfusra és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarára sem lehet panasz.
Az igazi szakmai bravúr azonban a fénytechnika, ahogy vetítenek a középső gömbökre – tüzet, vizet például, amikor Tamino és Pamina próbát tesz. A nézők szorgosan kapkodják is a telefonjaikat, hogy megörökítsék az impozáns képeket. Máskor feliratokat vetítenek a gömbökre, amelyek a szabadságjogokra és más morális felvetésekre vonatkoznak. De ezeket a rendezőpáros, Carolin Pienkos és Cornelius Obonya nem bontja ki.

Felvetődik a női jogok, a férfiasság kérdése is, de ezek sem kapnak árnyalatokat. Az alattvalók, a kórus tagjainak meggyőző megformálásában is kísérletet tesznek a lázadásra és a kitörésre –bizonyos képek emlékeztethetnek akár egy Kossuth téri tüntetésre is –, de innen sem jutunk tovább. Győz a történetmondás, a mese! Mintha bevallanák ezzel az alkotók: ennyi néző esetében nincs is más megoldás. El kell játszani a sztorit és kész.
Ez meg is történik, és jók az énekesek, Luke Stoker (Sarasto), Danae Kontora (Éj királynője). A főszereplő páros mindkét tagja, Ana Maria Labin (Pamina) és Attilio Glaser (Tamino) profin oldja meg a feladatát, mint ahogy Theresa Dax (Papagenaként) úgyszintén. Külön fejezet és szín a német nyelvterületen ismert és kiváló, elsősorban prózai színész Max Simonischek, aki Papagenót alakítja. Virtuóz, jól állnak neki a humoros jelenetek, hatásos a jelenléte, még ezen az óriási színpadon is, és jó alkalmat teremt a karakter formálásra számára a sok prózai rész. Az áriák viszont, mivel nem rendelkezik megfelelő hangi adottságokkal az ő interpretálásában legfeljebb kellemes színészi közjátéknak tekinthetők. De ezt a rendezés felvállalja és összességében el is bírja a produkció.
A végén persze jön a happy end, ami inkább olyan, mint a Shakespeare-vígjátékoknál: egyáltalán nem felhőtlen. Még akkor sem, ha előtte szinte mindenki tűzön-vízen át ment érte. 
Szerző