Honatyák hangversenye

Csaló gazemberek!, Ez nem igaz!, Bohóc!, Ülj le!, Nem a piacon vagy!, Felháborító!, Maffia!, Ennyire ötlettelen!, Orvost! – ezek a szavak a magyar parlament plenáris üléstermében hangzottak el az elmúlt pár évben, méghozzá nem a felszólalók, hanem a beszédekbe kiabáló országgyűlési képviselők szájából. 
Az internetes közvetítésekből (hiszen a TV-közvetítés sajnos megszűnt) is érzékelni lehet valamelyest az Országgyűlés üléstermében kialakuló zajt, de a néző azt már jóval ritkábban hallja, hogy az adott képviselők milyen bekiabálásokkal igyekeznek megzavarni a szónokot, vagy legalábbis „kiegészíteni” a felszólaló mondanivalóját. De hála a szó szerinti jegyzőkönyvvezetés magyar hagyományainak, már régóta feljegyzik a gyorsírók a bekiabálások tartalmát, sőt még a zaj, a taps meglétét, erősségét is. Az Országgyűlés hiteles jegyzőkönyveiből tehát nagyon jó képet alkothatunk nemcsak a felszólalások tartalmáról, de a plenáris ülések hangulatáról is. 
A tavalyi április 8-i országgyűlési választások óta tartó ciklusnak még a felénél sem tartunk, de máris számos bekiabálásra és botrányra került sor. Ezek közül két esetet emelünk most ki a jegyzőkönyvek segítségével. 
2019. február 19-én Szabó Timea , a Párbeszéd frakcióvezetőjének napirend előtti felszólalásába kormánypárti képviselők – köztük Rétvári Bence államtitkár – szóltak bele: „Na, ez a Suzuki-gyár közölte velünk, hogy az ő területük magánterület, és az ellenzéki képviselők nem mehetnek oda be. (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Így van! Németh Szilárd István: Van ez így! Van ilyen! Van az úgy, hogy Szabó Timea nem tehet meg mindent! Ez egy ilyen játék!) (…) Nem a Suzuki-gyár egyébként az ellenség, mondanom sem kell, hanem minden olyan gyár és vállalat, amely a magyar embereket kizsákmányolja, minden olyan vállalat a magyar emberek ellensége. És ezt Orbán Viktorral karöltve teszik meg ezek a vállalatok. Orbán Viktor a hatalomra kerülése óta háborút folytat a magyar dolgozók ellen és az érdekképviseletek ellen. Megszüntette a korkedvezményes és a korengedményes nyugdíjat (Dr. Rétvári Bence: Lenint is idézhetné, mint Bangóné!), a munka törvénykönyve célzatos átírásával leépítette a munkavállalói jogokat, csökkentette a táppénz összegét, ellehetetlenítette a sztrájkot. Ilyet csak egy olyan miniszterelnök tesz, aki utálja a saját országát, aki lenézi és kineveti a saját népét, akinek nem az ország boldogsága, hanem csak a pénz a fontos. Az, hogy Orbán Viktor azt gondolja, hogy majd a rabszolgatörvény témája szépen lassan feledésbe merül, mert önök próbálnak új témákat behozni, az a helyzet, hogy nem fog működni. Önök azt képzelik, hogy majd a munkavállalók le fogják szépen lassan nyelni ezt a 400 óra túlmunkát, ráadásul úgy, hogy az ezért járó díjazást majd csak három év múlva kapják meg. (Dr. Rétvári Bence: Nem igaz! Nem igaz! Dr. Völner Pál: Hazudsz! Nem igaz!)
2019. július 1-jén Gréczy Zsolt, a DK frakció szóvivője interpellációjának elmondásakor vált feszültté a helyzet. Soltész Miklós államtitkár válaszában így fogalmazott: „Önök voltak azok egyébként, akiknek az egyik legjobb barátjuk Gréczy Zsolt (sic!), aki a diákoktól is ellopta a pénzt, nem szégyellték magukat, és most védik, ráadásul még segítik is ezt az embert, a DK és az MSZP közösen. (Közbekiáltások a DK és az MSZP soraiból.) Önök azok egyébként, akik lopott vagyonban élnek, elrabolt vagyonban és elrabolt házban élnek továbbra is. (Folyamatos nagy zaj az ellenzéki padsorokban. Dr. Vadai Ágnes: Ki? Ki? Én? Hol? Hol élek én lopott vagyonban?) (…) Önök azok, akik semmilyen beruházást nem támogatnak, ami jó az embereknek, de másik oldalról pedig ahol lopni kell, ahol privatizálni kell, ahol el kell venni az emberektől, abban önök részt vettek. (Dr. Vadai Ágnes: Maguk lopnak! Maguk lopnak! Nagy zaj az ellenzéki padsorokban.)”. 
Kövér László, az Országgyűlés fideszes elnöke ezután így reagált: "ELNÖK: Nem tudom, képviselő úrnak még szüksége van az egy percre, vagy Vadai Ágnes már bekiabálta a viszontválaszt? (Zaj. Dr. Vadai Ágnes közbeszól.) GRÉCZY ZSOLT (DK): Ezúton teszek panaszt az elfogult ülésvezetés miatt. ELNÖK: De nem adtam meg önnek a szót, még nem adtam meg a szót! (Gréczy Zsolt állva marad, az elnök kikapcsolja a mikrofont. Gréczy Zsolt: Ezt azonnal vissza kell utasítanom mint ellenzéki képviselő! Házelnök úr, ezt fejezze be! Felzúdulás a kormánypárti padsorokban, közbeszólások az MSZP és a DK padsoraiban. Gréczy Zsolt: Ehhez magának nincs joga! - Szórványos taps az ellenzéki padsorokban.) Képviselő Úr! Az a helyzet, tudja, hogy az ülésvezetést nem lehet bírálni a házszabály szerint, úgyhogy megvonom öntől a szót. Legyen szíves leülni! (Nagy taps a kormánypárti padsorokban. Dr. Vadai Ágnes közbeszól.) A képviselő úr nem fogadta el a választ, ahogy ezt hallhatták. Kérdezem a tisztelt Házat, elfogadja-e. (Gréczy Zsolt: Házelnök úr, én ilyet nem mondtam! Ne mondja azt, hogy nem fogadtam el! Dr. Vadai Ágnes: Nem, nem! Nem mondta.) Öntől megvontam a szót. Képviselő úr, üljön le! Megvontam öntől a szót! (Gréczy Zsolt: Tőlem még a válaszadás jogát is!) Kérem, szavazzanak! (Nagy zaj és közbeszólások a DK és az MSZP padsoraiban. Közbeszólásra:) De, fogadjunk! (Gréczy Zsolt Soltész Miklósra mutatva: Magát beperelem, hazudott! Bíróság előtt fogsz felelni! Gazember vagy! Bíróság előtt fogsz felelni! - Felzúdulás a kormánypárti padsorokban.)” 
Számos jegyzőkönyvi részletet lehetett volna még idézni annak bizonyságául, hogy a magyar parlament üléseinek a hangulata – különösen a kiemeltebb hétfői napokon, amikor is napirend előtti felszólalások, interpelllációk, azonnali kérdések is vannak – meglehetősen rossz, és ezt a bekiabálások is hűen tükrözik. Mégis, önmagában nem a bekiabálásokkal van baj, mert azok hozzátartoznak a parlamenti hagyományokhoz. Nem csak Magyarországon: a nálunk fejlettebb országok parlamentjeiben, így a német, osztrák, ausztrál vagy éppen a brit törvényhozásaiban is rendszeresek a közbeszólások. 
Szerintem mindaddig helye van a parlamenti közbekiabálásnak, amíg azok nem zavarják túlzott mértékben a felszólalót, és nem kreálnak nagyon erős zajt. Ugyanis a parlamenti tárgyalás menete már csak olyan, hogy meghatározott rendje van, vagyis a felszólalások igen nagy részét előre be kell jelenteni, erősen korlátozott a spontán felszólalások lehetősége, így a bekiabálás ezt valamelyest „pótolja”. 
A magyar Országgyűlésben azonban ennél többről van szó: a szakmai érvelés erőteljesen háttérbe szorult, nagy tere van a személyeskedésnek, a bekiabálások is ezt tükrözik. Ebben a frusztráltság is jelen van, hiszen nem egy olyan ellenzéki képviselő ül az Országgyűlésben, aki már kilenc éve kénytelen ellenzékben politizálni. 
Bár a kormánypártiak kevesebbet szoktak a bekiabálás eszközével élni, őket a kétharmados számarányuk miatt nagyobb felelősség terheli azért, ami a parlamentben folyik. A jelenlegi házszabályi rendelkezések és az országgyűlési törvény lényegében lehetetlenné teszi az ellenzéki kezdeményezésű vizsgálóbizottságok felállítását, erőteljesen korlátozza a kétperces hozzászólásokat, a törvényjavaslatok részletes vitáját pedig alapvetően a média által még kevésbé figyelt bizottsági színtérre viszi, és még mindig előfordul, hogy a képviselőknek alig marad idejük egy-egy törvényjavaslat megvizsgálására. 
Az ellenzéki képviselőknek – az Orbán-kormány döntésein, magatartásán kívül is – vannak tehát sérelmeik, amelyeket a kormányoldal tudna leginkább orvosolni, pl. néhány rendelkezésnek az ellenzék számára kedvezőbb átírásával. Ám a kormányoldal úgy véli, hogy ez nem áll érdekében, és különben is: bármilyen botrány volt is a NER idején a parlamentben, bármit kifogásolt is ott az ellenzék, az eddig nem rendítette meg a kormánypártok népszerűségét, úgyhogy a parlamentben nagyjából minden haladhat tovább úgy, ahogy eddig. Mi meg készülhetünk az újabb parlamenti botrányokra és a heves bekiabálásokra.

Mentő körülmények

A diplomáciai élet egyik szépsége a vámmentesség. Ha vettünk valamit – természetesen csak személyes használatra –, beírtuk a féltve őrzött, kis zöld vámkönyvbe, amit a hatóság gondosan ellenőrzött. Az autó azonban kivétel volt: abból csak egy járt vámmentesen, és az is csak a kiküldetés végén. 1998-ban járt le a londoni szolgálatom, pályáztam még egy évre, de a nyár folyamán ez még nem dőlt el. Éppen kormányváltás volt, vélhetően nem az én ügyem volt a legfontosabb. Az autót mindenesetre megvettem, meg is kaptam egy budapesti kereskedőtől. Végül a hosszabbítást is elnyertem, indultam volna vissza, Londonba. – A rendszámot akkor kapja meg, ha kifizette a vámot – mondta a kereskedő. – De én diplomata vagyok. – Ez nem az én dolgom, beszélje meg a teendőket a vámosokkal. Sok mindent nem szeret az ember, vámosokkal beszélgetni a legkevésbé. A fővárosi vámhivatalban megmondták: vagy Magyarországon marad az autó, vagy kifizetem a vámot. – Nincs kivétel? – Nincs. – Kiskapu? – Nincs. – Egyéni elbírálás? – Nincs. Az autó a vámraktárban marad, maga kifizeti a tárolás díjat, és megkapja, ha végleg hazatér. Gondoljon bele: biztosítása sincs, el is lophatják. – Ésszerű. Fiatal vámtiszt volt, a neve Véges őrmester. Elszívtunk egy cigarettát. Akkor megenyhült. – Írjon egy levelet az országos parancsnoknak. Hivatkozzon a körülményekre.  – Milyen körülményekre? – Azt ne részletezze. Kihúzta az íróasztal fiókját, elővett egy gépelt papírlapot, átadta. Öt sor volt az egész. – Ez a minta. Csak a személyes adatait és a dátumot kell módosítani. Én majd támogatom. Pirike legépeli, ma beadjuk. Mikor indulna? – Végtére is tudok várni. – Írja azt, hogy két nap múlva. Felállt, kezet fogtunk. – Most ezért tartozom valamivel? – kérdeztem félszegen. – Ne szórakozzon, mert feljelentem. Holnap jöjjön vissza. Pirike legépelte, én remegő kézzel aláírtam. Este felhívtam Marit Londonban. – Mi újság? – kérdezte. – Semmi – mondtam szomorúan. – Leráztak. – Nem baj – vigasztalt Mari, és ez jellemző volt rá. – Majd mindnyájan veszünk buszbérletet. Másnap azért visszamentem a vámhivatalba, gondoltam, hozzátartozik az élethez, hogy az ember néha hülyét csinál magából, olykor egészen nagyot. A büfében ittam egy vámhivatal-ízű kávét, aztán Véges őrmesterrel kimentünk az udvarra. Ott állt a rendszám nélküli autóm. – Itt az engedély – mutatta a lepecsételt kérvényt. – Kap egy útvonalengedélyt Londonig és egy Z-rendszámot. Azt majd küldje vissza, ha odakint megkapja az újat. Holnap indulhat. – Köszönöm – feleltem. – Legalább egy üveg whisky? – Nem iszom – mondta, aztán nézett maga elé egy kicsit. – De tudja, mit? Mégis lenne valami. Hozna egy Chelsea-mezt, ha legközelebb erre jár?        
Szerző
Odze György

Megfizetjük

Időnként populista, sőt demagóg dolog a különféle területekre, beszerzésekre elköltött milliárdokat átszámítani arra, hogy ebből mennyi tűzoltóautóra, lélegeztetőgépre vagy nyugdíjemelésre futná. De ez most pont nem az az eset. Jó lenne tudni, hogy tavaly miért került összesen 146 milliárdba, vagyis fejenként 22 millió forintba az illegális határátlépők elleni harc, ez a ráfordítás megéri-e, és a pénznek hol lett volna jobb helye. Merthogy csak a rendőrség minden harmadik forintját a határvédelemre költötte 2018-ban, amivel egészen pontosan 6432 illegális határátlépőt sikerült kívül tartani. 
A biztonság sehol sincs ingyen, és a határokat védeni kell, ez nehezen vitatható. De mekkora ennek a még elfogadható és magyarázható ára egy olyan országban, ahol nincs elég pénz az orvoselvándorlás megakadályozására? Ahol kevesebb mint 3 százalékos nyugdíjemelést kapnak az idősek, ahol hiány van tanárokból és kormányhivatali ügyintézőkből, és ahol a minimálbér nettó összege még mindig nem éri el az egy főre jutó létminimumot? A Fidesz tudott választást nyerni rezsicsökkentéssel (2014-ben), aminek az árát egyszer meg kellett fizetni, és migránsozással is (2018-ban) – ennek a költségét most fizetjük. Ráadásul olyan emberek ellen folyik a harc, akik – ahogy az 2015-ben világosan látszott – nem is Magyarországra akarnak jönni, vagy legalábbis nem végleg, hanem mennének tovább Nyugat felé. 
Jelen esetben az igazi ár nem az a 22 millió forint, amiért egy iraki aggastyánt, egy szíriai gyereket vagy egy iráni feleséget megállít az Orbán-kormány a határon. Hanem az, amit fizetni kell azért, hogy a társadalom többsége retteghessen, és a kormány megvédhesse az embereket az általa életre hívott rémülettől. Ha innen nézzük, a kormánynak semmi sem drága. Az árát pedig mindannyian fizetjük.
Szerző
Markotay Csaba