Nem kell ahhoz a hatalomban ülők szavait idézni vagy az M1 adásait nézni, éppen elég az egészségügyben körülnézni, hogy megértsük, miként bánnak azokkal, akik nemi identitásuk, anatómiai állapotuk vagy szexuális orientáltságuk okán mások. Ők a LMBTI közösség tagjai, akiket a nemi identitáshoz és/vagy a szexuális orientációhoz való másság köt össze. Valamint a kiközösítettség élménye.
Magyarországon a hatalom képviselői a megkülönböztetést csak felerősítik. Különösen így van ez azok esetében, akik eleve jobban félnek az egészségügyben dolgozóktól, mint bármilyen súlyos betegségtől. Ők az I betű a betűcsomagban.
Egy fiatal férfi érkezett a sürgősségi osztályra, kérte a klinikai vizsgálatát és ellátását. A személyzet rettenetesen zavarban volt, mert a férfi nőként volt feltüntetve a személyazonosításhoz használt dokumentumokban. A recepción lévő ápoló kétségbeesetten telefonált segítségért. Láthatóan az ügyeletvezető sem volt a helyzet magaslatán.
Az interszexuálisok születésük óta megszenvedik testük másságát. Elsődleges és/vagy másodlagos nemi jellegeiket tekintve nem tartoznak bele egyértelműen az orvosi értelemben vett női vagy férfi kategóriába - vagy épphogy egyszerre mindkettőbe besorolhatók. A kromoszómák változása vagy hormonális ok miatt, de már a születéskor csak hosszas hezitálás után meri az orvos megmondani a csecsemő nemét. Későbbi identitását megjósolni pedig szinte képtelenség. Ez a bizonytalanság rengeteg fájdalmat és szenvedést okoz a gyermeknek is, a szülőnek is, és egyenes következménye a műtét és pszichoterápia.
Nemzetközi szervezetek - többek között az ENSZ, UNICEF, WHO - közös állásfoglalásban (2014), az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése határozatban (2017) állt ki az interszexuális gyermekeken, beleegyezésük nélkül végzett ún. „normalizáló” műtétek ellen, amit kényszersterilizálásnak tekintenek. Felszólították az egészségügyi szolgáltatókat, hogy halasszák el ezen műtétek elvégzését mindaddig, amíg az érintettek saját maguk nem tudnak azokról dönteni. A 18 év alatti gyermekek szülei elvileg az egészségügyileg nem indokolt „normalizációs” műtétekbe nem egyezhetnek bele. Mivel azonban nálunk születéstől felnőttkorig, vagy tovább nem létezik teljes, részletes protokoll az interszexuális gyermekek, felnőttek kezelésére vonatkozóan, számos jogsértés következik be. Soha senki sem vizsgálja, mennyire sérül a tájékoztatáshoz való jog a folyamatban.
Felnőttkorban a helyzet még rosszabb. Az érintettek ellátására a magyar egészségügy nincs felkészülve. A családorvos tanácstalan. Példa erre a "háziorvosi törzskarton", annak technikai leírása. Ahol csalni tanítják a háziorvosokat, úgy, hogy közben egy bizonyos csoport életét is veszélyeztetik. Nevezetesen az alapadatok felvételénél semmiféle más lehetőség nincs, mint az orbáni, semjéni, kövéri meghatározás szerint eldönteni: valaki férfi vagy nő. Hogy transzszexuális vagy interszexuális is lehet valaki, esetleg éppen egy „nemváltó” műtéti folyamatban van, ennek dokumentálása Magyarországon nem létezik.
A háziorvosi kartonokon legalább 80 százalékban üresen marad a nemi szervek státusz rovat, hivatkozva arra, hogy itt vizsgálat nem történik. Ezért az I betűs emberek a magyar kormány distinkciója, az adatlap megalkotója szerint mintha nem is léteznének. A családorvosnak hormonális vizsgálatra beutalási lehetősége nincs, miután a betegazonosító rendszer protokollokhoz köti a betegek ellátását. A biztosító által engedélyezhető vizsgálatokat - mint a prosztatarák diagnózisát vagy vér és hormonális vizsgálatokat - egy családorvosi rendszerből el sem lehet kezdeni, mert erre nincs külön protokoll. Nem lehet elszámolni a vizsgálatokat, a költségeket.
2017-ben Németországban az Alkotmánybíróság úgy döntött, be kell vezetni a harmadik nemet az anyakönyvezésben, és ott „inter”, „vegyes” vagy más pozitív kicsengésű néven kell az adatokat feltüntetni. Azért is született meg a német törvény, hogy akikkel kegyetlenebb volt a természet, azoknak is legyen joguk a teljes, szakszerű és speciális egészségügyi ellátásban korrekt adatokkal megjelenni. A cél az, hogy személyazonosságukat tisztelettel kezelje a személyzet.
Az LMBTI közösség minden tagja legalább egyszer drámai módon megéli a magyar egészségügyben a diszkriminációt. Amikor nem férnek hozzá az ellátás minden szintjéhez, azzal életminőségük drámai romlásnak indul. Lelki sérelmeket szenvednek, ha bekerülnek a sürgősségi osztályra, ahol az intimitás ismeretlen fogalom. Megélik a félelmet és a szorongást helyzetük miatt. A személyzetnek pedig a politikai hatalom sugallta előítélete mellett még a saját tudatlanságával is meg kell birkózni.
Eközben a beteg nem akar mást csak életben maradni. Némelyiküket egy jobb érzésű szakorvos, családorvos, vagy a pénzéhes magánellátás talán befogadja. Ki is emelhetne gyűlölködő világunkban, a magyar egészségügyben vagy a parlamentben szót értük?