Társadalmi igény

Ha őszinte akarok lenni, engem az sem érdekel különösebben, a csákberényi Peidelpergerek rokonságban álltak-e a móri Weiserekkel. Pedig ők mind-mind az én apai nagyanyám felmenői voltak. Hát még a hun-magyar rokonság! Annak ellenére, hogy a Természettudományi Múzeum frissen kinevezett főigazgatója szerint "annak vizsgálatára, hogy kimutatható-e a hunok, a honfoglaló magyarok és az Árpád-ház között genetikai kapcsolat – fokozódó igény figyelhető meg a társadalomban".
Jó, mást értünk társadalmi igény alatt. Én például arra vágynék, de nagyon, hogy hagyják békén a Természettudományi Múzeumot. A vegzálás megkezdése előtt ez volt az ország legkorszerűbb szemléletű, leginkább látogatóbarát intézménye, friss hangú kiállításain felnőtt egy a természeti környezet iránt fogékony nemzedék. És ha nem támad halaszthatatlan - a legkevésbé sem társadalmi - igény, hogy a Ludovika hajdani épületébe a NER janicsárképzője költözzön, a munka zavartalanul folyna mindmáig.
Persze nincs az a tébolyult gondolat, amihez ne lehetne egy kellően frusztrált, sértett embert találni, aki kész megvalósítani. Mondjuk egy elnyomott mélymagyar antropológust, aki a revansvágytól fűtve még rá is licitál a megrendelőre. A kormány Debrecenbe akarja küldeni a két évszázados intézményt? Ugyan már, szeleteljük fel, és táranként szórjuk szét az országban, hogy írmagja se maradjon! Az embertárca feje szenvedélyes ősmagyarász, mi sem érdekli jobban, mint hogy Attila vére csörgedezik-e az ő ereiben is? Mutassunk rá, hogy a rovarok, emlősök, fásszárúak és ásványok ma már passzé, társadalmi igény kizárólag a történeti antropológiára mutatkozik.
A végrehajtásban sem lesz semmi hiba. A CEU elment, az akadémiai intézeteket kivégezték, az alternatív iskoláknak annyi. Majd pont néhány gerincesért fognak utcára vonulni az emberek.
Szerző
N. Kósa Judit

Dobozolás

Van két doboz, a bevándorláspártiak és bevándorlásellenesek doboza. Ezek valamelyikébe gyömöszölne be a Fidesz mindenkit, akivel kapcsolatba – partnerségbe vagy ellentétbe – kerül a migrációs politika területén. Nehéz dolga lenne, ha Amerikában kellene elvégeznie ezt a szelektálást. 
Az Egyesült Államokban megkezdték azoknak az illegális bevándorlóknak a módszeres őrizetbe vételét, akik eddig semmilyen módon nem reagáltak még arra a hatósági felszólításra sem, hogy annak rendje és módja szerint nyújtsanak be végre menedékjog iránti kérelmet. Az őrizetbe vételt a tervek szerint a kitoloncolás követi. 
Összesen mintegy kétezer ember van a „jogérvényesítő” szervek látókörében. Valójában nagyságrendekkel többen lehetnek azok, akikkel szemben bármely pillanatban jogszerűen megindítható lenne az eljárás abban a kontinens méretű országban, ahol össznemzeti vita tud kibontakozni arról, helyénvaló-e a népszámlálási kérdőíven érdeklődni az illető állampolgársága után. 
Most akkor hova álljanak azok az amerikaiak, akik ebben a kontextusban helyeslik a jogellenes bevándorlókkal szembeni hatósági eljárást?

Máig tisztázatlan ugyanakkor annak a mintegy hét-nyolcszázezer fiatalnak a sorsa, akiket illegális bevándorló szüleik kicsi gyerekként hoztak be az országba; az Egyesült Államokban járták ki az iskolát, rendesen dolgoznak, vagy éppen most írják a szakdolgozatukat valamelyik egyetemen, és mindmáig ideiglenes mentesítést kaptak a kitoloncolási eljárás alól. Ők az „álmodók”, az „amerikai álom” megvalósulásában reménykedők, akik most, Donald Trump elnöksége alatt bizonytalanabbnak érzik a sorsukat, mint amiben Barack Obama alatt bízhattak.  
Amerikában csaknem mindenki bevándorló, csak az a kérdés, hányadik generációs. Ez köztudott. Az viszont már nincs igazán benne a magyar köztudatban, hogy ebből mi következik a migránsok megítélésére nézve. Az, hogy Magyarországon még azt is migránssimogatónak tartanák, aki Amerikában megveszekedett idegengyűlölőnek számít.

Honatyák hangversenye

Csaló gazemberek!, Ez nem igaz!, Bohóc!, Ülj le!, Nem a piacon vagy!, Felháborító!, Maffia!, Ennyire ötlettelen!, Orvost! – ezek a szavak a magyar parlament plenáris üléstermében hangzottak el az elmúlt pár évben, méghozzá nem a felszólalók, hanem a beszédekbe kiabáló országgyűlési képviselők szájából. 
Az internetes közvetítésekből (hiszen a TV-közvetítés sajnos megszűnt) is érzékelni lehet valamelyest az Országgyűlés üléstermében kialakuló zajt, de a néző azt már jóval ritkábban hallja, hogy az adott képviselők milyen bekiabálásokkal igyekeznek megzavarni a szónokot, vagy legalábbis „kiegészíteni” a felszólaló mondanivalóját. De hála a szó szerinti jegyzőkönyvvezetés magyar hagyományainak, már régóta feljegyzik a gyorsírók a bekiabálások tartalmát, sőt még a zaj, a taps meglétét, erősségét is. Az Országgyűlés hiteles jegyzőkönyveiből tehát nagyon jó képet alkothatunk nemcsak a felszólalások tartalmáról, de a plenáris ülések hangulatáról is. 
A tavalyi április 8-i országgyűlési választások óta tartó ciklusnak még a felénél sem tartunk, de máris számos bekiabálásra és botrányra került sor. Ezek közül két esetet emelünk most ki a jegyzőkönyvek segítségével. 
2019. február 19-én Szabó Timea , a Párbeszéd frakcióvezetőjének napirend előtti felszólalásába kormánypárti képviselők – köztük Rétvári Bence államtitkár – szóltak bele: „Na, ez a Suzuki-gyár közölte velünk, hogy az ő területük magánterület, és az ellenzéki képviselők nem mehetnek oda be. (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Így van! Németh Szilárd István: Van ez így! Van ilyen! Van az úgy, hogy Szabó Timea nem tehet meg mindent! Ez egy ilyen játék!) (…) Nem a Suzuki-gyár egyébként az ellenség, mondanom sem kell, hanem minden olyan gyár és vállalat, amely a magyar embereket kizsákmányolja, minden olyan vállalat a magyar emberek ellensége. És ezt Orbán Viktorral karöltve teszik meg ezek a vállalatok. Orbán Viktor a hatalomra kerülése óta háborút folytat a magyar dolgozók ellen és az érdekképviseletek ellen. Megszüntette a korkedvezményes és a korengedményes nyugdíjat (Dr. Rétvári Bence: Lenint is idézhetné, mint Bangóné!), a munka törvénykönyve célzatos átírásával leépítette a munkavállalói jogokat, csökkentette a táppénz összegét, ellehetetlenítette a sztrájkot. Ilyet csak egy olyan miniszterelnök tesz, aki utálja a saját országát, aki lenézi és kineveti a saját népét, akinek nem az ország boldogsága, hanem csak a pénz a fontos. Az, hogy Orbán Viktor azt gondolja, hogy majd a rabszolgatörvény témája szépen lassan feledésbe merül, mert önök próbálnak új témákat behozni, az a helyzet, hogy nem fog működni. Önök azt képzelik, hogy majd a munkavállalók le fogják szépen lassan nyelni ezt a 400 óra túlmunkát, ráadásul úgy, hogy az ezért járó díjazást majd csak három év múlva kapják meg. (Dr. Rétvári Bence: Nem igaz! Nem igaz! Dr. Völner Pál: Hazudsz! Nem igaz!)
2019. július 1-jén Gréczy Zsolt, a DK frakció szóvivője interpellációjának elmondásakor vált feszültté a helyzet. Soltész Miklós államtitkár válaszában így fogalmazott: „Önök voltak azok egyébként, akiknek az egyik legjobb barátjuk Gréczy Zsolt (sic!), aki a diákoktól is ellopta a pénzt, nem szégyellték magukat, és most védik, ráadásul még segítik is ezt az embert, a DK és az MSZP közösen. (Közbekiáltások a DK és az MSZP soraiból.) Önök azok egyébként, akik lopott vagyonban élnek, elrabolt vagyonban és elrabolt házban élnek továbbra is. (Folyamatos nagy zaj az ellenzéki padsorokban. Dr. Vadai Ágnes: Ki? Ki? Én? Hol? Hol élek én lopott vagyonban?) (…) Önök azok, akik semmilyen beruházást nem támogatnak, ami jó az embereknek, de másik oldalról pedig ahol lopni kell, ahol privatizálni kell, ahol el kell venni az emberektől, abban önök részt vettek. (Dr. Vadai Ágnes: Maguk lopnak! Maguk lopnak! Nagy zaj az ellenzéki padsorokban.)”. 
Kövér László, az Országgyűlés fideszes elnöke ezután így reagált: "ELNÖK: Nem tudom, képviselő úrnak még szüksége van az egy percre, vagy Vadai Ágnes már bekiabálta a viszontválaszt? (Zaj. Dr. Vadai Ágnes közbeszól.) GRÉCZY ZSOLT (DK): Ezúton teszek panaszt az elfogult ülésvezetés miatt. ELNÖK: De nem adtam meg önnek a szót, még nem adtam meg a szót! (Gréczy Zsolt állva marad, az elnök kikapcsolja a mikrofont. Gréczy Zsolt: Ezt azonnal vissza kell utasítanom mint ellenzéki képviselő! Házelnök úr, ezt fejezze be! Felzúdulás a kormánypárti padsorokban, közbeszólások az MSZP és a DK padsoraiban. Gréczy Zsolt: Ehhez magának nincs joga! - Szórványos taps az ellenzéki padsorokban.) Képviselő Úr! Az a helyzet, tudja, hogy az ülésvezetést nem lehet bírálni a házszabály szerint, úgyhogy megvonom öntől a szót. Legyen szíves leülni! (Nagy taps a kormánypárti padsorokban. Dr. Vadai Ágnes közbeszól.) A képviselő úr nem fogadta el a választ, ahogy ezt hallhatták. Kérdezem a tisztelt Házat, elfogadja-e. (Gréczy Zsolt: Házelnök úr, én ilyet nem mondtam! Ne mondja azt, hogy nem fogadtam el! Dr. Vadai Ágnes: Nem, nem! Nem mondta.) Öntől megvontam a szót. Képviselő úr, üljön le! Megvontam öntől a szót! (Gréczy Zsolt: Tőlem még a válaszadás jogát is!) Kérem, szavazzanak! (Nagy zaj és közbeszólások a DK és az MSZP padsoraiban. Közbeszólásra:) De, fogadjunk! (Gréczy Zsolt Soltész Miklósra mutatva: Magát beperelem, hazudott! Bíróság előtt fogsz felelni! Gazember vagy! Bíróság előtt fogsz felelni! - Felzúdulás a kormánypárti padsorokban.)” 
Számos jegyzőkönyvi részletet lehetett volna még idézni annak bizonyságául, hogy a magyar parlament üléseinek a hangulata – különösen a kiemeltebb hétfői napokon, amikor is napirend előtti felszólalások, interpelllációk, azonnali kérdések is vannak – meglehetősen rossz, és ezt a bekiabálások is hűen tükrözik. Mégis, önmagában nem a bekiabálásokkal van baj, mert azok hozzátartoznak a parlamenti hagyományokhoz. Nem csak Magyarországon: a nálunk fejlettebb országok parlamentjeiben, így a német, osztrák, ausztrál vagy éppen a brit törvényhozásaiban is rendszeresek a közbeszólások. 
Szerintem mindaddig helye van a parlamenti közbekiabálásnak, amíg azok nem zavarják túlzott mértékben a felszólalót, és nem kreálnak nagyon erős zajt. Ugyanis a parlamenti tárgyalás menete már csak olyan, hogy meghatározott rendje van, vagyis a felszólalások igen nagy részét előre be kell jelenteni, erősen korlátozott a spontán felszólalások lehetősége, így a bekiabálás ezt valamelyest „pótolja”. 
A magyar Országgyűlésben azonban ennél többről van szó: a szakmai érvelés erőteljesen háttérbe szorult, nagy tere van a személyeskedésnek, a bekiabálások is ezt tükrözik. Ebben a frusztráltság is jelen van, hiszen nem egy olyan ellenzéki képviselő ül az Országgyűlésben, aki már kilenc éve kénytelen ellenzékben politizálni. 
Bár a kormánypártiak kevesebbet szoktak a bekiabálás eszközével élni, őket a kétharmados számarányuk miatt nagyobb felelősség terheli azért, ami a parlamentben folyik. A jelenlegi házszabályi rendelkezések és az országgyűlési törvény lényegében lehetetlenné teszi az ellenzéki kezdeményezésű vizsgálóbizottságok felállítását, erőteljesen korlátozza a kétperces hozzászólásokat, a törvényjavaslatok részletes vitáját pedig alapvetően a média által még kevésbé figyelt bizottsági színtérre viszi, és még mindig előfordul, hogy a képviselőknek alig marad idejük egy-egy törvényjavaslat megvizsgálására. 
Az ellenzéki képviselőknek – az Orbán-kormány döntésein, magatartásán kívül is – vannak tehát sérelmeik, amelyeket a kormányoldal tudna leginkább orvosolni, pl. néhány rendelkezésnek az ellenzék számára kedvezőbb átírásával. Ám a kormányoldal úgy véli, hogy ez nem áll érdekében, és különben is: bármilyen botrány volt is a NER idején a parlamentben, bármit kifogásolt is ott az ellenzék, az eddig nem rendítette meg a kormánypártok népszerűségét, úgyhogy a parlamentben nagyjából minden haladhat tovább úgy, ahogy eddig. Mi meg készülhetünk az újabb parlamenti botrányokra és a heves bekiabálásokra.