Ellenszer

A miniszterelnök, akit már a neve is győzelemre predesztinál, előre megmondta, milyen vezetőket akar látni az uniós intézményrendszer élén. A legfontosabb, hogy mindannyian bevándorlásellenesek legyenek, és a V4-eknek mindenképpen kell egy csúcspozíciót kapniuk. 
Nem mi találtuk ki, ő maga határozta meg ekképpen a tétet, mégsem lenne érdemes most annak boncolgatásánál leragadni, hogy milyen diadal az, amikor a két legfontosabb célkitűzés egyike sem teljesül. Magát a tényt azért rögzítenénk: a visegrádiaknak (ha eltekintünk a román, tehát nem V4-es hátterű Laura Codruta Kövesitől, aki e pillanatban esélyes az Európai Főügyészség vezetésére, és a térség összes korrupt kormányának összes tagja hideglelést kap a neve hallatán, mivel odahaza számos minisztert rács mögé juttatott már) nem jutott semmi, „bevándorlásellenes” politikus pedig nincs az EP elé kerülő vezetőjelöltek között. 
Maga a kategória is abszurd persze, és erre épp a bizottsági elnöknek jelölt Ursula von der Leyen a legjobb példa – merthogy hova soroljunk valakit, aki a 2015-ös migrációs válság csúcsán, hogy példát mutasson emberségből, a házába fogadott egy szír menekültet; egyébként viszont a közös uniós menekültpolitika megvalósítását, a Frontex megerősítését akarja, vagyis súlyt helyez Európa határainak megvédésére, mégis pont az ellenkezőjét képviseli annak, amiért a magyar kormányfő harcol?
A méltán népszerű, morális kérdésekben mindig zsinórmértéknek tekinthető, és az igazmondás tekintetében megkérdőjelezhetetlen Rogán Antal szerint a most formálódó európai felállás újdonsága, hogy a V4 „megkerülhetetlenné vált”. Anélkül, hogy vitába szállnánk az állítással, annyit szeretnénk csupán érzékeltetni: arról, hogy ki irányítja a következő években az Európai Bizottságot, ugyanúgy nem a karmelita kolostorban döntenek, mint az Unió többi, az elnök(asszony) személyénél sokkal fontosabb sorskérdéséről. 
Orbán Viktor kétségtelenül hatást gyakorolt az EU bevándorlási politikájára, némi képzelőerővel még pólusképző erőnek is látszhat ebben az ügyben (bár a széljobb valódi pólusa a menekültek újraosztását szorgalmazó, vagyis Orbánéval ellentétes álláspontot elfoglaló Salvini). Az európai közgondolkodást azonban, és mint láttuk – meg látjuk majd ezután – a politikai cselekvést is nem azzal befolyásolta igazán, amit a Magyarországra amúgy nem vágyó menekültekről gondol, hanem azzal, ahogyan a közpénzekhez, a társadalom elesettjeihez, a civil szervezetekhez, a nőkhöz, a különféle kisebbségekhez, az oktatáshoz, a tudományhoz az Orbán-rendszer viszonyul. És az új Európát nem az fogja meghatározni, hogy mit akar Orbán Viktor, hanem az, hogy amit ő akar, azt mennyire erősen nem akarják mások. 
Magyar szemszögből nézve erről szóltak Ursula von der Leyen – a szavazás előtt az EP-frakcióknak tett - ígéretei, és erről szólt maga a voksolás is. De ne feledjük: jelölt-elődjéből, Manfred Weberből éppen azért nem lett EB-elnök, mert túl sokáig asszisztált Orbán dúlásához.

A horvát példa

A forint piacán is aktív devizakereskedők ezekben a napokban a szokottnál is feszültebben figyelnek a monitorjaikra. Kiemelt érdeklődésük indokolt, hiszen ismét elérhető közelségbe került az a legfeljebb a spekulánsok számára üdvözítő helyzet, hogy a magyar fizető eszköz árfolyama rekordmélységekbe zuhan, vagyis egy euróért akár 330 forintot is megadhatnak majd. 
A forint tartós gyengélkedése ezúttal nem egy váratlan sokk eredménye, hanem egy olyan bizonyítványé, amelyet a piac rendre az Orbán-kormány orra alá dörgöl. Nagyjából így: "másfél évtizede írjátok a konvergenciajelentéseiteket, aminek célja az egyensúlytalanság felszámolása, az, hogy alkalmassá váljatok az európai közös pénz bevezetésére. A magyar kormány azonban az Európai Unió által nehezen tolerálható magatartást tanúsít, a közösség monetáris politikáját bírálja, ahelyett, hogy maga is a valutaközösség tagjává válna." 
Eközben Brüsszel - ezt is régen mondhattuk el - elismeri a magyar gazdaság teljesítményét. Bár a költségvetésért is felelős uniós biztos lapunknak adott interjújában szóvá tette, hogy nem független az igazságszolgáltatásunk, ami a gazdasági fejlődésnek is gátja.  Varga Mihály pedig - miközben ezt a sommás véleményt visszautasította - előadta sirámát: "Magyarország ragaszkodik ahhoz, hogy az eurozóna költségvetési eszköz forrásainak megosztásáról az unió hétéves pénzügyi keretének részeként minden EU-tagállam egyetértésével szülessen döntés." Magyarán, bár nem vállaljuk az euróövezettel járó kötelmeket, de a partvonalon kívülről bekiabálva előadjuk aggályunkat: nehogy már az euróövezet az új költségvetési uniós ciklusban forrásokat vonjon el tőlünk, nálunk ezeknek a pénzeknek jobb helye lenne! 
Az továbbra sem merül fel a pénzügyminiszterben, hogy ideje lenne már felkészülni az euró bevezetésére, ami ráadásul felvállalt kötelességünk is. Ócska érvnek látszik, hogy nem csatlakozunk egy olyan valutaunióhoz, amely állandó változásban van, hogy arról az - időnként gazdaságstratégiai képességeit felcsillantó - Varga Mihálytól származó kijelentésről ne is beszéljünk: akinek drága az euró, az nyaraljon itthon.
Itthon, és ne a magyarok szemében felettébb népszerű Horvátországban, ahol ha minden jól megy, már 2023-tól szintén az euró lesz a fizetőeszköz. Reális esély van arra, hogy nem sokkal ezután Románia és Bulgária is az Európai Monetáris Unió tagjává válik. A három, gondolkodásában felettébb különböző balkáni állam egymást váltó kormányainak célja azonos: gazdaságuk felzárkóztatása a többi uniós tagállamhoz.  Nem volt nehéz belátniuk, hogy nincs más választásuk, mert sérülékeny a devizájuk, elinflálódnak a lakosság megtakarításai, drágán importálnak. 
Közép-Európában csak két ország ódzkodik az eurótól. Rajtunk kívül az euroszkeptikus Csehország, ahol azonban már látszanak a kései ébredés jelei. Cégeik ötöde az országon belül már nem koronában üzletel. Feltehetően rájuk is gondolt az a közismert gazdasági szakíró, aki a helyzetet így jellemezte: illik az eurót temetni, oszt mégis terjeszkedik.
Szerző
Bonta Miklós

Egy kocsihoz két ló kell

Ketten álltak a lótetem fölött. 
Nem mozog – mondta az egyik magában. Nem mozog, hogy az isten tenné akárhová – gondolta a másik. Pedig milyen szép volt, és milyen jó illatú – gondolta az egyik. Jól húzott, hogy a fene vinné el – így a másik. Most mi lesz? – kérdezte az egyik. Most mi lesz? – kérdezte a másik. 
Álltak egy darabig csendesen. Az egyik hallotta a szelet, ahogy nagyon távol megzizzenti a leveleket, néhány madarat, akik a szomszéd bokorból csodálkozva nézik a hatalmas, mozdulatlan testet, és a varjakat, akik azonnal körözni kezdtek fölöttük. A másik nem hallott semmit, csak a borzasztóan nagy csöndet. 
Ilyet még sosem csinált – gondolta az egyik. – Már régóta vagyunk együtt. Mindig is együtt voltunk. 
Húsz évig csináltad, miért pont most kellett megdöglened? – mondta a másik, és a zsebébe nyúlt. Mobilt vett elő, és előkereste azt, akivel sosem akart beszélni. Megdöglött a lovam, bassza meg, itt vagyunk a Füves közepén. Mikor tudsz érte jönni?
Itt van, de olyan, mintha mégsem lenne itt – sóhajtott az egyik. – Rossz egyedül lenni. Ezt még sosem érezte.
Egy kocsihoz két ló kell. Ezt mindhárman tudták. Egy ló sosem elég, egy ló csak üresen húzza el a kocsit. Ha az egyikük megbetegedett, a másiknak véres lett az oldala, ha sok volt a munka. Ketten mindig jól bírták. Egyszerre jöttek a világra, együtt játszottak, amíg lehetett, és együtt tanulták meg, amit meg kellett. Gyorsan tanultak. Keveset ettek, de szívósak voltak. Kitartóak. És mindig együtt. Egyszer télen az, aki most ott feküdt mozdulatlanul, kificamította a bokáját, és hetekig bicegett. De akkor is mentek, mert nem lehetett megállni. 
A darus teherautó fékezett mellettük. Na ez jól bebaszott neked – mondta a sofőr, miközben a darut, a vastag bőrhevederekkel a tetem fölé igazította. Ez sem tudta megvárni a szezon végét? Most nincs pénzem, éppen fuvarért mentünk – mondta a másik – mit gondolsz, nem kell ez a vágóhidas Jóskának? Majd beszélek vele – mondta a sofőr, és beakasztotta a karabinereket. 
Elviszi – gondolta az egyik, szemével lassan követve a tetemet, amelyik ég és föld között lebegett. – Mindig szeretett volna repülni – gondolta, és utoljára még beleszagolt a sörényébe, ahogy szem magasságba ért vele. 
A puffanást, ahogy a tetem a platón landolt, mindketten pontosan hallották. Ketten állnak az üres mezőn.
Nehéz lesz egyedül – gondolta az egyik –, de bírni fogom. Talán már nem lesznek olyan nehéz kocsik, mint a múltkor, amikor nem mentek a lábai. Akkor is én húztam erősebben, mert különben ott maradunk mindannyian. Ez persze ütött is rendesen, pedig elég lett volna, ha rám néz azokkal a fekete szemeivel. Nehéz az emberekkel. 
Végem van – gondolta a másik. – Ezzel az eggyel legfeljebb parádés kocsisnak vesznek fel. Lehet, az lenne a legjobb, ha kivinném a hídra. Jóska ad érte valamit, abból egy darabig megleszünk. Aztán meg majd meglátjuk. Csak ne lennének olyan szelíd szemei. Na gyere koma, menjünk. Ma már úgysincs mit csinálni.
Szerző
Kövesdi Péter