A miniszterelnök, akit már a neve is győzelemre predesztinál, előre megmondta, milyen vezetőket akar látni az uniós intézményrendszer élén. A legfontosabb, hogy mindannyian bevándorlásellenesek legyenek, és a V4-eknek mindenképpen kell egy csúcspozíciót kapniuk.
Nem mi találtuk ki, ő maga határozta meg ekképpen a tétet, mégsem lenne érdemes most annak boncolgatásánál leragadni, hogy milyen diadal az, amikor a két legfontosabb célkitűzés egyike sem teljesül. Magát a tényt azért rögzítenénk: a visegrádiaknak (ha eltekintünk a román, tehát nem V4-es hátterű Laura Codruta Kövesitől, aki e pillanatban esélyes az Európai Főügyészség vezetésére, és a térség összes korrupt kormányának összes tagja hideglelést kap a neve hallatán, mivel odahaza számos minisztert rács mögé juttatott már) nem jutott semmi, „bevándorlásellenes” politikus pedig nincs az EP elé kerülő vezetőjelöltek között.
Maga a kategória is abszurd persze, és erre épp a bizottsági elnöknek jelölt Ursula von der Leyen a legjobb példa – merthogy hova soroljunk valakit, aki a 2015-ös migrációs válság csúcsán, hogy példát mutasson emberségből, a házába fogadott egy szír menekültet; egyébként viszont a közös uniós menekültpolitika megvalósítását, a Frontex megerősítését akarja, vagyis súlyt helyez Európa határainak megvédésére, mégis pont az ellenkezőjét képviseli annak, amiért a magyar kormányfő harcol?
A méltán népszerű, morális kérdésekben mindig zsinórmértéknek tekinthető, és az igazmondás tekintetében megkérdőjelezhetetlen Rogán Antal szerint a most formálódó európai felállás újdonsága, hogy a V4 „megkerülhetetlenné vált”. Anélkül, hogy vitába szállnánk az állítással, annyit szeretnénk csupán érzékeltetni: arról, hogy ki irányítja a következő években az Európai Bizottságot, ugyanúgy nem a karmelita kolostorban döntenek, mint az Unió többi, az elnök(asszony) személyénél sokkal fontosabb sorskérdéséről.
Orbán Viktor kétségtelenül hatást gyakorolt az EU bevándorlási politikájára, némi képzelőerővel még pólusképző erőnek is látszhat ebben az ügyben (bár a széljobb valódi pólusa a menekültek újraosztását szorgalmazó, vagyis Orbánéval ellentétes álláspontot elfoglaló Salvini). Az európai közgondolkodást azonban, és mint láttuk – meg látjuk majd ezután – a politikai cselekvést is nem azzal befolyásolta igazán, amit a Magyarországra amúgy nem vágyó menekültekről gondol, hanem azzal, ahogyan a közpénzekhez, a társadalom elesettjeihez, a civil szervezetekhez, a nőkhöz, a különféle kisebbségekhez, az oktatáshoz, a tudományhoz az Orbán-rendszer viszonyul. És az új Európát nem az fogja meghatározni, hogy mit akar Orbán Viktor, hanem az, hogy amit ő akar, azt mennyire erősen nem akarják mások.
Magyar szemszögből nézve erről szóltak Ursula von der Leyen – a szavazás előtt az EP-frakcióknak tett - ígéretei, és erről szólt maga a voksolás is. De ne feledjük: jelölt-elődjéből, Manfred Weberből éppen azért nem lett EB-elnök, mert túl sokáig asszisztált Orbán dúlásához.