Az Oroszlánkirály nagy bukás, de a kassza azért szépen csilingelhet

„A tengerentúli kritikusok fogadtatása – summásan fogalmazva – tragikus volt. Nagyon jó híreim nekem sincsenek.”

Gigantikus közhelyek jutnak az eszembe Jon Favreau és a Disney közös tevékenysége kapcsán. Tiltakozni, illetve értetlenkedni ugyanis bármikor lehet annak kapcsán, hogy az esztétikai érzékünket, gyerekkori személyes élményeinket földbe tipró módon újrahasznosítja egy-egy stúdió az örök érvényű klasszikusait, csak, hát nem érdemes, mert ez a világtrend. Sajnos a mozi hátrányosan érintett művészeti ág.

Míg a színházban egy Hamlet előadás ma is lehet modern, egy tíz éves film már régi, annak újra játszása szóba sem jöhet. Más köntösben kell újra elkészíteni, az animáció műfaját is újra gondolva most a Disney esetében. Az első, úgynevezett fotórealisztikus animációs produkciójuk A dzsungel könyve volt 2016-ban, mely – láss csodát – egészen jól sikerült (rég volt már a hatvanas évek, amikor kijött az eredeti), imádta a kritika, csilingelt a kassza. Jon Favreau rendező (aki egyébként színésznek sem rossz) a siker után megkapta a biankó megbízást és elkészíthette az 1994-es, gigantikus sikert elérő, Az oroszlánkirály fotórealisztikus verzióját.

A tengerentúli kritikusok fogadtatása – summásan fogalmazva – tragikus volt. Nagyon jó híreim nekem sincsenek. Monumentális tévedése az alkotói oldalnak, hogy a fotórealisztikus szótól minden bizonnyal elszédülve nem adaptálták, hanem fénymásolták az 1994-es hagyományos animációval készült klasszikust. Azaz, formailag és a történet szempontjából több mint hűek akartak maradni és ez a görcsös ragaszkodás óriási tévedés volt.

Egyrészt a hagyományosan rajzolt, 2D animációt az emberi agy (és persze a szív) másképpen értelmezi, mint egy valósághű képsort. Azaz, ha egy oroszlán elroppant egy nyakat, az a mesében picit kegyetlen, de fotórealisztikus valójában durva horror. Biztos, hogy ez jó a gyerekeknek? De hasonló a gond a környezettel is: a sztori összesen négy helyszínen játszódik, ami kétdimenziós figurák esetében épp elég, hiszen a többit hozzá képzeljük a fantáziánk segítségével és amúgy a karakterek viszik a varázslatot, de élethű környezetben kicsit béna, ha egy szavannának összesen pár sarka és kétféle panorámája van. Hasonlóan recseg-ropog a dramaturgia is, mert ami a mesében hihető fordulat, az egy realisztikus drámában bosszantóan leegyszerűsítő. Az egész olyan, mint amikor Gus Van Sant kockáról kockára újra forgatta Alfred Hitchcock Psychóját. Csak éppen színészesben, és pár modern kameramozgással és snittel megtoldva. Aztán senki sem értette miért lett pocsék a végeredmény.

Az oroszlánkirály persze nem totális bukás – csak koncepcionálisan. Anyagilag biztos nagy siker lesz – ezt is prognosztizálják az ipari szakemberek, hiszen az eredeti mű igen erős brand. Családi moziként az új azonban sokkal inkább a felnőtteknek fogyasztható mintsem a legkisebbeknek, a benne lévő baljós drámaiság és vizuális brutalitás miatt, amit most nem ellensúlyoznak a poénok, a cuki dialógok vagy éppen Hans Zimmer és Elton John fülbemászó zenéje. Arról nem is beszélve, hogy azon meg bosszankodhatunk, mi lett volna, ha tulajdonképpen Favreau-ék belegondolnak abba, hogyan lehetett volna élő-mozgóképes környezetben működőképes alkotással előállniuk?