költészet;Mészáros Lőrinc; NER;Tiborczék;

2019-07-20 10:20:00

Szkafanderben érkezett – Interjú Peer Krisztián költővel

Nem tesz lakatot a szájára, sem verseiben, sem interjúiban. Az őszinteségéért sokan csodálják, ugyanakkor vannak, akik épp ezért elítélik vagy akár elítéltetnék… Új, a könyvhétre megjelent, Nem a sajátod című verseskötetébe is belekeveredik a NER, de fontosabb ennél a saját élete és a(z alanyi) költészet megannyi megszólalási lehetősége, formája és műfaja, egészen a gyerekversek nyelvezetéig. Peer Krisztiánnal tragédiáról és boldogságról is beszélgettünk.

Két éve a 42 című kötetével 15 év kihagyás után tért vissza. Az irodalmi közeg mennyire változott, milyen érzés újra megmártózni benne, lehet-e lubickolni? 

Jó volt újra találkozni régi kollégákkal, nagy szeretettel fogadtak. Gyanús. Kimaradtam tizenöt év körbesértődéseiből, bele kell húznom. Az lubickol, aki nem szeret úszni. A munkában sokkal több az önfeledt pillanat, mint az úgynevezett szórakozásban. Megmártózni ugyan a jéghideg vízben szokás, de a mártózik igében ott visszhangzik az irtózik. A 32 fokos ülőmedence vize zárás előtt. De ha benne vagy, akkor már jó. Csak ne gondolj bele. Sok kiváló író irtózik az írótársaságoktól, én nem. Az én gyenge lábakon álló íróidentitásomnak valószínűleg az ilyen társasági simi-simi megerősítésekre is szüksége van. Kínos. De ha közeg alatt az intézményeket, írószervezeteket, lapokat, tanszékeket értjük, akkor sokat változott a kép tizenöt év alatt. Kivéreztetni, korrumpálni, eltiporni, bekebelezni. Vannak tanítványaim, olyan döntések meghozatalára kényszeríti őket a NER, amelyben amúgy a teljes tudatos életüket töltötték, amilyeneket az én generációmnak nem kellett meghoznia a csalókán boldog kilencvenes években. Megélhetés, munka, ösztöndíj a kisgömböcszerű kifizetőhelyeknél, de mekkora önfeladás hozzájuk folyamodni. Nézz meg egy NKA-döntést! A kortársaim zöme családos ember, életművet építettek, van mit félteniük. Hogy is mondjam, furán fest ma az, aki lubickol a fuldoklók között. Nem is lubickolni szokás, hanem lavírozni. Különalkuk, személyes ismeretségek – ideig-óráig megelégszik a NER azzal, hogy csak korrumpál, amíg egy másikat elfoglal vagy eltapos. Itt a diszkréció a menő, nem a szolidaritás. Pedig szerintem például nem kéne az elfoglalt Petőfi Irodalmi Múzeumba bemennie senkinek, aki rossz szájízzel teszi ezt, a Margó Irodalmi Fesztivállal se, a Margónak se. Az igazgatói pályázat szakmaiatlan lózungjai miatt, a nyilatkozatok miatt. Ha az csak kifele duma, vezérvakítás, annál nagyobb a baj. De persze értem azt a logikát is, hogy miért adnánk fel ellenállás nélkül az állásainkat. Csak a fejlécet cserélik ki, mert a tartalom mi vagyunk. És tudom, hogy nagyon sok jó ember dolgozik ott, kivárnak, velük is empatizálok, sőt drukkolok nekik. Nincs jó megoldás.

Tehát nem a bojkott a megoldás? 

Dehogynem, „a közismerten sikertelen költő” egyszemélyes bojkottja, amit Erdős Virágtól lopott. Virág már a Várkertben sem lépett fel ősszel, időben kapcsolt, akkor én még – túl későn értesülve a helyszínről – más megoldást választottam. Először is szkafanderben érkeztem, hogy majd elmondhassam a gyerekeimnek: ezekkel nem érintkeztem, nem szívtam egy levegőt. Lásd belső emigráció problematikussága. A hajléktalanellenes törvény elfogadásának napja volt, beszéltem a Nagyfa-galeriről, tartottam én is évértékelőt, felolvastam Thoreau A polgári engedetlenség iránti kötelességről című művéből. Aztán gyorsan akklimatizálódtam, azaz kinyitottam egy Tiltott Csíki sört meg a szotyit, és nyakamba kanyarintottam a Puskás Akadémia-sálam. Egy, csak egy lehet az Akadémia. Ilyesmit csinálhatnék most is, de túl öreg vagyok én már bohócnak. Inkább távol tartom magam az utóbbi harminc év legjobb irodalomközvetítő kezdeményezésétől. Ha csak három kollégának eszébe jutott, hogy hol a Peer, már jó. Egy mélyen antidemokratikus közegben vagyunk kénytelenek élni talán még sokáig, nem tehetünk mást, mint hogy a jövőnek dolgozunk.

Hogy oldja meg, hogy ne érintkezzen az állami intézményekkel, helyekkel? 

Szkafanderrel. Épp az a baj, hogy folyamatosan érzékeny morális döntéseket kell hozni, nincs automatizmus. Te lekérdezed a hely tulajdonosi körét, mielőtt kérsz egy fröccsöt? Akkor valószínűleg a NER egyik alvállalkozójának iszol. Sőt, hát van itt szabad sajtó, annak is fütyülsz. Olvastam, hogy lesz egy ilyen applikáció, amivel egy termékről, szolgáltatásról látni fogod, hogyan kapcsolódik a Mészáros-, Tiborcz- stb. cégbirodalomba, és akkor majd tarthatunk NER-mentes hónapot. Én nem pályázok, mondjuk, az NKA-hoz, egy ilyen kuratóriummal, ne csináljunk már Krisztusból bohócot, de ha egy színház kifizeti egy melómat, abban nyilván van önkormányzati, NKA-s vagy EMMI-s, netán MMA-s pénz, tehát nem jutottam sehova. Próbálkozom az őstermeléssel. Igyekszem olyanokkal dolgozni, akik legalább az MMA-hoz nem pályáznak. Az igazi célom pedig létrehozni olyan produkciót, amelyik művészi kompromisszumok nélkül is piacképes. Például ezen dolgozunk most az Elavult nevű zenekarunkkal. Ha minden koncertünkre eljön 100-150 fizető néző, akkor már csak sokat kell koncertezni. Nekem valószínűleg kisebb az igényem a homárlevesre, mint az uralkodó osztálynak. Egy közmunkásbérnyi összeget pedig összedob nekem havonta egy Dudás Gergő barátom szervezte csoport – ne halat adj a szegénynek, hanem barátot.

Volt, hogy „lazított” a bojkotton? 

Amikor a Térey Jánosért tartott virrasztáson a PIM-ben odajöttek hozzám a Kossuth rádió Irodalmi újságjától, akkor nem azt mondtam, ami csípőből jött volna, hogy nem szeretnék két közszolgálati sorosozás között Jánosra emlékezni, aki ugyanúgy Soros-ösztöndíjas volt amúgy a kilencvenes években, min én vagy Orbán János Dénes, hanem mentem két ideges kört, hogy miért hoznak ilyen helyzetbe, aztán válaszoltam a kérdésükre. János halála korszakhatár, iszonyú fontos esemény és felfoghatatlan személyes tragédia, ez felülír minden politikai elgondolást.

Tragédiából kijutott mostanában: három éve, 25 éves korában veszítette el a szerelmét, Zsófit, akinek a 42 című kötettel állított emléket. Azóta van új párja, Dóri. Hol tart a gyászfeldolgozásban?

Uh! Azt majd egy év múlva látom, ha látom, hol tartottam most. Mindennap eszembe jut Zsófi, miért is akarnám, hogy ez ne így legyen. Dóri sem akarja. Ő inkább azt akarja, hogy mosogassak többet, mozduljunk ki többet, mosolyogjak többet stb. stb. Ha nyer, mind a ketten nyerünk. Tudta, mit vállalt, nem tudhatta, én se tudhattam stb. Közben meg tök normálisan élünk a hegyen. Csak ne kellene annyiszor lejönni. De ezekről a kérdésekről versben érdemes beszélni, interjúban ízléstelen.

Az új kötet, a Nem a sajátod versei részben a régi és az új szerelem kettősségét szcenírozzák. 

Igen, ez a fővonal. Jó kérdés, hogy öntudatlan szcenírozom az életem, vagy csak folyton kapóra jövök magamnak. Mindenesetre pont félidőben a két kötet között volt egy majdnemelvérzős nyelőcsővérzésem, ezzel meg is lett a kötet-tengelye vers. Zsófi elengedésének fontos pillanata ez, hogy kitámolyogtam az utcára, bárhogy hajtogattam is magamnak addig, lám, mégsem akartam meghalni. Abban a versben folyton változik a te jelentettje, hol az olvasót szólítom meg, hol magamat, hol a Zsófit, hol a Dórit, hol idézem magam, ahogy egy asszisztenst. Ez egy fontos ív: ahogy a közös léttevékenység tesz te-vé téged. De hasonló nagyságú élmény volt Fekete Ádám első kötete is, sokat tanultam tőle a hagyományos költői eljárások elengedéséről és kifigurázásáról. Vagy a közös munka Keresztesi Jóskával, akinek igencsak jó füle van arra a groteszkre, nonszenszre, amerre mozdulni akartam. Azt a földet, amin kezdetben bizonytalanul álltam, ő már ősidők óta műveli. Vagy még régebben. Tudtam, hogy pozitív, cliffhangeres véget szeretnék a könyvnek, valami csakazértis boldogsághimnuszt, az persze nem sikerült, de épp a kötetleadással egy időben kellett költöznünk is, eladták a tulajok a nagymarosi házat, ebben ne lássak szimbolikát? Vagy ne merjem észrevenni a boldogságot?

És mi ad örömet, boldogságérzetet? 

Hazafelé sétálva hallani az énekes rigót, a fülemülét… A szex! …a vörösbegyet, a füzikéket stb. Sok az elhagyatott kert. Szerencsére. Tudod, honnan lehet megkülönböztetni az énekes rigót a fekete rigótól? Az énekes rigó kényszeresen ismétel, ő költő. A kertben nőnek a karalábék, érik az egres. Kiújul az eper-szeder háború. Rágyújtok.

Volt Szolnokon egyszer egy beavató színházi meló, Szabó Máté csinálta. Sok kis szobán át vezettük a nézőket, az egyik szoba a 10 másodperc boldogság volt, azzal az effekttel, hogy tíz másodperc után szigorúan vége. De mi legyen a boldogság? Rántott hús, cicis csaj, Bach? Na itt a baj. Nem formalizálható. Kinek mi a boldogság. Hogy érd el, hogy érezze? Azt találtam ki, hogy rángassanak be ebbe a szobába, nyissák ki erőszakkal a szádat, jöjjön a náci fogorvos, túrjon a szádba a kampójával meg a tükrével… Uram, az ön fogai teljesen rendben vannak!