Meglátni a láthatatlanokat – Interjú Kalapos Éva Veronikával

Publikálás dátuma
2019.07.20. 16:00
Fotó: Draskovics Ádám
Fotó: Draskovics Ádám / Draskovics Ádám
A magyar irodalomban a szegények általában nevetni vagy szánni valóak, Kalapos Éva Veronika változtatni akart ezen. Első, az Ünnepi Könyvhétre megjelent F mint című felnőttregényében egy nonstop boltban dolgozó nő szemszögén keresztül mutatja meg, hogyan telepszenek rá a társadalmi elvárások és előítéletek a „nem elég hasznosak” életére.
A krimiszerűen induló, majd kissé misztikus irányba forduló regényben több olyan témát feszeget, amelyek a jelenkori magyar társadalomban kiemelten érintik a nőket. Ilyen például az idősgondozás kérdése, kutatásokból tudjuk, hogy a segítségre szoruló szülők ápolása szinte mindig a nők feladata. Nincs ez másképp a főszereplő Fema életében sem. Mennyire volt tudatos cél ezeknek a sokszor láthatatlan problémáknak a megmutatása?  Nem teljesen, a gyűjtőmunka nagy része gyakorlatilag nem tudatos. Tizenöt éve élek Budapesten, ezalatt laktam sok helyen, láttam sokféle embert, sokféle életet. A regény alapmotívuma abból indult ki, hogy mennyire sokan vannak körülöttünk, akik gyakorlatilag teljesen észrevétlenek számunkra, őket szerettem volna közelebb hozni az olvasóhoz. Egy művészi, értelmiségi szférában mozgó ember számára kevésbé látható például a bolti eladó és az ő problémái. Bár a magyar irodalomban nagy hagyománya van a szegénységprózának, főleg a vidéki változatának, de olyat ritkábban látok, hogy valaki megpróbál ebbe mélyen belehelyezkedni. Sokszor csak valamiféle motívumként vannak jelen a szegény vagy alsó-középosztálybeli emberek – viccesek, sajnálni vagy szánni valóak –, én pedig szerettem volna ezt cizellálni, ezért is tettem a regény elbeszélőjévé egy ilyen figurát. Ha belehelyezkedünk valakinek az életébe, maguktól feltárulnak a problémái is. Értelmiségi körökben mozgó művészként meglepően könnyedén helyezkedett egy éjjel-nappaliban dolgozó, szegény, érzelmileg bántalmazott nő bőrébe, akinek sem reménye, sem ambíciója nincs ennél többre.  Én is voltam szegény, én is tudom, milyen a hónap közepén azon gondolkodni, hogy húzok ki még két hetet. Másrészt az a vidéki létforma, amiből én jöttem, nagyon hasonló a városi szegénységhez. Bár a szleng kicsit különbözik, a nyelvi redukáltság ugyanolyan. Ha megállok az utcán és elkezdem hallgatni az embereket, néha az az érzésem, hogy egy szabolcsi faluban is lehetnék. A két női főszereplőnek különböző okból nincs gyereke, és ez folyamatosan problémaként jelenik meg, hol mások, hol ők maguk ítélik meg ez alapján az életüket. Azzal a tudattal élnek, hogy nem teljesítették a feladatukat, nem igazi nők, sikertelen, hasznavehetetlen selejtek – így fogalmaz az egyikük. Mennyire foglalkoztatja az ezzel kapcsolatos politikai és társadalmi diskurzus?  Nagyon. Szerintem mindannyian rengetegszer megkapjuk ezeket a kimondatlan címkéket vagy bántó kérdéseket. Ebben az a szomorú – és most általánosságban beszélek –, hogy soha nem gondolnak bele, milyen okok húzódhatnak emögött, és hogy az ilyen faggatózással nagyon sok fájdalmat lehet okozni. A másik örök kérdés persze, hogy miért kellene feltétlenül mindenkinek szülni? Ha ebben a témában kikerül egy cikk a közösségi oldalakra, néha el szoktam olvasni a kommenteket, amikben még mindig nagyon sokan írják, hogy a nő dolga a szülés, gyereknevelés, és hogy fogja majd később bánni, ha nem vállal gyereket. Nem értem, miért nem lehet leszállni a nőkről és elhinni, hogy aki tényleg szeretne gyereket, szül majd, legalábbis mindent meg fog tenni érte. Még akkor is, ha ez valamiért fájdalmas, költséges, nehéz dolog, számtalan ilyen történetet ismerünk. Viszont soha senki nem fog azért szülni, mert azt mondta egy okos férfi vagy a kormány. A szöveg azt a kérdést is feszegeti, hogy vajon egy ápolásra szoruló idős asszony vagy egy értelmi sérült fiatal mennyire lehet hasznos tagja a közösségnek. Ennyire kegyetlenül ítélne a társadalom?  Foglalkoztat, hogy az embert hányféleképpen bélyegezheti alkalmatlannak a hatalom vagy éppen a többi ember, akik meg akarják mondani, hogyan kellene élni. Az egyik szereplőről, a többiek által „düdőnek”, fogyatékosnak bélyegzett Fipről szándékosan nem derül ki konkrétan, mi a baja, van-e egyáltalán bármi betegsége, vagy egyszerűen csak más, mert szerettem volna megmutatni, hogy ezeket a címkéket mennyire könnyen osztogatjuk anélkül, hogy pontos ismereteink lennének. Néha úgy érzem, mintha egy disztópiában kezdenénk élni, ahol mindenkit a hasznossága szerint ítélünk meg. Eredetileg a regény befejezése is kicsit disztópikus irányba ment volna, aztán mégis inkább realistább megoldást választottam, de az arctalan Fotós figurája, aki körül a cselekmény bonyolódik, tulajdonképpen ezeket a szorító elvárásokat személyesíti meg. A főszereplő azért gondolja, hogy jó helyen van a férje mellett, mert nem bántja őt. Eközben érzelmileg nagyon is bántalmazza, manipulálja, miközben teljesen figyelmen kívül hagyja az igényeit.  Ezeknek a kapcsolatoknak a habarcsa az, hogy a résztvevők öntudatlanságban tartják magukat, sokszor ültem szemben nőkkel, akik bőszen bizonygatták, hogy a mellettük lévő férfi „különben jó fej”, és nem bántaná őket, ezért jól is van ez úgy, ahogy van. Sok mindent elértünk már mi nők az egyenlőség terén, de a zsigeri gondolat, hogy eredendően alacsonyabb rendűek vagyunk a férfiaknál, ezért kevesebbet is érdemlünk, sok fejben még mindig ott van, és nagyon nehéz kiirtani. A regény éjjel-nappalijában barátkozik össze az eladó és egy ügyvédnő, de megfordulnak ott kamionosok, rendőrök, mindenféle figura. Hisz a véletlen találkozások jelentőségében?  Igen, nekem is voltak fontos találkozásaim olyanokkal, akikkel a véletlenen kívül biztosan nem sodort volna össze az élet. Az is árulkodó, hogy egyre több boltban, kávézóban írják ki: ha azt mondod, „lesz egy kávé”, akkor 50 forinttal drágább. A pultok mögött is emberek állnak, és nagyon fontos lenne, ha akár csak arra a fél percre, de kialakítsunk egy normális emberi viszonyt. Engem megijeszt, hogy ez mennyire nem természetes. Mászkálunk ebben a nagy városban, rengeteg ember között, és mégis csak azokkal állunk szóba, akiket biztonságosnak érzünk. Miközben sokat adhat, ha meglátjuk azokat, akik különböznek tőlünk, akkor talán nem hangzana el minden vitában, hogy „velem még ilyen nem történt, én még ilyet nem tapasztaltam”. Jó néha kicsit arrébb menni, jobban körülnézni, és kiderül, hogy nem csak az létezik, amit személy szerint megtapasztalunk. Sokat segítene a megértésben és az empátia fejlesztésében.

Kalapos Éva Veronika

Nyíregyházán született, 15 éve él Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott. 2008 óta publikál novellákat, verseket, és újságíróként is dolgozik. Hatrészes D.A.C. című ifjúságiregény-sorozatának első kötete 2013-ban jelent meg, 2016-ban kemény témához nyúlt, amikor az internetes megfélemlítésről írt Massza című kötetében. Az F mint az első felnőttregénye.

Szerző

Semmi, csak az élet (Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi? című kötetéről)

Publikálás dátuma
2019.07.20. 14:30

Fotó: Draskovics Adam / Draskovics Adam
Szeifert Natália előző, Az altató szerekről című regényében megmutatta, milyen jól ismeri a női lelket, most bebizonyítja, hogy nincs ez másképp a férfiak belső életével sem.
Mi van veletek, semmi? – lép be minden áldott nap ugyanabban az időpontban az egyik mellékszereplő, idős „kocsmabútor” a regény legfontosabb helyszínéül szolgáló Mexikó nevezetű kricsmibe. És tényleg, az előbb-utóbb mindig ott landoló törzsvendégekkel nincs semmi. Legalábbis semmi olyasmi, ami fontos vagy említésre méltó lenne, csak történnek a mindennapok, amik valahogy szinte mindig ugyanott, a pult mellett érnek véget egy furcsa társaságban, amelynek tagjaiban látszólag nincs semmi közös, hacsak az nem, hogy ide járnak „haza”. Ebbe a belvárosi, körút közeli közegbe csöppen Grafit a kora harmincas, valaha festőnek indult rajztanár, miután a barátnője kiteszi a szűrét, és szó szerint belefut egy vérző fejű, menekülő férfiba, Pókba. A szürreális jelenet egy megbonthatatlan barátság kezdete, a más-más elől menekülő figurák magától értetődő természetességgel húzzák meg egymás után a vodkás­üveget, kötnek furcsa szövetséget, majd osztják meg a lakhelyüket, közvetlenül a Mexikó nevű kocsma szomszédságában. Szeifert Natália előző, Az altató szerekről című regényében megmutatta, milyen jól ismeri a női lelket, most bebizonyítja, hogy nincs ez másképp a férfiak belső életével sem, hitelesen „mászik bele” a helyüket nehezen találó hősei­nek a fejébe, hol Grafit, hol Pók szemszögéből ismerjük meg az öt év történetét. A két férfi múltja és jelene mellett szépen lassan feltárulnak a kedvenc kocsmájukba járó társaság tagjainak történetei is – az egész olyan, mintha az olvasó is éppen csak leült volna az egyik imbolygó székre, és egy sör mellett figyelné az eseményeket. A város, a helyszínek minden fővárosinak nagyon ismerősek, Szeifert már előző regényében is szeretett azzal játszani, hogy az alakjait jól beazonosítható terepen mozgatta, most azt is tudjuk, pontosan mikor játszódnak az események. A vörösiszap-katasztrófa vagy éppen a Nyugati téri szórakozóhely-tragédia segítenek időben is elhelyezni az eseményeket. A lényeg mégsem ez, hanem a két, elsőre bosszantóan semmirekellőnek tűnő figura közös útja, amelynek hátterében lassan felsejlik a budapesti alvilág, a korrupt politikusok kegyeit kereső „vállalkozók” világa, akik a lakóparképítéstől a könnyűdrog-kereskedelemig fedik le az illegális tevékenységek spektrumát. „Minden városnak két felülete van” – magyarázza Pók, és kénytelenek vagyunk vele egyetérteni. Nehéz pontosan meghatározni, hogy miről is szól a regény, úgy tűnik, Szeifert nem törekszik arra, hogy hősei kalandos utakat, nagy érzelmi íveket járjanak be, bár ebben sincs hiány. Inkább meg akarja mutatni ennek a két, viszonylag átlagos férfinak az életét, úgy, ahogy van. És az izgalmas fordulatok, nagy sorstragédiák mellőzése nem hagy hiányérzetet, mert mindezt olyan élvezetesen, gördülékenyen és érzékenyen teszi, hogy öröm benne elmélyedni. Mert közben ugyanolyan érzékletesen írja le, hogyan a legjobb a sertéspörkölt nokedlival, mint hogy mit tett a rendszerváltás hőseink családjával. Néhány mondattal és utalással képes megmutatni, hogyan alakultak át a viszonyok vidéken és Budapesten, hogyan lett a rettegett „belügyesből” megtört ember, a megbecsült feleségből megvetett háztartásbeli, hogyan okoznak a szülők szinte öntudatlanul gyógyíthatatlan sebeket a gyerekeiken. Bár a téma nem könnyed, nehéz sorsok és fajsúlyos témák érintődnek a regényben, mégsem lehet azt mondani, hogy nehéz olvasmány, köszönhetően a ritmusos, lendületes történetvezetésnek, jól megírt epizódoknak és háttértörténeteknek, furcsa, de szerethető figuráknak. És az egészet mégiscsak átlengi valamiféle optimizmus, hiszen ha minden veszni látszik, még mindig ott van Mexikó. (Kalligram, 2019. 253 o.) 
Szerző

Csobánka Zsuzsa Emese: Elérhető távolság (novella)

Publikálás dátuma
2019.07.20. 11:15

50 éve száll le ember a Holdra.
Mindössze egyszer találkoztunk, a galambtetem felett a mise után. Üresebb lett nélküle a város, pedig alig ismertem. Az utolsó napon, az indulása előtt korán reggel vettem nyakamba a várost. Az iskola és a hivatal közti platánsor ugyanúgy szűrte át magán a reggeli fényt, mint minden nyáron júliusban. Döbbenten és kicsit csalódottan fogadtam a világ egykedvűségét, amivel engem köszönt annyi hiányzó év után. Egy futó lány, munkába igyekvő férfiak és nők, jobbra egy kávégőzben bóbiskoló portás. A sárga vakolaton a meghasadó fény, mint Isten éles tekintete, miután az ágak és a tenyérnyi széles levelek között mégis talált magának utat a dolgok felé. A dolgok lentről csak a koszoskék eget látták, a szemzugban megbújó éjszakai álmok nyomát, a kialvatlanságot és a nyugtalanságot, amivel minden út előtt, a küszöbön áll meg az ember. Az ő tekintete áttetszően kéken hatolt a világba, mintha vízben merítkezne meg, aki belenéz, és így voltam vele én is, mosdatott magában, amíg hozzám beszélt. A sínre előbb ráhajtott egy autó két létrával a tetején, később túl hirtelennek és szabálytalannak éreztem a kanyart, amivel az a másik befordult a szemből érkező villamos elé. A rendre mostanában érzékenyebb lettem. A várost seprő nő hasán feltűrve a póló, kilóg a barnára sült has, ahogy szemből jön a fény, beletemetkezik, sütteti a hasát, mint az állatok, miközben jobb kezében félig szívott cigaretta, a balban a kukát fogja, benne a seprűvel, lapáttal. Hunyorog. Az építkezés felől homokszag került az orromba, lehettem volna tenger mellett, Lisszabonban vagy Corkban, ugyanaz a nyers, szagos erő, miközben a falakat húzzák az ég felé. Semmi különbség nincs a helyekben, pedig azt is mondta, hogy jó elmenni, jó magunk mögött hagyni a régi tereket, mert megváltozott díszletek között az előadás sem lesz ugyanaz. Én a szereplőre gondoltam, hogy az viszont egy darabon belül vajon mennyire állandó? Meg tud-e változni a szerep? Mert a zárlata az volt, hogy végül az élet úgyis visszatesz, csak úgy tűnik, van szabad akarat, az életre ráerőltetett választott formákat kinövi az ember, onnan kell folytatni, ami amúgy is lett volna. A váltót hozta hasonlatként, hogy a vonatot irányba helyezi. Hümmögtem magamban. A földön Európa hevert egy gyufásdobozon, szétlapított csillagokkal a kék testen. Ami fent, ugyanaz van lent is, emlékeztettem magam a szabályra, és kicsit fel is nevettem, hogy van humora annak, aki teremt, de közben már megláttam magam előtt a tornyot. De még hátra volt a házfalakon zongorázó kéz, a férfi, aki muzsikál a téglaporon, és akit csak csuk­lóig látni, mintha leszűkíthető lenne bárki arra, amit épp csinál. A Föld egészen kicsire zsugorodott össze. Erre hónapok óta készült, a döntés időben megszületett, tudta, mi a dolga, merre tovább. Az alázat örök hűség, ezt megfogadta, amikor hasra feküdt a templom közepén évekkel ezelőtt. Maga mögött a test és egy másik ígéret, egyik a másikban ázott ki, mint forró vízben teafilter, erős, vörös színnel a felszínén. Mondom, én alig ismertem, de tudtam arról, valakinek azt tanította, a hit erősebb, mint a szerelem. És ha van mérleg az emberi létben, a hit súlyosabb, a szerelem az elviselhetetlenségig könnyű, mint egy papírsárkány. Az, akinek mondta, soha nem vallotta be magának, hogy ekkora terhet nincs senki, aki elbírna, de ő a hiányra gondolt, és a fájdalomból beszélt, hogy nem lesz több nyári reggel, se kávéillat a kertben, ha a férfi a Holdra száll. A szeretet hazudik, ezt megtanulta, olyankor magáról beszélt. Mert amit fiatal korában szeretetnek nevezett, abban főleg birtoklás volt, csupa édes és nosztalgikus érzés, amikre gyöngyként húzta volna fel a közös negyven-ötven évet, és talán lett is volna benne kikristályosodó szépség, valami igazi, de most már tudja, nem lett volna igaz. A férfi a Holdra akart menni. Látni akarta, milyen onnan a Föld, látni akarta, miféle fényekben úszik egy bolygó, amíg lélektelenül, a puszta fizikai erők révén kering egy másik körül, és kering körülötte is valami, örök megbonthatatlanságban. Valami többet akart, kilépni a pályáról, az ismert köröktől eltérőt, valami hívta, és bár évekig nem tudta megfogalmazni magának, ott fenn megtörtént. A teste Krisztust imitálva a hideg kőpadlón, soha többet nem volt olyan metszően hűvös a talaj alatta, rideg és elutasító, mert azt várta, ő tegye meg az első lépést, a férfi testét akarta arra bírni, hogy áldozzon, adjon magából hőt. Előbb a borzongás, aztán a forróság végeláthatatlan hullámai. A fülzúgás, ami elválasztja a benti teret a kintitől, és az egyszerűen megszűnik lenni, eggyé válik a kettő, végre nincs benne kétség. A Holdra lépve a kétség szűnt meg. Valami másért, nagyobbért, többért lépett ki az űrbe, az elején legalábbis magával ezt hitette el, és a Földről nézve képernyőkön mások is ezt hitték, de ő ott egészen mást élt át. Nem volt értelme a különbözőségnek és a másságnak, az első lépése és az azt követő összes, mindenkié volt, egyszerre összpontosult benne minden idő és minden tér, a régi városban töltött tíz év, a gyerekkor nyarai, a platánok integető tenyere, amiről azt hitte, maga az Isten szólítja, lépjen felé. Ábrahám és Izsák története jutott a nő eszébe, hogy az apa elindul feláldozni a fiát, szó nélkül, mintha ez a világ rendje szerint való lenne, és a Holdon ezt majd ő is így magyarázza, hogy micsoda félelmetes történet ez, ilyet kérni, hogy öld meg azt, akit a legjobban szeretsz a világon. Sokat beszélgettek erről a nővel, hogy mit jelent az áldozat, mint jelent hinni és bízni abban, akit Istennek, Gondviselésnek neveznek, hogy egyáltalán elnevezik, hogy közelebb legyen, elérhető távolságban. A Holdról is ezt mondták. A lengéscsillapítók össze se nyomódtak, olyan puhán tette le a kompot. 1,2 méteres huppanás, szinte homokba. Elfeledtette a hideg kőpadlót. A nedves hamura emlékeztető por mindent belepett. Fájt a torka, könnyezni kezdett, ez volt az a pillanat a lélekben, amikor Ábrahám magasra emelte a kést a fia felett. Mondogatta, a Holdnak nincs légköre. Mondogatta, így nincs kopás. Nincs tér, nincs idő, csak a pillanat, amiben lépek éppen most, az állandó áramlás. Később kutatások mutatták ki, a holdpor a tüdőre és az agysejtekre is káros, se levegő, se gondolat, csak a puszta lét. Egyetlen Omega óra az űrben a bal csuklóján, mert a jobbon a nőtől kapott vékony fekete madzagot hordta, azt vitte magával az égbe. Szabad visszatérési pályán haladva kivételesen pontos manőverezéssel három nap alatt érte el. A híradások szerint nem raktak kilincset a kompra, de ez hazugság. Volt kilincs. Észben kellett tartani, hogy nem szabad maga mögött teljesen becsukni az ajtót. Fennállt az esélye annak, hogy a fülke ismét nyomás alá kerül. Ebben az esetben viszont nehéz lett volna kinyitni az ajtót, ami veszélyes, ha ő épp a Holdon jár. Csönd és sötétség. Holdárok és vége nincs zuhanás. Üresebb lett nélküle a Föld. A nő felnézett az égre. Az angyalt tisztán látta maga előtt. Pedig zúgott a füle, és a szemét is bántotta az erős fény. De belenézett. Kék volt az angyal a vibrálásban, ő kéknek látta, mint a Holdról a Földet. Nem kell több égő áldozat. Nem kell több vér. A birtoklás helyett gondolj arra, hogy minden, amid van, és mindenkid, akit magadénak hiszel, ajándék. Csak legyen készség és tudat. Hit abban, hogy mindig van vissza. Készséget az áldozatra, a bizalomra, tudni, hogy minden érted van, bár te vakon hinnél egy káprázó világban, ahol nincs igazság. A nő szeme barna pézsma. Elnyílnak a platán levelei, végigsimítja az arcát a nap, akár a Teremtő. A hideg és a forróság összeegyeztethető. Nyár van, úgy jövök el a miséről, hogy ne kelljen a pap szemébe nézni. Még idő előtt. Mondta, hogy a dolgoknak nincsen vége, hogy vissza fog jönni. Nem értem még, de hiszek neki. Megszámoltam, tizennégy idős nő és két férfi volt rajtam kívül. Az egymás köszöntésénél felragyogó arcok, hogy még te is élsz. Hátulról összetört testek, a megroppant hát és a kacska gerinc az élet kicsúfolása. A haj rövidre vágva, némely dauerolva, elmosolyodom, nohát, mégis van hiúság. Púderillatot ereget a test, ahogy megindulnak a lépcsők felé, vékony fonálon tartja a sárkányt. Nézem, ahogy repül felfelé.