Van még hová tovább lépni

Publikálás dátuma
2019.07.20. 19:30

Fotó: Fortepan - Népszava
„A birodalmi sas által fenyegetett Gábriel arkangyal kétségkívül rémes, de nem a legrosszabb dolog, ami a Szabadság térrel történhet.”
Igazán nem szeretnék ötleteket adni, de sajnos tény: ha a kormány szobor-visszaállító buzgalma esetleg nem törne meg a Vértanúk terén, bizony pár lépéssel odébb, a Szabadság téren is ki tudnának még bontakozni. Ráadásul az onnan elenyészett emlékművek minden tekintetben beleillenének abba a vonalba, amit az illetékes szakállamtitkárság mostanában erőltet. Mert hát ez a roppant tér dugig volt a magyar fájdalom és vigasztalhatatlanság emlékműveivel a manapság origónak tekintett 1944 márciusában. A Honvéd utca torkolatánál már a trianoni döntés után fél évvel fölavatták az elszakított országrészeket jelképező négy szobrot, és jobb abba nem belegondolni, hogy pirulna Párkányi Raab Péter vagy R. Törley Mária orcája a megtiszteltetéstől, ha újrafaraghatná mondjuk a kuruc vitézt, aki a keresztre feszített, haldokló Hungáriát támogatja, vagy Csaba vezért, amint megszabadítja a bilincsbe vert, alélt Erdélyt. Ráadásul a négy égtájat jelképező irredenta emlékművek még a jelképrendszer visszafogottabb vonulatát képviselték. A téren dél felé haladva következett aztán egy öles virágkompozíció – Nagy-Magyarország, illetve a csonka haza kontúrjai, Szent Korona, körben pedig Papp-Váry Elemérné klasszikusa, a Magyar Hiszekegy –, majd az 1928-ban felavatott, örökké félárbocra eresztett Ereklyés Országzászló jött, amely mellett a magyarság szent helyeiről és a 72 egykori vármegyéből gyűjtöttek össze egy-egy marék földet. (Amit csak megfejelt a gesztus, hogy a zászlórúd csúcsára Horthy Miklós esküre emelt jobbja került.) És akkor még mindig csak a tér felénél járt a kortárs látogató. Ha tovább ment a Nemzeti Bank, illetve a Tőzsde irányába, az előbbi előtt a Magyar Fájdalom női aktját láthatta – ő később a fürdőkultúra szimbólumaként szolgált a Palatinuson, majd Balfon –, az utóbbinál pedig egy meztelen férfialakot. Ez utóbbit pár éven belül a visszacsatolt Kassának ajándékozta a város, a téren pedig egy definiálatlan jelentésű kehely váltotta fel. Mindezzel csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a birodalmi sas által fenyegetett Gábriel arkangyal kétségkívül rémes, de nem a legrosszabb dolog, ami a Szabadság térrel történhet. És innen nézve bizony jól tesszük, ha kormányunk és Putyin elnök töretlen barátságának szurkolunk: mert e pillanatban az irredenta kompozíció helyreállításának legfőbb gátja nem más, mint a szovjet hősi emlékmű jelenléte.
Szerző

Nem otthont, csak albérletet kap a kultúra a Városligetben

Publikálás dátuma
2019.07.20. 15:47

Fotó: LIGETPROJEKT
Nem kulturális intézményeket, hanem multifunkciós, kiadható közönségtereket épít a kormánya legnagyobb közparkban, a Várból kipaterolt múzeumoknak fizetniük kell az új helyért.
Megismétlődhet a Nemzeti Táncszínház csődje a Városligetbe költöztetett múzeumokkal: nem tulajdonosai, hanem csak albérlői lesznek az összességében százmilliárdokért felhúzott új épületeknek, és a költségalapú (vagy azt legalább megközelítő) bérleti díjra nincs fedezet a költségvetésben. Ahogyan a 24.hu és a Népszava is megírta, az éppen Orbán Viktor miniszterelnök Várba költözése miatt kiakolbólított Nemzeti Táncszínház 5 milliárd forintért kapott új épületet a Millenáris parkban, ám az örömük hamar ürömmé változott, amikor kiderült, hogy havi 80 (azaz évi 960) millió forint bérleti díjat kell fizetniük, miközben az éves támogatásuk összege alig havi 60 millió forint. A színházépület ugyanis nem az övék, hanem a Miniszterelnökséghez tartozó Millenáris Kft.-é, és a tulajdonos az erő pozíciójából tárgyal velük, mondván: a valami nem tetszik, menjenek máshová. Hamarosan ugyanígy járhatnak azok a kulturális intézmények is, amelyek szintén a kormányfő és a kormány várbeli térfoglalása miatt veszítették el az otthonukat, rákényszerülve a Városligetbe költözésre. Mint a varosliget.info emlékeztet rá, Gyorgyevics Benedek, a Liget Projekt megvalósításáért felelős Városliget Zrt. vezérigazgatója egy korábbi rádióinterjújában kifejtette: a Ligetben ugyanaz a konstrukció érvényesül majd, mint a Táncszínház esetében. Vagyis az áttelepített kulturális intézmények nem tulajdonosok, hanem bérlők lesznek a Ligetben, minimális jogokkal, viszont lakbérfizetési kötelezettséggel. A tulajdonos az ugyancsak állami tulajdonú, kormányzati felügyeletű Városliget Zrt. lesz, ez a cég állapítja meg a bérleti díjat, és mint láttuk, a kormány egyáltalán nem szégyenlős, ha a kultúra templomainak bérbeadásáról van szó. A szisztéma egyébként hasonló ahhoz, ahogy az új futballstadionok működnek: főszabály szerint a labdarúgó klubok sem tulajdonosai az arénáknak, bérleti díjat fizetnek a használatért, csakhogy a kormány – a taotámogatásokon keresztül, illetve az állami vagy a kormány által befolyásolt cégek szponzorációja révén – a valóságban a bérlet és az üzemeltetés költségeihez is nagyvonalúan hozzájárul. A kultúrától viszont épp a közelmúltban vették el a tao-t, a kulturális tárca pedig nincs abban a pénzügyi helyzetben, hogy a kiesett forrást teljeskörűen pótolja. (Van egy másik lényegi különbség is a focihoz képest: amikor az Orbán-kormány megállapodást kötött az Európai Bizottsággal a sportcélú taotámogatásokról, írásban vállalta, hogy nem hoz létre fölösleges infrastrukturális kapacitásokat, fenntarthatatlan stadionokat. Ehhez képest más a szurkolótábor, sőt olykor csapat nélküli kistelepüléseken is stadionok épülnek, az állam pedig valamilyen formában mindenütt beszáll az üzemeltetésbe. Ehhez képest a kultúrában nem pluszkapacitásokról van szó, hanem arról, hogy Orbán Viktor kinézte magának a Várat, a kulturális intézményeknek költözniük kellett, és most nincs fedél a fejük felett – ami még annál is abszurdabb, mint amikor a lakásukat vesztett devizahiteleseknek széttárt karral azt mondja az állam: költözzenek albérletbe.) A varosliget.info azt írja: „A Vároliget Zrt. nem kulturális intézmények, pl. múzeumok építésére kapott felhatalmazást a kormányzattól, hanem hasznosítható ingatlanok építésére. Ezek az ingatlanok sok különböző funkcióval bírnak majd, általában reprezentatív, különféle rendezvényekre jól értékesíthető termekkel, és bérbeadható vendéglátós, valamint kereskedelmi tevékenységre alkalmas helyiségekkel rendelkeznek. A múzeumok, mint intézmények ezekben az ingatlanokban helyiségeket bérelnek majd, tehát az épület nem az övék, és azzal nem rendelkeznek szabadon, hiszen azokat 99 évig a Városliget Zrt. kezeli, és természetesen hasznosítja majd, csakúgy mint a parkot. Mindannyian tévedünk tehát, amikor azt mondjuk, a Liget szélén épül az új Néprajzi Múzeum. A mondat helyesen úgy szól: a Liget szélén épülő multifunkcionális, bérbadás útján hasznosítandó épületben kerül elhelyezésre a Néprajzi Múzeum.” A portál szerint eközben az adott épületekben más bérlők – vendéglátós vállalkozók, rendezvényszervezők stb. – is működnek majd, és még az sem biztos, hogy érdekütközés esetén a tulajdonos a kulturális intézmény pártjára áll. A kényszerű társbérletekre az Orbán-kormány időszakából van már negatív példa: „Mióta a budai várat egy nonprofit Kft. kezelésébe adták, többször előfordult, hogy az Országos Széchényi Könyvtár egy-egy napon nem tudott kinyitni, mert az oroszlános udvart pl. születésnapi partira bérelték ki.”

Étterem 3,5 milliárdért

Ami a múzeumok kapcsán egyelőre még csak elméleti kockázat, az az Olof Palme-ház esetében már maga a valóság. A szintén a Ligetben álló, 3,5 milliárd forintért felújított reprezentatív épület a kormányzati kommunikációban „nemzeti tudásközpontként” szerepel, a tényleges kialakítását tekintve azonban egy étterem és egy rendezvényhelyszín kombinációja. A varosliget.info szerint ezt tartalmazza már a Városliget Zrt. által közzétett pályázati kiírás is, amelyből kiderül, hogy az éttermi rész, illetve az azzal összekapcsolt rendezvénytermek összesen akár 400 (vagy a terasszal együtt 550) ember egyidejű ebédeltetését/szórakoztatását is képesek megoldani, miközben a kulturális („tudásközponti”) funkciót egy mindössze 198 négyzetméteres, vagyis egy nagyobb családi ház méretével megegyező, időszaki kiállítások befogadására szánt terem szolgálja. Mindez a Liget projekt megkezdése óta újra és újra előbukkanó, bár a kormány által rendre cáfolni próbált azon vélelmet erősíti, hogy a beruházás valódi célja a Városliget szórakoztató negyeddé alakítása, amihez csak PR-szempontok miatt, a könnyebb eladhatóság végett kapcsolták hozzá a kulturális intézmények elhelyezését.

Témák
Liget Budapest

Művésznegyed a sörgyár helyén

Publikálás dátuma
2019.07.20. 14:16

A Haggenmacher már a második volt a Dreher mögött, a két família házasodás útján is egyesült.
Ganz Ábrahámhoz hasonlóan a Haggenmacher fivérek is Svájcból települtek át Pest-Budára a XIX. században. Károly elsősorban a malomipari találmányai révén, a gőzmalmaival írta be nevét a polgárosodó és iparosodó Magyarország történetébe, míg bátyja, Henrik a promontori sörfőzde tulajdonosaként, amelyet még egy bécsi szállodás, Frohner János kezdett el építeni a budafoki borhegy lábánál. A Haggenmacher az 1880-as évekre termelékenységben már a második volt a Dreher mögött, a két dinasztia az 1900-as évek elején házasodás útján is egyesült. A budafoki sörgyár sorsát végül Trianon pecsételte meg, a kisebbé vált Magyarországon ugyanis jóval kevesebb sör fogyott, a gyárat 1923-ban bezárták. A Haggenmacher család Budapest legnagyobb adófizetői közé tartozott, tagjai elkötelezett emberbarátságukról is ismertek voltak. A vészkorszak idején Sztehlo Gábor evangélikus lelkész nagybátyja, Haggenmacher Ottó volt az, aki Gellért-hegyi villáját menedékül adta mintegy harminc üldözött zsidó gyereknek, és az ellátásukról is gondoskodott. A gyár (Nagytétényi út 48-50. szám alatt található) épületeit a 2000-es évek elején vásárolta meg Wolfgang Bartesch, aki a rendszerváltás után az első független autókölcsönző cég tulajdonosaként vált ismertté. Orvostanhallgatóként szeretett bele a magyar fővárosba, egy Bonnba települt erdélyi szász família sarjaként mert olyat álmodni Budafokon, ami miatt a Forbes magazin 2017-ben úgy ítélte, ő annak a száz embernek az egyike, aki jobb hellyé tette Budapestet. Wolfgang Barteschnek nem volt kétséges, hogy a Haggenmacher falai között helye van a kortárs művészetnek, s talán kicsit meg is elégelte, hogy felesége, a festőművész Christa Bartesch telente fűtetlen barakkokban, síruhában fest. Hogyan működhet jól az agglomerációban vagy távolabb egy művészeti központ? A Jurányi Inkubátorház májusi konferenciáján többek között ez a kérdés is napirendre került, és jó példaként az Art Quarter Budapestet (AQB) hozták fel. Az alapítónak nemcsak az volt a szeme előtt, miként lehet az ipari ingatlanokat kulturális célra hasznosítani, a fenntarthatóságra is gondolt. A Haggenmacher épületeit részben kreatívipari szereplőknek – nyomdának, dokumentumfilmes cégnek, csokoládéműhelynek, táskatervezőknek – adták bérbe. Az Art Quarter Budapest fényben úszó műtermeiért és stúdiólakásaiért bérleti díjat szednek a külföldi és magyar képzőművészektől, fotográfusoktól, színpadi művészektől, muzsikusoktól, irodalmároktól, akik meghívásos és jelentkezéses alapon is részt vehetnek az AQB nemzetközi rezidenciaprogramjában. A magtár felsőbb emeletein kapott helyet a Hollandiából áttelepült Spatial Sound Institute, amely 4D-s hangzással akár azt a hatást is el tudja érni, hogy a talpunk alatt fütyüljön a szél. A kiállítások, folyóirat-bemutatók, irodalmi,színházi és táncestek egymást követik itt, a Duna-part szinte érintetlen vadsága, a gyárépületek környezetét átszövő ősfás park is növeli az AQB vonzerejét. A Délitől a vonatút ide negyedórás, a Kelenföldi pályaudvartól hét perc – nincs is olyan messze a Belvárostól.