A szociáldemokrata vezető, Kéthly Anna (1889–1976) az alábbi beszédét a Szociáldemokrata Párt (SZDP) 1947. január 31. és február 3. között tartott XXXV. kongresszusának utolsó napján, záróbeszédként mondta el. A kongresszus négynapos munkájának lényegét érintve tudni kell, hogy az első napon zárt ülésen Peyer Károly pártvezetés elleni memorandumáról döntöttek. Alapos vita után – elfogadva Böhm Vilmos előterjesztését - a testület elítélte a pártszakadásra irányuló akciót, de nem zárta ki Peyert, beérte utolsó figyelmeztetéssel: hagyjon fel a pártellenes működésével.
A következő három napon, a nyilvános üléseken már a kongresszus elé terjesztett közeli és távolabbi, társadalmat érintő programokat, a párt életét szabályozó Szervezeti Szabályzat módosításait, stb. ismertették és vitatták meg. Majd befejezésként, titkos szavazással, megválasztották az új vezetőséget.
A hároméves terv (1947-49) aktualitását az teremtette meg, hogy 1946. augusztus 1-el megszűnt a pusztító infláció, megjelent a stabil pénz, a forint, amire már reális gazdasági programot lehetett építeni. Ez a hároméves program még az újjáépítést szolgálta és némi átalakítást. A másik program hosszú távra, 15 évre tervezett, s már magában foglalt antikapitalista, szocialista termelési viszonyok létrehozására irányuló bizonyos intézkedéseket. A szociáldemokrata párt működését a némileg módosított Szervezeti Szabályzat változtatásai jelezték: egyfelől a központosítás, másfelől a párton belüli demokrácia biztosítása. A kongresszus három napjáról a sajtó részletes beszámolókat közölt.
A kongresszusi beszéd – az egész európai helyzet bizonytalanságát is észlelve, tükrözve – Kéthly lehetséges reményeit adja vissza. Itt közölt kongresszusi zárszavának különlegessége éppen a helyzet pillanatfelvételében van. Az eltérő útjelző táblák tövében állók bizonytalanságát, és bizonyosságát jelzi, hogy merre van a helyes út, de az ismeretlentől való félelmet, bizonytalanságot is.
Kéthly Anna hosszú, sok évtizedes politikai pályafutása során a párt és a társadalmi közéletben, a parlamentben, hivatalos és nem hivatalos helyeken számtalan beszédet tartott. Igényes lévén mindig vigyázott arra, hogy a valót és ne csak az igazat mondja. Legbelsőbb politikai érzéseit, meglátásait, értékeléseit adta vissza ebben a beszédében is, igen erőteljes érzelemmel, őszinteséggel az addigi politikai múltjáról éppen úgy, mint az adott állapotokról, továbbá a reményeiről. A beszéd a szocialista-szociáldemokrata mozgalom legfontosabb elvi-politikai állásfoglalásainak nemzeti történelmet is érintő legfontosabb értékeléseit tükrözi, ideértve az 1945 előtti korszakot, és a világháború Magyarországot érintő változásait is. A „szocializmus és a demokrácia” - beleértve ez utóbbi „szocialista értelmezését" is - híveként látja a múltat, a jelent és reméli látni a jövőt. Emellett átsugárzik a szövegen: Kéthly Anna sajátos nőisége, női látásmódja, nézeteinek finom megfogalmazása is. És nem mellesleg az általában rá jellemző optimizmusa hatja át az egész beszédet, az az optimizmus, amelyet soha nem hagyott el, még a számára keserves, az „ügy” érdekében vállalt „külföldre szakadása” idején sem.
A kongresszusi zárszó:
Tisztelt Elvtársaim (halljuk, halljuk)! Mélységes megilletődöttséggel állok ezen a helyen, a párt három napos kongresszusának befejezésekor. Mélységes megilletődöttséggel, mert hiszen három napig - túlzás nélkül mondom - ennek az országnak minden politikailag gondolkozó feje idefordult és azt figyelte, hogy mi mit beszélünk és ennek a tanácskozásnak a végén mi történik ebben a teremben. A Szociáldemokrata Párt XXXV. kongresszusa ezt a figyelmet megérdemelte, ehhez a figyelemhez méltónak mutatkozott. A három napos kongresszus a belső és külső érdeklődés tüzében, bizonyítéka annak, hogy amit a Szociáldemokrata Párt csinál, az jelentőségében túlmegy a pártkereteken, a mozgalmi kereteken. Ez a párt egy darabja a magyar történelemnek, a mai történelemnek is és egy darabja - most megint úgy érzem, nem tulzok, - a világtörténelemnek.
Sokszor mondjuk, amikor a bajokkal küzködünk, hogy történelmi időket élünk. Igen, az egyén éli a történelmi időket, de a mozgalom, ez a 75 éves mozgalom nem éli a történelmet, hanem csinálja. (Nagy taps.) 75 éven át, különböző periódusokon száguldottunk keresztül. Voltunk az ucca pártja, voltunk a megvalósult forradalom pártja és voltunk az ellenforradalom alatt parlamenti párt, amelynek nem az volt a célja és szerepe, hogy legalizáljon egy ellenforradalmi rezsimet, hanem a tájékozódás nélkül maradt proletár számára az ellenforradalom és a kapitalizmus valódi arcát és valódi célját kellett megmutatnia.
De mi volt a lényege ennek a 75 éves, a 75 évben a 26 esztendős munkának? A demokratikus szocializmus útját törtük, az volt a kötelességünk és feladatunk hogy megőrizzük a bizalmat a demokrácia eszközeiben olyan körülmények között, amilyenek között talán a világ egyetlen egy munkás osztálya nem élt és dolgozott, mert minden ellenünk esküdött össze. A durva erőszak, az osztályuralom példátlan gőgje, a falu és város kétkezi dolgozóját nemcsak az anyagi, hanem a szellemi javaktól is megfosztotta. Az úr és a szolga viszonya megmerevült az osztálytörvények és az osztálynevelés alatt, amely mind arra dolgozott, hogy a reménytelenséget és a kétségbeesést ültesse a proletár lelkébe. És ha valaha volt jogosultsága és igazoltsága annak, hogy a pokol kapujára a reménytelenség szavát írják fel - "Hagyjátok kívül a reményt" -, a magyar osztályuralom internálótáborának kapujára csak ez a borzalmas ige volt felírva.
Nos, ezzel az irtózatos anyagi, fizikai és lelki hatalommal szemben a Szociáldemokrata Párt a demokrácia hitét tanította az embereknek, a demokrácia alkotóképességét, teremtő tehetségét. Szizifuszi feladat volt, amit végzett, igen, szizifuszi feladat, mert valahányszor felgörgettük a hitet a lelkekben, mindig jött újabb és újabb megrázkódtatás, ami a hitet a mélységbe lökte vissza. De mégis visszagörgettük azt egészen addig, amig ezelőtt két esztendeje Magyarország földjére megérkezett a felszabadító Vörös hadsereg. (Nagy taps.)
A katonai győzelem ezer évet fejezett be Magyarországon, egy ezer esztendős osztályuralmat, egy rendszert, amelyre vonatkozólag makacsul valljuk, hogy soha többé vissza nem térhet és bukása végleges ebben az országban. (Taps.) A XXXV. kongresszus tanulságai alapján megállapíthatjuk, hogy nem tűrünk visszafordulást! A föld a földművesé, a nemzeti jövedelem a dolgozóké. (Taps.) A kéz és szellem munkásai közös akarattal és a közös sorsot vállalva teremtik meg a maguk új országát és új rendjét ezen a földön. De ha erre az akaratuk nem volna elegendő, ha képességeink nem volnának meg, a történelem, egyszerűen nem engedi meg a választást számunkra ebben a kérdésben. Másutt talán igen, de nálunk nem. 1919 óta mindenki tudja, hogy mit jelent a megtorpanás, a visszafordulás, mi nagyon jól tudjuk, hogy a mi számunkra nincsen más csak: Előre azokkal a feladatokkal, melyeket el kell végeznünk. Új történelmet csinálunk, benne vagyunk és mi mozgatjuk ezt a történelmet.
És amikor kongresszusunk végére érve, ezeket a történelmi feladatokat számba vesszük, akkor azt is megállapítjuk, hogy minden, amit közelről néz az ember, nem szép. A leggyönyörűbb női arcon is, ha közvetlen közelről nézzük, szeplőket, vagy pattanásokat látunk; csak a történelmi távolság tünteti el a képtől az apró hiányosságokat. De nem szeplőkről és pattanásokról beszélünk, amikor történelmi felelősségünket mérjük. Ki beszél ma már a nagy francia forradalom jelentéktelen napi problémáiról, amikor tudjuk, hogy az egész együtt felemelő, biztató, példát adó történelmet jelent nekünk. De tudnunk kell azt is, hagy a történelem azok számára, akik csinálják, irtózatos felelősséget is jelent, rendkívüli felelősséget! Akik ebben a pártban a pártmozgalommal történelmet csinálnak, tudniok kell, hogy a párt és a történelem nem napi szenzáció, nem riportanyag, nem személyi érvényesülés és nem kísérletezés olyasmivel, aminek jóságát, vagy tökéletességét emberek millióin kellene kipróbálni. (Úgy van!)
Minden lépést, amelyet ebben a történelmi mozgalomban teszünk, tíz és száz év távlatába állítva kell megnéznünk. Boldog; és büszke örömmel mondom, hogy ez a felelősség szólt azokból a referátumokból, amelyek az előadói emelvényről elhangzottak három napon keresztül a pártépítésről, bel- és külpolitikáról; a demokratikus önkormányzás legjobb iskolájáról: a szövetkezetekről, az agrárkérdésről, amely egyik létkérdése ennek az országnak. És a többi előadó szavaiból, akik a kereteket és szabályokat hozták a pártgyűlés elé, a megalkotott gazdasági tervből is a történelmi munka folyamatának rendezésére, ez a felelősség szólt. A Szociáldemokrata Párt gazdasági terve nem versenyfutás senkivel, hanem annak a kötelességnek a teljesítése, amellyel tartozunk ennek az országnak. Egy tervet alkottunk ma, amely a nyersanyag, a munkaerő, az áruszükséglet kérdéseit és a proletárok millióinak életét fogja rendezni ebben az országban. Egy tervet alkottunk, amely a kifosztott ország szükségleteit, az ember teherbíró képességét és az ember lelki beleegyező akaratát egyensúlyba hozni szándékozik a közel jövő éveiben. Rettentő feladat ez, tisztelt Elvtársaim! Rettentő feladat, amelyet ellenforradalmi talajon a háború utáni problémákkal birkózva és vívódva kell elvégeznünk. Rettentő feladat, ismétlem, saját osztályunk elmaradt tömegeinek felemeléséért harcolva, a proletáralap megszilárdításáért és kiszélesítéséért küzdve az egész országban. Igen, tisztelt Elvtársaim, a proletárbázisért! Vigyáznunk kell, hogy munka lázában, a végső célokra függesztett szemmel ne szakadjunk el osztálytársainktól, azoktól a proletároktól, akik hűségesen követtek bennünket 70 esztendőn keresztül. (Hosszantartó taps.).
Vannak ebben az országban széles tömegek, amelyeknek nagyrészét az ellenforradalom látta el szellemi útravalóval és amelyek lassabban gondolkoznak, nehezebben mozdulnak, mint a jól képzett szociáldemokraták, a nagyszerűen képzett marxista tudósok.
Ha ezektől a tömegektől elszakadunk, akkor logikusan az ellenforradalomhoz csapódnak. Vigyáznunk kell tehát rájuk és ezért lesz az új kongresszusi évnek egyik legnagyobb feladata, hogy ezekkel a tömegekkel többet és jobban foglalkozzunk. (Élénk helyeslés és taps.)
A mozgalomhoz türelem is kell, türelem és megértés, nem az osztályidegen elemekkel, hanem az osztályhoz tartozó, de osztályöntudatra még nem ébredt elemekkel szemben, mint ahogy a kormányzás is részben türelem kérdése. A halálos ágyáról alig felkelt országot megoldhatatlan erőfeszítések elé ne állítsuk és ha cselekszünk valamit, mérlegeljük az első lépéssel együtt a második és a következő lépést is. (Élénk helyeslés és taps.) Ha nem ezt tesszük, akkor azok, akik lélekben, tudásban, akaratban, bátorságban nagyobbak és különbek, mint az átlag, elszakadnak azoktól, akiknek vezetésére vállalkoztak, elszakadnak azoktól, akik az ő számukra is az egyetlen jogcímet adják ahhoz, hogy a Szociáldemokrata Pártban dolgozzanak, (Úgy van, úgy van! )
Tisztelt Pártgyűlés! Ingoványon kelünk át. Az ellenforradalom 26 esztendeje után lábunkat biztosan kell letenni a következő darabra. Pártvezetőségnek és tömegnek együtt kell lépnie ebben a következő esztendőben, hogy jó munkát tudjunk végezni. Proletárbázist mondottam, ami nem jelentheti azt, hogy az értelmiség és azok a kisemberek, akik hozzánk jöttek, mert bennünk bíztak, ne találják meg ugyanazt a szeretetet, ugyanazt a megértést, problémáik ugyanolyan komoly elismerését, mint a széles proletártömegek a saját problémáiknál. Ezzel a felelősségérzettel dolgozzék a Szociáldemokrata Párt, amely a magyar demokráciának legbiztosabb oszlopa, mint ezt referátumában előttem Szakasits Árpád elvtárs is elmondta.
Vannak, akik elvitatják tőlünk ezt a szerepet. Azt mondom, nincs igazuk. A szociáldemokrácia ennek az országnak legbiztosabb demokratikus bázisa, de a szociáldemokrácia egyúttal egyenlő a demokrácia új fogalmazásával is. (Nagy tetszés és taps.) A demokrácia nem lehet csak nyers beleszólás, de részesedés a nemzeti jövedelemből is a dolgozó számára. A demokrácia nem lehet csupán jog arra, hogy valamit, amit meg kell csinálni, meg lehessen akadályozni, de kötelességteljesítés is és beleegyezés is. Beleegyezés abba, ami a dolgozók érdekében elvégzendő ebben az országban. (Taps.) És ha valaki azt mondja, hogy a demokráciának ez a megfogalmazása szemben áll a szabadsággal, akkor azt mondjuk, hogy nem a szabadság kevesebb a mi fogalmazásunkban, hanem az egyenlőség több, mint amennyi eddig volt. (Viharos taps.)
Ez az értelmezés az egész munkásosztály értelmezése. Ebben az értelmezésben vagyunk együtt a másik munkáspárttal. Ezen a kongresszuson nem a sérelmeket számoljuk, hiszen egy magasabb történelmi nézőpontból figyelve ezek a sérelmek is csak szeplők és pattanások az együttműködésen, elmúlnak a történelmi levegőben, a történelmi felelősség atmoszférájában. Számoljuk és mérjük azt a veszedelmet, amely a két párt szembefordulását követi. Határozottan, nem feltételes módban, hanem mint elkerülhetetlen következményt állítom be: számolnunk kell azzal a veszedelemmel, amely a két párt szembefordulását követné ebben az országban.
Az együttműködés történelmi jelentőségét felismerve, ennek az együttműködésnek alapjául a magunk belső egységét és erejét teremtsük meg. (Hosszantartó taps.) Meggyőződésem szerint a másik munkáspárttal való szövetségben annyit érünk, mint amennyit egységünk és önállóságunk jelent. (Viharos nagy taps.)
Elvtársak! A XXXV. pártkongresszus ebben az órában befejezi tanácskozásait. A kongresszusi küldöttek hazamennek, szemben a még mindig tomboló történelmi téli viharokkal. Még nem jutottunk ki ezekből a viharokból, de tudjuk már, hogy a viharok is a végük felé járnak. Kimegyünk, folytatjuk a történelemcsinálás felelősségteljes munkáját, hogy felemeljük az embert az őt megillető, a hozzá méltó életre, fizikai és szellemi vonatkozásban egyformán. Nyersen és közönségesen azt mondjuk: kimegyünk, hogy enni adjunk a munkás proletárnak, hogy a proletár termelhessen. Kimegyünk, hogy többet tegyünk, mint amennyit eddig tettünk, kimegyünk azért, hogy megmondjuk a hozzánk tartozó tömegeknek, hogy a párt nincs mellettük vagy mögöttük, mert ők maguk a párt (Percekig tartó viharos nagy taps.), és a mozgalom csak őket fejezheti ki.
Ebben a szellemben, ezzel a megindultsággal, amely engem is eltölt, menjenek ki az elvtársak megbízóik közé és adjanak számot erről a kongresszusról. Ne mondják el a szeplőket és pattanásokat, csak a szépet és felemelőt, hogy az emlék, amit innen elvisznek, jó hatással legyen arra a munkára, amelyet odakünn végezni fognak. Vigyék el útravalóul József Attilának a proletárok költőjének azt a két mondatát, amelyet az elmúlt évtizedek alatt nem szavalhattunk idebenn. "Szocialisták” a címe a versnek. Nekünk írta: zárt ajtók és ablakok mögött mi szavaltuk.
Itt a két mondat:
"Viszi az idő a ködöt. Tisztán meglátni csúcsainkat."
A demokrácia útján oszlik a köd, amely eddig eltakarta előlünk a szocializmus gyönyörű, ragyogó csúcsait. Viszi az idő a ködöt, a csúcsok már látszanak, s az elvtársak történelemcsináló munkájától függ, hogy ezekhez a csúcsokhoz mikor érünk el. (Nagy taps.)
De a másik mondatot is el kell vinni a mindennapok munkájába:
„Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal”.
Menjünk ki és hozzuk el azt az időt is, mely a mi számunkra a beteljesülést, a szocialista társadalmat jelenti. (Viharos, percekig tartó taps.) A XXXV. kongresszusunkat bezárom. (Hosszas éljenzés, taps és felkiáltások: éljen Kéthly!)
