Már meg sem lepődöm azon, hogy iráni Szentivánéji álmot látok Gyulán, a XV. Shakespeare Fesztiválon. Szinte a világvégéről, „hottentotta országból” is járt már itt színház, hiszen Gedeon József, aki 1995-ben került a Gyulai Várszínház élére és haláláig, 2016-ig igazgatta, mert fene nagyot álmodni: tényleg a messzeségek messzeségéből is elhozott ebbe a virágoktól pompázó, fürdőjéről is híres, gyönyörűséges kisvárosba nevezetes, gyakran rangos nemzetközi fesztiválokat nyert nagy produkciókat. Valahogy megszerezte, ügyesen szerződtette őket. Valószínűleg közrejátszott ebben a személyes varázsa, színházimádata, szakértelme, ízlése, dacolni tudása akár az ellenszéllel is, de közben meg ott volt az integráló ereje, hogy szinte mindenkit meg tudott nyerni a megvalósítandó vágyálmainak. Ott voltak persze mellette, mögötte többen, de azért sok tekintetben heroikus, egyszemélyes vállalkozásnak tűnt, amit csinált, ezért félő volt, hogy halálával összeomlik annak jelentős része, amit annyira áldozatosan felépített. És bár karizmatikus, pótolhatatlan személyisége, a nem könnyű természetével együtt igencsak hiányzik, Elek Tibor lényegében tovább viszi azt, amit ő megkezdett.
Igaz, ami igaz, nincs feltétlenül négy-öt nagy előadás egymásutáni napokon, de ez már Gedeonnak sem feltétlenül sikerült a legutolsó időszakában. Vannak azonban jó, érdekes, színvonalas produkciók, de idén akadt egy kimondottan fiaskónak tekinthető, érthetetlen módon a fesztiválra került, fölöttébb unalmas előadás is. Ez azonban egyáltalán nem az irániaké, ami telis-tele van energiával, ötlettel, pajkos játékkedvvel, humorral. A teheráni Mostaghel Színház néhány éve működik, főleg Shakespeare darabokat játszik. A Szentivánéji álomban a színészek televiháncolják a színpadot, akrobatikus, cirkuszi elemeket is használva, Mostafa Koushki rendezésében. Ő tervezte azt a rendkívül elmés díszletet is, ami olyan lyukas, mint az ementáli sajt, így se perc alatt fel tudnak bukkanni belőle, vagy el tudnak tűnni benne a szereplők, ami temérdek bohózati helyzetet, meglepetéssel teli szituációt eredményez. Jól érzékelteti azt, hogy itt aztán minden összekavarodik: az örökmozgó rosszcsont Puck nyelvöltögetően gonoszkodó nyughatatlanságával úgy összekuszálja, amit csak lehet, hogy már senki nem ismeri ki magát. De, ahogy ez egy jó Shakespeare előadásban dukál, jobban kiismerhető tőle az emberi természet - a fene nagy, mulatságos káosznak megvilágosító ereje van. Lehet azon vitatkozni, hogy brutálisan meghúzták a szöveget, mindössze nyolcvan percnyi a produkció, ami nem ás túl mélyre, a mesterembereket pedig úgy ahogy vannak, „likvidálták” belőle. Ugyanakkor meg a fékezhetetlen lendület, a diákos hevület, az ötletes mozgás, a lélekkel teli, ötletdús játék, abszolút élvezetessé teszi, amit ezek a tehetséges iráni művészek csinálnak.
A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata örömtelien visszatérő vendég Gyulán, ahol idén A vihart adták, Hernyák György némiképp hektikus, de figyelemre méltó rendezésében. Prospero emblematikus szerepét a társulat igencsak jeles színésznőjére, Vicei Natáliára osztotta, aki meglehetősen fajsúlyos személyiség. Fiatalabb, mint akik a nagy bölcset, az agyas igazságosztót – akit rútul elüldöztek a hatalomból, de közben maradék hatalmát egy szigeten ő sem valami szépen gyakorolja – szokták megformálni. Ilyen Prosperót alakít például Fodor Tamás a Budapest Bábszínházban, Szikszai Rémusz rendezésében. Vicei nem bölcset játszik, hanem inkább vehemenst, aki talán még a régi hatalmát is visszavágyná most is, és mint a zsinórpadlásról leereszkedő akasztófakötelek mutatják, halálos ítéletekre is hajlamos lenne. Nem elgyengült agg ő, hanem energikus, nyughatatlan ember, nem lemondóan töri szét a pálcáját, hanem egy fenyítésre is alkalmas, már-már furkósbotnak beillő faágat „zúz” ketté, ijesztően dühös mozdulattal, amihez gyilkos tekintet párosul. Ha nő formálja meg Prosperót, akkor Ariel, a légi szellem, a hagyománnyal ellentétben, miért is ne lehetne férfi. Bár ennek egyik esetben sincs túlzott jelentősége. Pálfi Ervin inkább manós, mint macsós, de kedvessége mögött, amiben van színlelés is, mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy ott a szabadságharc, amit azért vív, hogy végre-valahára ne kelljen szolgálnia Prosperót. Pálfi afféle konferanszié szerepet is betölt ebben az amúgy nem mindig következetes felfogásban, és még dalra is fakad. A gonosz figurák nem tűnnek elég veszélyesen aljasaknak, és nem is kellően mulatságosak. A szöveget, Nádasdy Ádám pazar fordítását, ezúttal is jócskán megnyirbálták, és más Shakespeare művekből vendégmondatokat illesztettek bele, ami némi többletkomikum forrásként szolgál. Alapvetően színvonalas a produkció, de azért mégiscsak egyenetlen, nem valamennyi momentumában végig gondolt.
Fölöttébb örültem volna, ha az orosz U Mosta Theater dramaturgja is „csonttá” húzza a Vízkereszt, vagy amit akartok szövegét, mert akkor többünk kínszenvedése rövidebb lett volna. Abban a jó néhány évtizeddel ezelőtti, úgy látszik, nem eléggé letűnt stílusban játszottak, amiben gyakran csak ácsorognak a szereplők, és megemelt hangon, különösebb közlésvágy nélkül, érdektelenül felmondják a „leckét.” És negyedóra után sejthető, hogy ez így is marad! Bár szünetet ígértek, mégsem tartottak. Lehet, hogy előadás közben határoztak így, mert látták menet közben a fogyatkozó publikumot, és sejthették, hogy pauza beiktatása esetén valószínűleg drámaian kiürült nézőtérrel találkoznának. Én tűrtem és tűrtem, de az utolsó húsz percben végképp elszakadt a cérna, és azt gondoltam, hogy erre tovább senki nem kötelezhet.
Kucsár Noémi Tellabor táncszínházi előadása esetében viszont pont a fordítottját éreztem, hú, ezt a Sok hű hó semmiért előadást nagyon néztem volna még! Kulcsár koreográfiája elementáris, tűzbe jönnek tőle a táncosok, valósággal szikrázik a tekintetük, felhevül a testük, a lábuk ujjától a fejük búbjáig zsigerileg átélnek mindent, itt valósággal életre-halálra megy a szerelmi párviadal, érződik éppen ki kerül fölülre, alulra, kit aláznak meg, ki az aki végképp elveti a sulykot. Ezek a lenyűgözően tehetséges fiatalok csöppet sem kímélik magukat, testüket-lelküket odateszik a színpadra.
Az idei Shakespeare Fesztivál mérlege összességében pozitív, bár voltak benne hullámvölgyek, de hullámhegyek is.
