Majd érezni fogom! Mindenki ezzel jött. Miszerint még a legmegátalkodottabb agglegényeknek is egyből átkapcsolt az agya, ahogy először emelték fel és tartották a kezükben a gyermeküket. A saját gyártmányt. Onnantól ők apák voltak, és az érzést többé már nem lehetett eltüntetni, száműzni, megkérdőjelezni. Evidencia volt, ahogy kék az ég (nem az, mert csak optikai csalódás) és zöld a fű (na, az még rendben). Hittem nekik, miért ne hittem volna, hiszen én akkor még jobbára csak a gyártási szakaszban jeleskedtem, már ha jeleskedtem, ők viszont már a második, harmadik gyereküket terelgették maguk előtt. Későn érsz, mi? – tették hozzá már úgy harminc fölött. Igen, feleltem kényszeredetten, mert egyrészt nekem is hiányzott már az utód, a trónörökös. Annyi könyvet szerkesztettem akkoriban VIII. Henrikről és koráról, hogy átragadt rám a kényszer meg a terminológia. Mondjuk, lefejezésben azért még nem gondolkodtam. Másrészt jól éreztem magam a bőrömben, nem léptem éles legódarabokra reggel a padlón, nem akkor ugrott valaki a hasamra, amikor épphogy elnyomott az álom délután, és nem akkor kellett Bogyó és Babócára váltanom, amikor elkezdődött a döntő szett Wimbledonban.
Dusival egyéves korában találkoztam először. Rugdalózó vekni volt a babakocsiban, s bizony akkor nekem nem kattant be semmi, a nevelőapaságnak még az árnyéka se nagyon vetült rám. Néztem, mint egy érdekes tárgyat a múzeum vitrinje mögött. Hasonlít rád, mondtam akkor leendő nejemnek, mert úgy tudtam, ezzel nem lehet melléfogni. Mást nem is nagyon tudtam volna mondani, fogalmam sem volt, hogy képességek terén hol tart egy egyéves eleven csomag. Lehet, hogy otrombaság megkérdezni, hogy már nyökög-e, vagy épp ellenkezőleg: azt illik ilyenkor firtatni, hogy kívülről fújja-e már a Haragosit.
Tényleg hasonlított a leendő nejemre, de ez csak később derült ki számomra. De addig még meg kellett mászni egy-két hegycsúcsot. Dusi és az édesanyja szinte tökéletes szimbiózisban éltek, ahogy reggel kipattant a gyermek szeme, jellegzetes és csontig hatoló hanglejtéssel azonnal D.-t hívta, valahogy így: ajaaaa! Ha véletlenül én jelentem meg az ajtó keretében, azonnal kitört a sírás. A cumihoz is csak pár hét múlva érhettem hozzá. És máig emlékszem arra az éles pánikra, amikor először maradtunk kettesben, és egyszerre kellett pótolnom a bevált bébiszittert és a pótolhatatlan anyát.
Nem tudom, melyikünk volt az ijedtebb. Ő csak pislogott, néha meg úgy nézett rám, mint egy vizsgáztató tanár. Tudod-e már, mit kell csinálni, ha azt mondom, hogy éhes vagyok, de igazából egyáltalán nem vagyok éhes? Ha rá se akarok nézni arra, amit anya gondosan kikészített? Én meg attól tartottam, hogy elrontok valamit, nem úgy csinálom, ahogy kell, és élete végéig pszichológushoz jár, hogy a ronda szakállas rémet valahogy semlegesítsék a fejében. Ráadásul leendő nejem egyből kiszúrja rajta a sérülést, ahogy én is hallom az autón, ha már olajat kellene önteni bele.
Azt hiszem, valahol ott jött el az igazi fordulat, hogy leendő nejem már nem bírta felemelni Dusit. Nehéz lett, nem bírta a csuklója, a két évnyi folyamatos emelgetés benyújtotta a számlát. Én meg továbbra is úgy kaptam fel, mint a pelyhet. Ráadásul még a fejem fölé is tudtam tartani, mintha repülne. Talán akkor dönthette el magában, hogy rendben, akkor megtartjuk ezt a szőrös fickót, aki akkor már a Zsi névre hallgatott, és elfoglalta anya szobáját.
A változás is a nyelvben következett be legelőbb. A háló előbb közös szoba lett, majd végül királyi keggyel nekem ajándékozta. Hol nézed a mesét? Zsiga szobájában, jött a válasz, s nekem hirtelen helyem lett a nap alatt. És feladataim. Senki másra át nem ruházható feladatok. Az esti fürdés után például velem taxizik. Felemelem, és arra kell mennünk, amerre mondja. Néha már telefonál is. A füléhez illeszti a kezét, és rendel a taxibácsitól a fürdőbe egy kocsit, amely a háló és a spájz érintésével a nappali felé viszi majd. Reggel már nincs anyahívó csataüvöltés, egyenesen hozzám szalad, mellém fészkelődik, ha még alszom, vagy csalárd módon próbálok még aludni, tapintatosan, két ujjal szétfeszíti a szemhéjam, hogy ébredjek, kapcsoljam be a mesét és csináljak hideg-meleg kakaót. (Nem csalás, nem ámítás, tényleg van ilyen: hideg tej, instant kakaópor és egy kis mikrózás, s máris kész. Felül meleg, alul hideg.)
Pár évvel ezelőtt még makogtam volna valamit a vér szaváról, valami ősi kötelékről, ami apa és fia között feszül, ezzel indokoltam volna, hogy miért érzem lehetetlennek az örökbefogadást. A nevelőapaságot meg valami udvarias kényszernek, hősies, de nem szívből jövő vállalásnak. Tán attól rettegtem, hogy tíz-tizenöt év múlva, amikor megkérem, hogy vigye le a szemetet, a fejemhez vágja, hogy nem is vagyok az apja. Most már nem érdekel. Még ha egyszer annyira kamasz is lesz, hogy megteszi. Nem érdekel, amikor mások meglepődnek, hogy mennyire nem hasonlít rám. Nem érdekel, hogy nem az én adataim szerepelnek a megfelelő rubrikában. Nem érdekel, hogy életünk végéig eltér majd a vezetéknevünk. Azt hiszem, valahol mégis ezt hívják apaságnak.
