Intelmek kezdő buzizóknak

Felületes szemlélő azt hihetné, hogy buzizni egyszerű dolog. Na ja, a kocsmában! De a NER-konform buzizás – elegánsabban: politikai homofóbia – szigorú szempontoknak kell, hogy megfeleljen. Buzizni csak pontosan, szépen… ugyebár.

A kormányvezérelte média jóvoltából folyamatban van a „homofób” szó előjelváltása: szitokszóból dicséretté teszik. A Hír TV show-műsorában a közönséget felszólították: emelje fel a kezét, aki öntudatos homofób. „Legalább itt, ebben a stúdióban jelentsük ki boldogan, bátran és büszkén: igen, mi azok vagyunk”. És némi zavart vihogás után emelik is, különben még azt hiszik róluk, hogy … izé. Szóval, hogy nem „egészséges, heteroszexuális férfiak”, ahogy a műsorvezető bediktálta az elvárást. A buzizás a férfiasság attribútuma, macsó erény egy macsó rendszerben. (Az agresszió ezért főleg a meleg férfiakat sújtja. Ők gyalázták meg a férfiúi felsőbbrendűséget. A „normaszegő” nők kevesebb indulatot váltanak ki, hiszen azok csak nők. Kevésbé számítanak.)

Ha a migránsozás már nem volna elég, mellé bekészítették a buzikampányt. „A Fidesznél kimérték, hogy ez egy olyan témává építhető, ami a szavazóbázisuknál messzebbre hord, … és hosszú távon alkalmas indulatok keltésére” – írja Lakner Zoltán. Seperc alatt összefércelhető a pusztító modern szellem, pláne a gender-elmélet kiátkozásával, a lelkétől megfosztott kereszténységgel, a kizárólag a hagyományos házasságra szűkítő családtámogatással.

De kell néhány szabály. Először is: mindenki tudja, hogy buzizol, de a szót magát lehetőleg ne használd! A miniszterelnök már 2015-ben „kellő körültekintést” ajánlott a téma kapcsán. Mert -csippentett egyet a szemével – „a kérdés csábít a viccelődésre”. Hangsúlyozd a toleranciádat! Egy határig, persze. „Együtt tudunk élni velük, mint a száraz kutyapiszokkal az árokparton, még csak fel sem rúgjuk” – így Gajdics Ottó. Tedd világossá, hogy a türelem az érintettek (a Háttér Társaság szerint kb. félmillió magyar) közül csak a magukat meghúzó melegekre vonatkozik! A házelnök szavaival a „normális homoszexuálisra”, aki „nem tartja magát egyenrangúnak”.

Nekik a miniszterelnök is „hálás”, mert „nem azt a provokatív magatartást folytatják, amellyel számos európai országnak meg kell küzdenie”. Ha ez a kör „kihívóbb magatartást tanúsít, akkor a mostani békés, nyugodt, egyensúlyi állapot megbomlik”. Ebből mindenki más is megtanulhatta, hogyan kell viselkednie. Ha már, akkor csinálja otthon. Az ellenzékiséget, a szegénységet, a betegséget, a hajléktalanságot.

Hasznos, ha célozgatsz egy világösszeesküvésre, az mindig bejön. „A homoszexuális lobbi a világban a legerősebb szervezetek egyike. Ott vannak minden egyesületben” – int a Sajtóklub. (És sajnos nincs rajtuk semmilyen megkülönböztető jelzés!) Jobb, ha lefekvés előtt benézel az ágy alá, ajtó mögé: nem lapul-e ott valamelyik. Ugyanez a jeles műsor már tavaly figyelmeztetett: „Először a meleg közösség beteszi a szőrös lábát, vagy hát nem is tudom, mijét az ajtórésen, aztán visznek mindent”. Mert persze szőrös lábuk van, milyen lenne. Az egyéb utalásokat nem vagyok hajlandó érteni.

A 888 a tettek mezejére hív: „Ezt a homoszexuális lobbit ki kell szorítani intézményeinkből, iskoláinkból, köztereinkről… Mert ha hagyjuk, … néhány évtizeden belül magas kerítésekkel körülvett, kicsi rezervátumokból bámuljuk azt a szép új világot, amit a baloldal, és benne a homoszexuális lobbi létrehozott.” Remélem, a szőrös lábú melegek adnak be majd némi ételt a heteroszexuális rezervátumokba, bár újabban a kerítéssel őrzötteket nálunk nem divat etetni.

Ébresztő, ellenzék! Itt az önkormányzati kampány, néhány városban veszélyben a kormánytöbbség. A jogvédő civilekkel együtt nem csupán „bevándorláspártiak”: „buzipártiak” is lehettek. És mennyivel érdekesebb plakátokat lehet majd e témában készíteni! A hímnemű pártelnökök egymással csókolóznak, talán Sorossal is, olyan bőrtangában, amit a Pride-on már rég nem is látni, bár a teljes kormánymédia kamerával vadászik rá. Vagy Soros helyett inkább a fiával, arról már elterjesztették, hogy meleg. Hátha valakinek nem elég, hogy zsidó.

Meg kellene szólalni, nem takarózva azzal, hogy ez hű, de kényes téma, megosztja a szavazótábort. Megosztja, naná. Minden megoszt, amiért az életben kiállni érdemes. De ez semmi ahhoz képest, ahogy az országot osztják meg végzetesen, új meg új ellenségekre mutatva, a rokkantaktól hajléktalanakon, szegényeken, idegeneken át most a melegekig.

Ó, tudom, mi, öntudatos ellenzéki politikusok kijárunk a Pride-ra. Én is szoktam, és utána roppant elégedett vagyok magammal. Soha kisebb erőfeszítés árán nem tűnhetek bátor, nyitott szellemnek. (Kissé ront a képen, hogy nem emlékszem, pártelnökként, választás előtt mentem-e, vagy nem. Lehet, hogy akkor én is óvatoskodtam?) De egy szivárványszínű kitűző évente egyszer nem lesz elég. Aki nem emel szót azokért, akikből ma csinálnak ellenséget, annak hogyan hinnék el, hogy megvédi azokat – megfélemlített közmunkásokat, kiszolgáltatott dolgozókat, sztrájkolókat, tüntetőket –, akikkel, ha sokat ugrálnak, ugyanezt tehetik?