Gyűlöletkeltés a szeretet nevében – Interjú Kompolthy Zsigmonddal

Publikálás dátuma
2019.07.27. 11:35

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A pettyes szoknyás, poloskákkal dúsított nyárban egyre halnak az emberek a fővárosban. Lobogó szőke hajú amazon veti magát pej kancája nyergében az autópálya élénk reggeli forgalmába a gyalogoshídról, nyakában tábla: nem bírom tovább, véget vetek neki! Egy kamion, platóján a teljes magyar ellenzékkel, beleszáguld a Dunába, mely később a Hőn Szeretet Párt vezérkarát is elnyeli. A prózaíróként debütáló Kompolthy Zsigmond (civilben Bán Zoltán András) Pannon pestis című szürreál szatírája az alcím tanúsága szerint (is) kitaláció, a képzelet műve, ekképpen mindennemű vélt egyezés a valósággal pusztán a véletlennek köszönhető.
Miért tartotta fontosnak már az alcímben kiemelni, hogy a Pannon pestis képzelt regény?  Jobb az efféle dolgokat előre tisztázni. Ahogyan Lukianosz írja az igaz történetekben: „Engem aztán igazán nem lehet a hazudozás vádjával illetni, hiszen nyíltan megmondom, hogy egy árva szó sem igaz elbeszélésemből. Bizony nem kérdés, hogy olyasmikről írok, amiket nem is láttam, nem is tapasztaltam, másoktól sem hallottam, sőt nemhogy nincsenek, de még csak nem is lehetségesek”. Az alcímmel, melyet egyébként Jókaitól, az Öreg ember nem vén emberből vettem, pusztán annyit szerettem volna jelezni, hogy ez az írás egy szatíra, és mint ilyen, olyasmit állít, ami nyilvánvaló szemenszedett hazugság. Azt akarja mondani, hogy a regényben szereplő pannon keresztyén autokefál államnak, az élén álló Első Demokratának, a szeretet fogalmával dobálózó gyűlöletkeltésnek, a külföldről pénzelt Goldstein/Goldzweig/Goldhuber/Goldsinger stb.-hálózatnak és a családügyi sajtóreferensnek semmi, de semmi köze a mai magyar valósághoz?  Nyilván ironikus a dolog, ahogyan Lukianosznál is, mert persze elképzelhető, hogy rá lehet ismerni bizonyos dolgokra, melyek a mai Magyarországon talán léteznek, de ez mind csak kamu. Orwell 1984-ére és Camus Pestisére elég direkten rá lehet ismerni – mintha egyfajta parafrázisféle volna a regény.  Igen, több minden is megjelenik benne, nemcsak ez a két regény, de tény, hogy az orwelli szabadság: szolgaság; háború: béke és tudatlanság: erő fogalompárokat egészíti ki nálam a szeretet: gyűlölet jelszava. Hangsúlyozom, nem Magyarországon vagyunk, hiszen itt szeretetről senki nem beszél a mai politikusok közül. Ez Pannónia, ahol az 1984 mintájára, mikor elvben a Pannon pestis is játszódik, három perc gyűlölet helyett három vagy hét perc kötelező szeretet van kiróva az egyszeri állampolgárra. Egy olyan országban járunk, ahol a szeretet nevében beszélnek, a szeretetet hirdetik, ugyanakkor folyamatosan gyűlöletet keltenek. Ezen a képzeletbeli helyen a szeretet azonos a gyűlölettel, és hát persze a gyűlölet egyben szeretet is. És Camus?  Ahogyan az ő Pestisében, a járvány itt is Isten büntetéseként csap le a fővárosra. A vidék még tiszta, azt nem érinti a pannon pestis. Talán azért, mert a keresztyén autokefál kormányzat a fővárosban regnál, és bár a vidéket is szeretné bevenni, ott egyelőre, legalábbis a regényben, még nem jutottak hatalomra. A járvány ott csap le, ahol látszólag mindent áthat a szeretet, csakhogy, ahogyan Gereben atya idézi szintén egy Camus-párhuzamban, Paneloux szerzetes beszéde nyomán az Apokalipszist a Bibliából: Isten azért büntet bennünket, pannonokat, mert az első szeretetünket elveszítettük. Ezt kell visszaszerezni, ezt a gyűlölettel semmiféle dialektikus kapcsolatban nem lévő tiszta szeretetet, hogy a nép megszabadulhasson a pestistől. Lehetséges, hogy nincs is Isten? Hogy valójában az Ördög büntet?  A végtelenül cinikus autokefál rendszer szerint nyilvánvalóan nincs. Isten csak egy jól eladható brand, az Ördög jól sikerült szelfije. Mi nem azoktól félünk, akik ateisták, mondják egy ponton, hanem azoktól, akik elhiszik ezt a baromságot. Ha lenne Isten? Számon kérhető lenne a gyűlöletkeltés. Amúgy számon kérhető?  Nehéz ezt megmondani. Megdől ugyan a rendszer, de egy csoda révén. Felülről. Amikor a pestis – kettős járvány: a fertőzött kiáll egy nyilvános helyre, kettőt dobbant a lábával, a jobb karját előrenyújtja, valakire rámutat, artikulálatlanul hadovál valamit, majd mindkét füléből véres-habos sugár tör elő, ami ha lefröcsköl másokat, öngyilkosjárványként terjed tovább – már olyan fokon tombol, hogy mindenki öli egymást, az Első Demokrata, aki véletlenül sem hasonlít a jelenlegi magyar miniszterelnökre, rádióbeszédben intéz szózatot a néphez. Rádöbben, hogy a pestis csak akkor állítható meg, ha visszakapjuk azt a bizonyos első szeretetet. Azt állítja, ő már megtalálta, ami pedig nem más, mint „ti, magyar emberek, honfitársaim”. Magyarok vagy pannonok? A magyar a regényben inkább az ellenzék.  Igen, a magyar a regényben kicsit az idegen. Ha a mai Magyarországról szólna, akkor talán a migráns szót használhatnánk rá, de ez is csak feltételezés. Az Első Demokrata itt a magyarokhoz talál vissza. Ez a lényeg! Azt is megígéri, hogy visszaállít mindent. A ledöntött szobrokat is. A könyvben van egy jelenet, amikor a Főalamizsnás, aki a harmadik legfontosabb ember ebben a rendszerben, jelenti, hogy azt a bizonyos embert, kalapban, eltávolították, s hogy a helyébe fog kerülni a Szabadság-szobor, amit lekaptak a Citadella tetejéről – ugye ez látható a címlapon is. Erről sokaknak eszébe juthat Kádár János utolsó félőrült beszéde, melyben Nagy Imrét szándékosan nem nevezte nevén, hanem úgy emlegette, hogy az a bizonyos ember. Talán a főalamizsnás is hallott erről, nem tudom. Ez a szobordolog egészen indulatossá tette, mintha Kompolthy Zsigmond is érintve lenne.  Magánemberként kifejezetten irritál, hogy a városomat, ha szabad így fogalmaznom, lerombolják, és egy nagyon rossz, ötvenszer megemésztett, horthysta, neobarokk módon, de már annak is csak a paródiájaként, újból berendezik. Ezért is csatlakoztam nemrégiben a hungarofuturista mozgalomhoz (a nacionalista ideológia által megszállt nemzeti és történelmi mítoszainkat „visszaperelő” abszurd mozgalom – a szerk.). Mert egyedül humorral lehet ezt az egészet kibírni, ez ellen valahogy védekezni. El is határoztuk, hogy megpróbáljuk valahogy virtuálisan létrehozni azt a föld alatti szoborparkot, ami a regényben is szerepel, ahol a szobrok menedéket lelhetnek. Ebben az írói és álvalóságos közegben irritálóan hat egy szó, ami elég sokszor felbukkan a szövegben, ez pedig a szuperluxi. Honnan vette?  Volt nemrég egy úgynevezett „fájndining” vacsora, amiről bizonyos sajtóorgánumok cikkeztek is. Ott hangzott el, a vacsora egyik résztvevője jellemezte így az eseményt. Nagyon megtetszett, átvettem. A könyvben egyébként rengeteg szinte szó szerinti, olykor kicsit átpofozott idézet van az újságokból. Félelmetesen komoly anyaggal szolgál a mai magyar sajtó abszurd terén. Mikori lapok, lévén a regény valamikor a múlt örökkévalóságában játszódik?  Jövőbeliek, 2666-ból valók, legalábbis így feltételezem. Az örökkévalóságra berendezkedett ­autokefál kormányzattal, merthogy ugye, aki uralja a jelent, az nemcsak a múltat, hanem az örökkévalóságot is uralja, csak egy járvány vagy egy csodaszerű beavatkozás tud leszámolni?  Valami olyasmi. Lenin mondta, hogy a forradalomhoz az kell, hogy az uralkodó osztályok ne tudjanak a régi módon uralkodni, az alul levők pedig ne tudjanak a régi módon élni. Magyarországon, most beszéljünk a jelen kori Magyarországról, minden szabadság lényegében mindig felülről jött. Ha jött. ’89-ben is, amikor kvázi felszabadult az ország. Azt sem Magyarország vívta ki, hanem az oroszok és az amerikaiak adták oda nekünk. Itt is felülről érkezik a csoda, csak épp pestis képében. Egyébként szándékosan úgy van megírva, hogy kétféleképpen lehessen felfogni a végét: egyfelől csak az egyik főszereplő, Adorján doktor képzeletében játszódik le minden, valójában semmi nem történt, az egész csak egy vízió. A másik lehetőség szerint viszont minden megtörtént, a Duna benyelte a keresztyén pannon autokefál kormányt szőröstül-bőröstül, és a nép visszakapta a szabadságát. Egy disztopikus szatírában, egy szürrealista agyrémben miért is ne történhetne ilyen? Az emberek maguktól nem tudják a saját szabadságukat kivívni?  Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy nem. Bibó István teóriája szerint nem a szabadság hozza meg a demokráciát, hanem a demokrácia hozza meg a szabadságot. Magyarország megkapta ’89-ben a szabadságot, vele együtt némi demokráciát is, aztán nézzük meg, mi lett belőle mostanra. De ez már kivezet a könyvből, ezt már Bán Zoltán András mondja…

Kompolthy Zsigmond

 drámaíró, kritikus, Bán Zoltán András egyik írói alteregója. BZA ezen a néven kezdett publikálni valamikor a hetvenes évek második felében – később a drámaíróénje teljesedett ki Kompolthyban. Legismertebb műve, melyet ez az írói attitűd jegyez, a Radnóti Színházban 1989-ben bemutatott Kísértetcsárdás. Kompolthy Zsigmondként a Pannon pestis az első regénye, mely 20 év kompolthys hallgatás után jelent meg idén tavasszal. 

Szerző

Gulisio Tímea: Évszakváltás (abszurd tárcanovella)

Publikálás dátuma
2019.07.27. 09:25

„Én a tavasznak szurkolok. Le is adtam a voksomat a szavazófülkében a zöld levélre a barna ellenében.”
Az úgy történt, hogy privatizálták az évszakokat. Majd a telet eladták az araboknak, nem is sajnáltuk, lőttek az olyan úri hóbortoknak, mint a síelés és a lovas szánkózás. Havat se ehetek már az ablakpárkányról, pedig olyan finom. De még mindig jobb, mint a nyártól megválni. Ám az sem váratott sokat magára. A napfényt eladták a finneknek. Legalább többet nem ég le a vállam. Pedig jó móka volt egy darabban letépkedni az elhalt bőrt. Na mindegy. Összességében nem lehet panasz a jelenlegi kormányra. Nem olyan, mint régen, mikor még négy évszak közül lehetett választani, de azért jobb, mint az egypártrendszer. Most két évszakra lehet szavazni: a tavaszra és az őszre. A tavasznak nagyobb a lakossági támogatottsága, az ősznek erősebb a lobbija. Kíváncsi vagyok, mi lesz a végeredmény. Ma egész nap ki se mozdulok, a fotelból nézem az élő közvetítést. Egyik percben esik, fúj, a másikban csiripelnek a madarak. Igaz, a nap nem süt, de attól még jó a kedvük, és hát meg lehet szokni. Én a tavasznak szurkolok. Le is adtam a voksomat a szavazófülkében a zöld levélre a barna ellenében. Pártnevek nincsenek, az emberek többsége analfabéta, de a színeket azért még felismerik. Pénz helyett faleveleket használnak. Összesítik a szavazatokat. Csalnak is, a csalást befoglalták az alkotmányba. Mindenkinek joga és kötelessége csalni. Év végén a boltokban beválthatók a csaláskuponok. Ötvenezer forint fölötti vásárlásonként jár egy kupon. Minél többet fogyasztasz, annál többet csalhatsz. Az őszi fák könnyen hulló leveleikkel rendszerint lefizetik a boltosokat, így több millió csaláskupont zsebelve be. Kihirdetik, hogy az ősz nyert. Megint. Mandátum meghosszabbítva. De tudjátok, mit? Jó ez így. Így mindig tele lesz az államkassza pénzzel. Már csak azt kéne elérni, hogy a munkabérek is növekedjenek. Hogy legyen elég levél segget törölni, ha már folyton fosatnak. Meg is lehet főzni, ha kreatív az ember. Még hogy a pénzt nem lehet megenni?! Az igazi magyar ember feltalálja magát – hirdetik. Ezt susogják a fák is. Mert utcai plakátokra már rég nem költenek. Minek is nézném a miniszterek páfránypofáját? Az elnök szimpatikus, mert a fején cinkék fészkelnek. Turulmadarat akart, de az túl nagy állat ahhoz, hogy az elnök miniatűr agyüregében elférjen. Hó eleje van, ideje elmennem fodrászhoz. Már akkorák az ágaim, hogy sértik a közszemérmet. Szúrom a hatalom szemét. Néha véletlenül ki is szúrom. Piros-fehér-zöldre verem a hivatalnokokat. Ilyenkor a bőrükön egyszerre van tavasz, nyár, tél. Az ősz meg csak ül a trónján, és esővé sírja minden könnyét.
Szerző

Meglátni a láthatatlanokat – Interjú Kalapos Éva Veronikával

Publikálás dátuma
2019.07.20. 16:00
Fotó: Draskovics Ádám
Fotó: Draskovics Ádám / Draskovics Ádám
A magyar irodalomban a szegények általában nevetni vagy szánni valóak, Kalapos Éva Veronika változtatni akart ezen. Első, az Ünnepi Könyvhétre megjelent F mint című felnőttregényében egy nonstop boltban dolgozó nő szemszögén keresztül mutatja meg, hogyan telepszenek rá a társadalmi elvárások és előítéletek a „nem elég hasznosak” életére.
A krimiszerűen induló, majd kissé misztikus irányba forduló regényben több olyan témát feszeget, amelyek a jelenkori magyar társadalomban kiemelten érintik a nőket. Ilyen például az idősgondozás kérdése, kutatásokból tudjuk, hogy a segítségre szoruló szülők ápolása szinte mindig a nők feladata. Nincs ez másképp a főszereplő Fema életében sem. Mennyire volt tudatos cél ezeknek a sokszor láthatatlan problémáknak a megmutatása?  Nem teljesen, a gyűjtőmunka nagy része gyakorlatilag nem tudatos. Tizenöt éve élek Budapesten, ezalatt laktam sok helyen, láttam sokféle embert, sokféle életet. A regény alapmotívuma abból indult ki, hogy mennyire sokan vannak körülöttünk, akik gyakorlatilag teljesen észrevétlenek számunkra, őket szerettem volna közelebb hozni az olvasóhoz. Egy művészi, értelmiségi szférában mozgó ember számára kevésbé látható például a bolti eladó és az ő problémái. Bár a magyar irodalomban nagy hagyománya van a szegénységprózának, főleg a vidéki változatának, de olyat ritkábban látok, hogy valaki megpróbál ebbe mélyen belehelyezkedni. Sokszor csak valamiféle motívumként vannak jelen a szegény vagy alsó-középosztálybeli emberek – viccesek, sajnálni vagy szánni valóak –, én pedig szerettem volna ezt cizellálni, ezért is tettem a regény elbeszélőjévé egy ilyen figurát. Ha belehelyezkedünk valakinek az életébe, maguktól feltárulnak a problémái is. Értelmiségi körökben mozgó művészként meglepően könnyedén helyezkedett egy éjjel-nappaliban dolgozó, szegény, érzelmileg bántalmazott nő bőrébe, akinek sem reménye, sem ambíciója nincs ennél többre.  Én is voltam szegény, én is tudom, milyen a hónap közepén azon gondolkodni, hogy húzok ki még két hetet. Másrészt az a vidéki létforma, amiből én jöttem, nagyon hasonló a városi szegénységhez. Bár a szleng kicsit különbözik, a nyelvi redukáltság ugyanolyan. Ha megállok az utcán és elkezdem hallgatni az embereket, néha az az érzésem, hogy egy szabolcsi faluban is lehetnék. A két női főszereplőnek különböző okból nincs gyereke, és ez folyamatosan problémaként jelenik meg, hol mások, hol ők maguk ítélik meg ez alapján az életüket. Azzal a tudattal élnek, hogy nem teljesítették a feladatukat, nem igazi nők, sikertelen, hasznavehetetlen selejtek – így fogalmaz az egyikük. Mennyire foglalkoztatja az ezzel kapcsolatos politikai és társadalmi diskurzus?  Nagyon. Szerintem mindannyian rengetegszer megkapjuk ezeket a kimondatlan címkéket vagy bántó kérdéseket. Ebben az a szomorú – és most általánosságban beszélek –, hogy soha nem gondolnak bele, milyen okok húzódhatnak emögött, és hogy az ilyen faggatózással nagyon sok fájdalmat lehet okozni. A másik örök kérdés persze, hogy miért kellene feltétlenül mindenkinek szülni? Ha ebben a témában kikerül egy cikk a közösségi oldalakra, néha el szoktam olvasni a kommenteket, amikben még mindig nagyon sokan írják, hogy a nő dolga a szülés, gyereknevelés, és hogy fogja majd később bánni, ha nem vállal gyereket. Nem értem, miért nem lehet leszállni a nőkről és elhinni, hogy aki tényleg szeretne gyereket, szül majd, legalábbis mindent meg fog tenni érte. Még akkor is, ha ez valamiért fájdalmas, költséges, nehéz dolog, számtalan ilyen történetet ismerünk. Viszont soha senki nem fog azért szülni, mert azt mondta egy okos férfi vagy a kormány. A szöveg azt a kérdést is feszegeti, hogy vajon egy ápolásra szoruló idős asszony vagy egy értelmi sérült fiatal mennyire lehet hasznos tagja a közösségnek. Ennyire kegyetlenül ítélne a társadalom?  Foglalkoztat, hogy az embert hányféleképpen bélyegezheti alkalmatlannak a hatalom vagy éppen a többi ember, akik meg akarják mondani, hogyan kellene élni. Az egyik szereplőről, a többiek által „düdőnek”, fogyatékosnak bélyegzett Fipről szándékosan nem derül ki konkrétan, mi a baja, van-e egyáltalán bármi betegsége, vagy egyszerűen csak más, mert szerettem volna megmutatni, hogy ezeket a címkéket mennyire könnyen osztogatjuk anélkül, hogy pontos ismereteink lennének. Néha úgy érzem, mintha egy disztópiában kezdenénk élni, ahol mindenkit a hasznossága szerint ítélünk meg. Eredetileg a regény befejezése is kicsit disztópikus irányba ment volna, aztán mégis inkább realistább megoldást választottam, de az arctalan Fotós figurája, aki körül a cselekmény bonyolódik, tulajdonképpen ezeket a szorító elvárásokat személyesíti meg. A főszereplő azért gondolja, hogy jó helyen van a férje mellett, mert nem bántja őt. Eközben érzelmileg nagyon is bántalmazza, manipulálja, miközben teljesen figyelmen kívül hagyja az igényeit.  Ezeknek a kapcsolatoknak a habarcsa az, hogy a résztvevők öntudatlanságban tartják magukat, sokszor ültem szemben nőkkel, akik bőszen bizonygatták, hogy a mellettük lévő férfi „különben jó fej”, és nem bántaná őket, ezért jól is van ez úgy, ahogy van. Sok mindent elértünk már mi nők az egyenlőség terén, de a zsigeri gondolat, hogy eredendően alacsonyabb rendűek vagyunk a férfiaknál, ezért kevesebbet is érdemlünk, sok fejben még mindig ott van, és nagyon nehéz kiirtani. A regény éjjel-nappalijában barátkozik össze az eladó és egy ügyvédnő, de megfordulnak ott kamionosok, rendőrök, mindenféle figura. Hisz a véletlen találkozások jelentőségében?  Igen, nekem is voltak fontos találkozásaim olyanokkal, akikkel a véletlenen kívül biztosan nem sodort volna össze az élet. Az is árulkodó, hogy egyre több boltban, kávézóban írják ki: ha azt mondod, „lesz egy kávé”, akkor 50 forinttal drágább. A pultok mögött is emberek állnak, és nagyon fontos lenne, ha akár csak arra a fél percre, de kialakítsunk egy normális emberi viszonyt. Engem megijeszt, hogy ez mennyire nem természetes. Mászkálunk ebben a nagy városban, rengeteg ember között, és mégis csak azokkal állunk szóba, akiket biztonságosnak érzünk. Miközben sokat adhat, ha meglátjuk azokat, akik különböznek tőlünk, akkor talán nem hangzana el minden vitában, hogy „velem még ilyen nem történt, én még ilyet nem tapasztaltam”. Jó néha kicsit arrébb menni, jobban körülnézni, és kiderül, hogy nem csak az létezik, amit személy szerint megtapasztalunk. Sokat segítene a megértésben és az empátia fejlesztésében.

Kalapos Éva Veronika

Nyíregyházán született, 15 éve él Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott. 2008 óta publikál novellákat, verseket, és újságíróként is dolgozik. Hatrészes D.A.C. című ifjúságiregény-sorozatának első kötete 2013-ban jelent meg, 2016-ban kemény témához nyúlt, amikor az internetes megfélemlítésről írt Massza című kötetében. Az F mint az első felnőttregénye.

Szerző