Gyűlöletkeltés a szeretet nevében – Interjú Kompolthy Zsigmonddal

A pettyes szoknyás, poloskákkal dúsított nyárban egyre halnak az emberek a fővárosban. Lobogó szőke hajú amazon veti magát pej kancája nyergében az autópálya élénk reggeli forgalmába a gyalogoshídról, nyakában tábla: nem bírom tovább, véget vetek neki! Egy kamion, platóján a teljes magyar ellenzékkel, beleszáguld a Dunába, mely később a Hőn Szeretet Párt vezérkarát is elnyeli. A prózaíróként debütáló Kompolthy Zsigmond (civilben Bán Zoltán András) Pannon pestis című szürreál szatírája az alcím tanúsága szerint (is) kitaláció, a képzelet műve, ekképpen mindennemű vélt egyezés a valósággal pusztán a véletlennek köszönhető.

Miért tartotta fontosnak már az alcímben kiemelni, hogy a Pannon pestis képzelt regény?

Jobb az efféle dolgokat előre tisztázni. Ahogyan Lukianosz írja az igaz történetekben: „Engem aztán igazán nem lehet a hazudozás vádjával illetni, hiszen nyíltan megmondom, hogy egy árva szó sem igaz elbeszélésemből. Bizony nem kérdés, hogy olyasmikről írok, amiket nem is láttam, nem is tapasztaltam, másoktól sem hallottam, sőt nemhogy nincsenek, de még csak nem is lehetségesek”. Az alcímmel, melyet egyébként Jókaitól, az Öreg ember nem vén emberből vettem, pusztán annyit szerettem volna jelezni, hogy ez az írás egy szatíra, és mint ilyen, olyasmit állít, ami nyilvánvaló szemenszedett hazugság.

Azt akarja mondani, hogy a regényben szereplő pannon keresztyén autokefál államnak, az élén álló Első Demokratának, a szeretet fogalmával dobálózó gyűlöletkeltésnek, a külföldről pénzelt Goldstein/Goldzweig/Goldhuber/Goldsinger stb.-hálózatnak és a családügyi sajtóreferensnek semmi, de semmi köze a mai magyar valósághoz?

Nyilván ironikus a dolog, ahogyan Lukianosznál is, mert persze elképzelhető, hogy rá lehet ismerni bizonyos dolgokra, melyek a mai Magyarországon talán léteznek, de ez mind csak kamu.

Orwell 1984-ére és Camus Pestisére elég direkten rá lehet ismerni – mintha egyfajta parafrázisféle volna a regény.

Igen, több minden is megjelenik benne, nemcsak ez a két regény, de tény, hogy az orwelli szabadság: szolgaság; háború: béke és tudatlanság: erő fogalompárokat egészíti ki nálam a szeretet: gyűlölet jelszava. Hangsúlyozom, nem Magyarországon vagyunk, hiszen itt szeretetről senki nem beszél a mai politikusok közül. Ez Pannónia, ahol az 1984 mintájára, mikor elvben a Pannon pestis is játszódik, három perc gyűlölet helyett három vagy hét perc kötelező szeretet van kiróva az egyszeri állampolgárra. Egy olyan országban járunk, ahol a szeretet nevében beszélnek, a szeretetet hirdetik, ugyanakkor folyamatosan gyűlöletet keltenek. Ezen a képzeletbeli helyen a szeretet azonos a gyűlölettel, és hát persze a gyűlölet egyben szeretet is.

És Camus?

Ahogyan az ő Pestisében, a járvány itt is Isten büntetéseként csap le a fővárosra. A vidék még tiszta, azt nem érinti a pannon pestis. Talán azért, mert a keresztyén autokefál kormányzat a fővárosban regnál, és bár a vidéket is szeretné bevenni, ott egyelőre, legalábbis a regényben, még nem jutottak hatalomra. A járvány ott csap le, ahol látszólag mindent áthat a szeretet, csakhogy, ahogyan Gereben atya idézi szintén egy Camus-párhuzamban, Paneloux szerzetes beszéde nyomán az Apokalipszist a Bibliából: Isten azért büntet bennünket, pannonokat, mert az első szeretetünket elveszítettük. Ezt kell visszaszerezni, ezt a gyűlölettel semmiféle dialektikus kapcsolatban nem lévő tiszta szeretetet, hogy a nép megszabadulhasson a pestistől.

Lehetséges, hogy nincs is Isten? Hogy valójában az Ördög büntet?

A végtelenül cinikus autokefál rendszer szerint nyilvánvalóan nincs. Isten csak egy jól eladható brand, az Ördög jól sikerült szelfije. Mi nem azoktól félünk, akik ateisták, mondják egy ponton, hanem azoktól, akik elhiszik ezt a baromságot.

Ha lenne Isten?

Számon kérhető lenne a gyűlöletkeltés.

Amúgy számon kérhető?

Nehéz ezt megmondani. Megdől ugyan a rendszer, de egy csoda révén. Felülről. Amikor a pestis – kettős járvány: a fertőzött kiáll egy nyilvános helyre, kettőt dobbant a lábával, a jobb karját előrenyújtja, valakire rámutat, artikulálatlanul hadovál valamit, majd mindkét füléből véres-habos sugár tör elő, ami ha lefröcsköl másokat, öngyilkosjárványként terjed tovább – már olyan fokon tombol, hogy mindenki öli egymást, az Első Demokrata, aki véletlenül sem hasonlít a jelenlegi magyar miniszterelnökre, rádióbeszédben intéz szózatot a néphez. Rádöbben, hogy a pestis csak akkor állítható meg, ha visszakapjuk azt a bizonyos első szeretetet. Azt állítja, ő már megtalálta, ami pedig nem más, mint „ti, magyar emberek, honfitársaim”.

Magyarok vagy pannonok? A magyar a regényben inkább az ellenzék.

Igen, a magyar a regényben kicsit az idegen. Ha a mai Magyarországról szólna, akkor talán a migráns szót használhatnánk rá, de ez is csak feltételezés. Az Első Demokrata itt a magyarokhoz talál vissza. Ez a lényeg! Azt is megígéri, hogy visszaállít mindent. A ledöntött szobrokat is. A könyvben van egy jelenet, amikor a Főalamizsnás, aki a harmadik legfontosabb ember ebben a rendszerben, jelenti, hogy azt a bizonyos embert, kalapban, eltávolították, s hogy a helyébe fog kerülni a Szabadság-szobor, amit lekaptak a Citadella tetejéről – ugye ez látható a címlapon is. Erről sokaknak eszébe juthat Kádár János utolsó félőrült beszéde, melyben Nagy Imrét szándékosan nem nevezte nevén, hanem úgy emlegette, hogy az a bizonyos ember. Talán a főalamizsnás is hallott erről, nem tudom.

Ez a szobordolog egészen indulatossá tette, mintha Kompolthy Zsigmond is érintve lenne.

Magánemberként kifejezetten irritál, hogy a városomat, ha szabad így fogalmaznom, lerombolják, és egy nagyon rossz, ötvenszer megemésztett, horthysta, neobarokk módon, de már annak is csak a paródiájaként, újból berendezik. Ezért is csatlakoztam nemrégiben a hungarofuturista mozgalomhoz (a nacionalista ideológia által megszállt nemzeti és történelmi mítoszainkat „visszaperelő” abszurd mozgalom – a szerk.). Mert egyedül humorral lehet ezt az egészet kibírni, ez ellen valahogy védekezni. El is határoztuk, hogy megpróbáljuk valahogy virtuálisan létrehozni azt a föld alatti szoborparkot, ami a regényben is szerepel, ahol a szobrok menedéket lelhetnek.

Ebben az írói és álvalóságos közegben irritálóan hat egy szó, ami elég sokszor felbukkan a szövegben, ez pedig a szuperluxi. Honnan vette?

Volt nemrég egy úgynevezett „fájndining” vacsora, amiről bizonyos sajtóorgánumok cikkeztek is. Ott hangzott el, a vacsora egyik résztvevője jellemezte így az eseményt. Nagyon megtetszett, átvettem. A könyvben egyébként rengeteg szinte szó szerinti, olykor kicsit átpofozott idézet van az újságokból. Félelmetesen komoly anyaggal szolgál a mai magyar sajtó abszurd terén.

Mikori lapok, lévén a regény valamikor a múlt örökkévalóságában játszódik?

Jövőbeliek, 2666-ból valók, legalábbis így feltételezem.

Az örökkévalóságra berendezkedett autokefál kormányzattal, merthogy ugye, aki uralja a jelent, az nemcsak a múltat, hanem az örökkévalóságot is uralja, csak egy járvány vagy egy csodaszerű beavatkozás tud leszámolni?

Valami olyasmi. Lenin mondta, hogy a forradalomhoz az kell, hogy az uralkodó osztályok ne tudjanak a régi módon uralkodni, az alul levők pedig ne tudjanak a régi módon élni. Magyarországon, most beszéljünk a jelen kori Magyarországról, minden szabadság lényegében mindig felülről jött. Ha jött. ’89-ben is, amikor kvázi felszabadult az ország. Azt sem Magyarország vívta ki, hanem az oroszok és az amerikaiak adták oda nekünk. Itt is felülről érkezik a csoda, csak épp pestis képében. Egyébként szándékosan úgy van megírva, hogy kétféleképpen lehessen felfogni a végét: egyfelől csak az egyik főszereplő, Adorján doktor képzeletében játszódik le minden, valójában semmi nem történt, az egész csak egy vízió. A másik lehetőség szerint viszont minden megtörtént, a Duna benyelte a keresztyén pannon autokefál kormányt szőröstül-bőröstül, és a nép visszakapta a szabadságát. Egy disztopikus szatírában, egy szürrealista agyrémben miért is ne történhetne ilyen?

Az emberek maguktól nem tudják a saját szabadságukat kivívni?

Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy nem. Bibó István teóriája szerint nem a szabadság hozza meg a demokráciát, hanem a demokrácia hozza meg a szabadságot. Magyarország megkapta ’89-ben a szabadságot, vele együtt némi demokráciát is, aztán nézzük meg, mi lett belőle mostanra. De ez már kivezet a könyvből, ezt már Bán Zoltán András mondja…