Lúdvérces századok, átokhordó asszonyok – Interjú Miklya Luzsányi Mónikával

Publikálás dátuma
2019.07.27. 14:00

Fotó: Fotó: Füle Tamás
Az ecsedi boszorkányról írt szórakoztató történelmi regényt a leginkább gyerekkönyveiről, illetve egyháztörténeti és reformkori kutatásairól ismert Miklya Luzsányi Mónika. Az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent kötet korabeli asszonysorsokon, némi cselszövésen, nem kevés pajzán légyotton és bájoláson keresztül mutatja be a Báthory–Bethlen korszak Erdélyét.
Lehet papucsfőzéssel szerelmi kötést csinálni? Úgy értem, volt, aki ezt valaha komolyan gondolta vagy csak a fantá­ziája leleménye a papucsfőzéses szerelmi bűbáj?  Szó sincs fantáziáról. Mindent boszorkányperek jegyzőkönyveiből vettem, az átkok és kötések valódi vallomások sokszor szó szerint vett idézetei. Még az is, amikor azt látta a szemtanú, hogy a szerelmesek beszállnak a diócsónakba és elhajóznak. Csak nézte a lyányt, hogy mit csinál, kettéhasítja a diót, tán rakja a kis zsebébe, de nem! Beszáll a fiúval a diócsónakba, és hajóznak be a nádba. Gyönyörűen mutatják ezek a jegyzőkönyvek a korszak gondolkodását. A már-már pornográfba hajló szerelmi légyottokról szóló kiszínezett történetek is jegyzőkönyvi bejegyzések? Nyelvi tobzódás, ahogy eköcsölés közben meggyakja a fiú a lányt a vencsellőjével. Gyönyörű!  A szerelmi jelenetek leírása sem az én mocskos fantáziám szüleménye. Jegyzőkönyvi részletek egytől egyig. Túl a szexuális forradalmon azt gondolnánk, hogy már mindent láttunk, de azt hiszem, sokan meglepődnének, ha hirtelen ott találnák magukat a 17. századi Erdélyben. Semmiféle saját perverz gondolatot nem tettem hozzá a leírásokhoz, sőt picit még vissza is fogtam a dolgot. De tény, hogy a témának hála jelentősen pallérozódott az erotikus szókincsem. Másként kommunikáltak, sokkal szókimondóbbak voltak akkoriban az emberek – Török Bálint levelezéseiben például, melyek általában a hadi konfliktusairól szóltak, hogy ki, mikor, kit árult el, olyan káromkodások vannak, ami nyomdafestéket nem tűrne. Hogyan találkozott ezekkel a szövegekkel, vallomásokkal, jegyzőkönyvekkel?  A reformáció 500. évfordulója alkalmából 2017-ben volt egy Ige-Idők című kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ennek kapcsán kértek fel, hogy a „Fejedelmek asztala” című interaktív kiállításrészhez írjak párbeszédes szövegeket: olyan a reformáció korában élt fejedelmek chateltek egymással különböző témákról – a törökvésztől a nők helyzetén át a jobbágyságig sok mindenről –, akik kortársak voltak, elvben akár találkozhattak is volna. Ahhoz, hogy hétszer 3000 karakternyi ilyen szöveget hitelesen írjon meg az ember, irgalmatlan mennyiségű forrásanyagot kell végigböngésznie. E kutatás közben bukkantam rá két számomra érdekes adatra: az egyik, hogy Debrecen reformációját Török Bálint nevéhez kötik, akiről ugye tudjuk, hogy Buda elfoglalása után elvitte és bezárta a török a Héttoronyba. Lehet, hogy azt a híres-neves Bálint papot, aki a lutheri tanokat elhintette, ő vitte magával Debrecenbe, de valakinek utána is nagyon keményen dolgoznia kellett rajta, hogy azok meg is gyökerezzenek. Először a fiára, Török Jánosra gondoltam, de ő, ahogyan a regényből is kiderül, nem az a fajta ember volt, aki ilyesmikre érzékeny lett volna. Aztán a debreceni magisztrátus jegyzőkönyveiben megtaláltam, hogy Török Bálint felesége, Pemfflinger Katalin volt az az asszony, aki továbbvitte ezt az örökséget. A másik adat pedig, ami beindította a fantáziámat, az volt, hogy az ő dédunokájukat, Török Katát boszorkányságért elítélték. Pedig, legalábbis ahogy a regényben olvashatunk róla, még csak nem is volt boszorkány…  Török Kata boszorkánysága tényleg nem a varázslásról vagy a vajákoskodásról szólt. Egyszerűen csak más volt, mint a korban megszokott nőalakok. Meg­győződésem, hogy legtöbbször azokat a nőket bélyegezték meg, aki valamilyen módon mások voltak, mint a saját koruk elvárása. Ez elég volt ahhoz, hogy azonnal rányomják a homlokukra a stigmát. Nem beszélve arról, hogy a boszorkánysággal vádolt asszonyoknak, főurak, fejedelmek özvegyeiként, hatalmas vagyonuk volt, amire Bethlen Gábor bizony igényt tartott. Mivel akkoriban az asszonyokat nem tekintették egyenrangúnak a férfiakkal, könnyű volt perbe fogni őket és elszedni a vagyonukat. Ha egy asszony bármiféle önrendelkezést mutatott, ami a kor társadalma, a földesúr vagy akár csak a férje számára nem volt szimpatikus vagy az érdekeivel ellenkezett, akkor azt a nőt könnyedén „ki lehetett iktatni”. A korabeli törvények alapján főrangú asszonyok nem voltak beidézhetők a bíróság elé, ugyanakkor perbe fogni minden további nélkül lehetett őket. A per úgy zajlott, hogy a tanúk, többnyire szolgák, katonák, zenészek, elmondták, amit látni vagy tudni véltek, Bethlen elővezette a vádbeszédet, majd pedig elítélték őket. Semmi lehetőségük nem volt rá, hogy megvédjék magukat, ha főrangúak voltak és még özvegyek is. Móricz Zsigmond Tündérkertjében (az Erdély-trilógia első kötete) Bethlen Gábor a dicső fejedelem, Báthory Gábor pedig a részeges kurafi, Az ecsedi boszorkányban viszont fordítva alakul a szimpátia: Báthory a kijátszott és átvert ifjú, Bethlen pedig a számító és kegyetlen, a saját érdekeit néző politikus.  Amikor Móricz a Tündérkertet írta, a korszaknak volt egy idealizáló hangulata: szükség volt a Bethlen-féle nagy hősökre meg a fekete bárányokra. Csak aztán a kutatás továbblépett, és előkerültek azok a bizonyos vallomások, életrajzi szövegek, melyeket Bethlen a diákjainak tollba mondott – háromszor háromféleképpen elmesélve ugyanazt a történetet, ügyelve rá, hogy a hős mindig ő maradjon. A forráskritika utánament az összeegyeztethetetlenségeknek, és szép lassan kiderült, mi volt valójában Bethlen szerepe a korszakban. Gondoljunk csak bele: Bá­thory Gábor alig volt 19 éves, amikor Erdély fejedelmének választották, és még a 24-et sem töltötte, amikor meghalt. Egy fiatal kölökről beszélünk, nem egy kéjsóvár, dörzsölt fejedelemről. Egy tapasztalatlan kamaszról, akit megmámorított a szerep, amibe belekerült, de hát az vesse rá az első követ, aki nem részegedne meg a tudattól, hogy övé egész Erdély. Nyilván dorbézolt és kurvázott is, de akkoriban ki nem tette? A regényben írok az egymásba járó kupákról, ami egy bevett játék volt akkoriban – ha végigment a társaságon, 6-7 liter bort is megittak egy ültő helyükben. Szóval, ennek a srácnak esélye nem volt rá, hogy nagy fejedelem legyen. Még a személyisége sem alakulhatott ki, hamarabb megölette Bethlen. De a történelmi kutatások nehezen mennek át a köztudatba, így még mindig egy 100 évvel ezelőtti tudományos eredményt tartunk hitelesnek vele kapcsolatban. Talán az irodalom képes rá, hogy átvigye. +1 kérdés   Többször is nyilatkozta, hogy megmaradt volna a gyerekirodalomnál, ha nem rugdossa Szabó Magda. Rugdosta?  Személyesen sajnos sosem találkoztunk, de hosszú éveken át leveleztünk. Az az igazság, hogy dühből kezdtem szépirodalmat írni. A Holmi kiírt egy pályázatot, amire 35 éves korig lehetett jelentkezni. Én akkor már a 36-ot töltöttem, és rettenetesen felhúztam magam a korhatáron. Írtam is a Závadának, micsoda dolog ez, mire ő mondta, hogy ez márpedig így van, ennél a pályázatnál korhatár van, de ha annyira határozottan tudom, hogy a novellám, amivel pályázni szeretnék, jó, akkor küldjem el neki. Megtettem, és le is hozta a Holmi, és mivel Szabó Magdának volt ajánlva a szöveg, az akkori főszerkesztő, Réz Pali bácsi elküldte neki a lapot, hogy nézze, milyen „érdekes hangja van ennek a gyereknek”. Én erről mit sem tudtam, úgyhogy gondolhatja, mennyire meglepődtem, amikor levelet kaptam Szabó Magdától. Így kezdődött, aztán gyakorlatilag a haláláig folytatódott a levélbarátságunk. Nagyon sokat segített íróilag, főleg abban, hogy tudomásul vegyem: nincs olyan, hogy szent szöveg. Mindig kell tudni szabni, húzni rajta. Amikor már azokat a részeket tudjuk kihagyni, amikbe úgy beleandalodik a lelkünk, akkor jó úton járunk.

Miklya Luzsányi Mónika pedagógus, szociáletika szakos teológus, író, férjével, Miklya Zsolttal együtt számtalan gyerekeknek szánt könyvecske, kötelező olvasmányokhoz készített olvasónapló szerzője. Bő egy évtized alatt tizenegy gyermek- és ifjúsági regénye, meséje, kilenc dokumentumkötete és számos módszertani segédkönyve jelent meg. Jelenleg legfőbb kutatási területe a digitális generáció – ősszel egy szülőknek szánt kézikönyve jelenik meg: Iskola vs. internet, azaz mihez kezdjünk a kütyüre kattant gyerekeinkkel.

Szerző
Frissítve: 2019.07.27. 14:07

Lackfi János: Szerettünk meghalni (novella)

Publikálás dátuma
2019.07.27. 12:20

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Aztán eljött a nap, mikor többé nem haltunk már meg, nem volt érdemes. A pajtába belépve rögtön láttuk, hogy valami megváltozott.”
Volt egy hely, odajártunk meghalni. Ott nagyon jól lehetett meghalni. Ott lehetett a legjobban meghalni. Nem mintha olyan nagy viszonyítási alapunk lett volna, szinte mindig itt haltunk meg, máshol nem, sosem. Először beértük avval, hogy a megvilágítás itt kiváltképp alkalmas a meghaláshoz. Borús időben nem is volt érdemes kijönni meghalni, semmi hangulata nem volt az egésznek. Verőfényben viszont már a belépés is szemkápráztatóan izgalmas volt, hosszú ideig táncoltak szemünk előtt a tűzkarikák, míg hozzá nem szoktunk az odabenti fényviszonyokhoz. Pontosabban árnyviszonyokhoz. Mert az a pajtarész csupa árnyékfoltos, homályos és poros volt, viszont a rozzant tetőn keresztül elképesztően erős fénykévék zuhogtak be a komor térbe. Ami még nagyon imponált, téblábolásunkkal mindig felvertünk valamennyi port, és a szemcsék, szöszök, fényszilánkok, miegymások végtelenített, részeg táncot jártak a beeső fényoszlopokban. A meghaláshoz érteni kellett, ezért bizonyos kornál kisebb kölköket sosem hoztunk ide, jobbára csak ketten jöttünk, a húgom meg én. Ha hozzánk csapódott valamelyik kis koszos vagy akár egyszerre több is, addig masíroztunk velük a felmagzott, nagy füvek között, mígnem elfáradtak, elpityeredtek, leszakadtak rólunk. Mi voltunk az igazi meghalók. Eleinte beértük annyival, hogy csak heverünk lehunyt szemmel, és aki előbb kinyitja, az vesztett. Meg lehetett kísérelni persze, hogy leskelődünk, de többnyire lebukott az ember. Általában rögtön megéreztem, ha a húgom kinyitotta a szemét, és én is gyorsan kinyitottam, hogy rajtakapjam, mielőtt még újra becsukja. Néha persze gyorsabb volt nálam, mire kinyitottam a szemem, már lehunyta, de rögtön ki is nyitotta, hogy lebuktasson engem. Ilyenkor aztán mocskos szavakkal vádoltam, hogy csalt, de hiába volt kisebb, jól felvágták a nyelvét, prüszkölt rám és ő is megvádolt engem, aztán halálunkat meghazudtoló fürgeséggel felpattantunk, egymásnak ugrottunk, és lihegve pofoztuk egymást a fénykévékben felhőző por közepette. Volt, hogy meg is sértődtünk egymásra, nem álltunk szóba a másikkal, de ez sosem tartott túl sokáig, tekintve, hogy mindketten módfelett szerettünk meghalni. Húgom leleménye folytán a díszlet idővel gazdagodott, és el kellett ismernem, hogy a nagy szekrényből lopott molyrágta, régi fekete selyemszoknyák remekül bélelték ki az öreg katonaládákat, a fejünk alá göngyölt szakadt pokrócokon jóval kényelmesebb fekvés esett, és a nagyanyámtól eltulajdonított feszület is pompásan festett a mestergerendán. Titokban egy régi újságot nézegettünk, melyben Ady Endre látható a ravatalon. Nem tudtuk, ki az, de az arckifejezését próbáltuk tökéletesen leutánozni. Egy másik lapszámban egy lenyakazott bennszülött fennakadt tekintetű fejét tanulmányoztuk, hóhéra mellette állt vigyorogva egy hatalmas pengével. Időnként gyászbeszédet is mondtunk egymásról, sírva borultunk a másik tetemére, táremtő Istánem, mivé lászek őnélküle, jaj árva fájemnek, utánapusztulok magam is, mígnem a halott felröhögött és feltámadt, mert csiklandozta a sirató fetrengése. Eljátszottuk, hogy öröklünk valamit egymástól, vacak szemüveget, félkarú zakót, öreg rokkát. Ezeket vagy felmagasztaltuk,­ na nézd csak, milyen jó kis cuccok, ezt még az unokám is hordani fogja, jó lesz valamire, de szerencse, hogy papa feldobta a bakancsot. Máskor meg épp ócsároltuk, hogy ezt a vackot, fujj, egy élet alatt nem tudott mást összeszedni, mint ilyen ócskaságot, megy az egész a tűzre, még bolhák is lehetnek benne, tetvek meg szuvak, fujj. Aztán eljött a nap, mikor többé nem haltunk már meg, nem volt érdemes. A pajtába belépve rögtön láttuk, hogy valami megváltozott. Egy zsákot akasztott valaki a ravatalozónk kellős közepébe, nagy, döglött, mozdulatlan zsákot. Rettenetes dögszag uralkodott. A zsáknak teljesen formátlanra lilult emberfeje volt, alatta bűzös tócsa, és ha meglöktük, himbálózott. Kilopóztunk a gyerekkorunkból, és nagy kerülővel tértünk haza. Nem szóltunk senkinek. Nagybátyám temetésén sápadtan néztünk egymásra, de meg se mukkantunk. Csak nagyanyám jajveszékelt, hogy a fia kivitte oda a feszületet, de miért vitte a feszületet, ha ilyen istentelenül halt meg, miért akarta, hogy mégis ott legyen vele az Isten, és végignézze, amit magával csinál?
Szerző
Frissítve: 2019.07.27. 12:21

Gyűlöletkeltés a szeretet nevében – Interjú Kompolthy Zsigmonddal

Publikálás dátuma
2019.07.27. 11:35

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A pettyes szoknyás, poloskákkal dúsított nyárban egyre halnak az emberek a fővárosban. Lobogó szőke hajú amazon veti magát pej kancája nyergében az autópálya élénk reggeli forgalmába a gyalogoshídról, nyakában tábla: nem bírom tovább, véget vetek neki! Egy kamion, platóján a teljes magyar ellenzékkel, beleszáguld a Dunába, mely később a Hőn Szeretet Párt vezérkarát is elnyeli. A prózaíróként debütáló Kompolthy Zsigmond (civilben Bán Zoltán András) Pannon pestis című szürreál szatírája az alcím tanúsága szerint (is) kitaláció, a képzelet műve, ekképpen mindennemű vélt egyezés a valósággal pusztán a véletlennek köszönhető.
Miért tartotta fontosnak már az alcímben kiemelni, hogy a Pannon pestis képzelt regény?  Jobb az efféle dolgokat előre tisztázni. Ahogyan Lukianosz írja az igaz történetekben: „Engem aztán igazán nem lehet a hazudozás vádjával illetni, hiszen nyíltan megmondom, hogy egy árva szó sem igaz elbeszélésemből. Bizony nem kérdés, hogy olyasmikről írok, amiket nem is láttam, nem is tapasztaltam, másoktól sem hallottam, sőt nemhogy nincsenek, de még csak nem is lehetségesek”. Az alcímmel, melyet egyébként Jókaitól, az Öreg ember nem vén emberből vettem, pusztán annyit szerettem volna jelezni, hogy ez az írás egy szatíra, és mint ilyen, olyasmit állít, ami nyilvánvaló szemenszedett hazugság. Azt akarja mondani, hogy a regényben szereplő pannon keresztyén autokefál államnak, az élén álló Első Demokratának, a szeretet fogalmával dobálózó gyűlöletkeltésnek, a külföldről pénzelt Goldstein/Goldzweig/Goldhuber/Goldsinger stb.-hálózatnak és a családügyi sajtóreferensnek semmi, de semmi köze a mai magyar valósághoz?  Nyilván ironikus a dolog, ahogyan Lukianosznál is, mert persze elképzelhető, hogy rá lehet ismerni bizonyos dolgokra, melyek a mai Magyarországon talán léteznek, de ez mind csak kamu. Orwell 1984-ére és Camus Pestisére elég direkten rá lehet ismerni – mintha egyfajta parafrázisféle volna a regény.  Igen, több minden is megjelenik benne, nemcsak ez a két regény, de tény, hogy az orwelli szabadság: szolgaság; háború: béke és tudatlanság: erő fogalompárokat egészíti ki nálam a szeretet: gyűlölet jelszava. Hangsúlyozom, nem Magyarországon vagyunk, hiszen itt szeretetről senki nem beszél a mai politikusok közül. Ez Pannónia, ahol az 1984 mintájára, mikor elvben a Pannon pestis is játszódik, három perc gyűlölet helyett három vagy hét perc kötelező szeretet van kiróva az egyszeri állampolgárra. Egy olyan országban járunk, ahol a szeretet nevében beszélnek, a szeretetet hirdetik, ugyanakkor folyamatosan gyűlöletet keltenek. Ezen a képzeletbeli helyen a szeretet azonos a gyűlölettel, és hát persze a gyűlölet egyben szeretet is. És Camus?  Ahogyan az ő Pestisében, a járvány itt is Isten büntetéseként csap le a fővárosra. A vidék még tiszta, azt nem érinti a pannon pestis. Talán azért, mert a keresztyén autokefál kormányzat a fővárosban regnál, és bár a vidéket is szeretné bevenni, ott egyelőre, legalábbis a regényben, még nem jutottak hatalomra. A járvány ott csap le, ahol látszólag mindent áthat a szeretet, csakhogy, ahogyan Gereben atya idézi szintén egy Camus-párhuzamban, Paneloux szerzetes beszéde nyomán az Apokalipszist a Bibliából: Isten azért büntet bennünket, pannonokat, mert az első szeretetünket elveszítettük. Ezt kell visszaszerezni, ezt a gyűlölettel semmiféle dialektikus kapcsolatban nem lévő tiszta szeretetet, hogy a nép megszabadulhasson a pestistől. Lehetséges, hogy nincs is Isten? Hogy valójában az Ördög büntet?  A végtelenül cinikus autokefál rendszer szerint nyilvánvalóan nincs. Isten csak egy jól eladható brand, az Ördög jól sikerült szelfije. Mi nem azoktól félünk, akik ateisták, mondják egy ponton, hanem azoktól, akik elhiszik ezt a baromságot. Ha lenne Isten? Számon kérhető lenne a gyűlöletkeltés. Amúgy számon kérhető?  Nehéz ezt megmondani. Megdől ugyan a rendszer, de egy csoda révén. Felülről. Amikor a pestis – kettős járvány: a fertőzött kiáll egy nyilvános helyre, kettőt dobbant a lábával, a jobb karját előrenyújtja, valakire rámutat, artikulálatlanul hadovál valamit, majd mindkét füléből véres-habos sugár tör elő, ami ha lefröcsköl másokat, öngyilkosjárványként terjed tovább – már olyan fokon tombol, hogy mindenki öli egymást, az Első Demokrata, aki véletlenül sem hasonlít a jelenlegi magyar miniszterelnökre, rádióbeszédben intéz szózatot a néphez. Rádöbben, hogy a pestis csak akkor állítható meg, ha visszakapjuk azt a bizonyos első szeretetet. Azt állítja, ő már megtalálta, ami pedig nem más, mint „ti, magyar emberek, honfitársaim”. Magyarok vagy pannonok? A magyar a regényben inkább az ellenzék.  Igen, a magyar a regényben kicsit az idegen. Ha a mai Magyarországról szólna, akkor talán a migráns szót használhatnánk rá, de ez is csak feltételezés. Az Első Demokrata itt a magyarokhoz talál vissza. Ez a lényeg! Azt is megígéri, hogy visszaállít mindent. A ledöntött szobrokat is. A könyvben van egy jelenet, amikor a Főalamizsnás, aki a harmadik legfontosabb ember ebben a rendszerben, jelenti, hogy azt a bizonyos embert, kalapban, eltávolították, s hogy a helyébe fog kerülni a Szabadság-szobor, amit lekaptak a Citadella tetejéről – ugye ez látható a címlapon is. Erről sokaknak eszébe juthat Kádár János utolsó félőrült beszéde, melyben Nagy Imrét szándékosan nem nevezte nevén, hanem úgy emlegette, hogy az a bizonyos ember. Talán a főalamizsnás is hallott erről, nem tudom. Ez a szobordolog egészen indulatossá tette, mintha Kompolthy Zsigmond is érintve lenne.  Magánemberként kifejezetten irritál, hogy a városomat, ha szabad így fogalmaznom, lerombolják, és egy nagyon rossz, ötvenszer megemésztett, horthysta, neobarokk módon, de már annak is csak a paródiájaként, újból berendezik. Ezért is csatlakoztam nemrégiben a hungarofuturista mozgalomhoz (a nacionalista ideológia által megszállt nemzeti és történelmi mítoszainkat „visszaperelő” abszurd mozgalom – a szerk.). Mert egyedül humorral lehet ezt az egészet kibírni, ez ellen valahogy védekezni. El is határoztuk, hogy megpróbáljuk valahogy virtuálisan létrehozni azt a föld alatti szoborparkot, ami a regényben is szerepel, ahol a szobrok menedéket lelhetnek. Ebben az írói és álvalóságos közegben irritálóan hat egy szó, ami elég sokszor felbukkan a szövegben, ez pedig a szuperluxi. Honnan vette?  Volt nemrég egy úgynevezett „fájndining” vacsora, amiről bizonyos sajtóorgánumok cikkeztek is. Ott hangzott el, a vacsora egyik résztvevője jellemezte így az eseményt. Nagyon megtetszett, átvettem. A könyvben egyébként rengeteg szinte szó szerinti, olykor kicsit átpofozott idézet van az újságokból. Félelmetesen komoly anyaggal szolgál a mai magyar sajtó abszurd terén. Mikori lapok, lévén a regény valamikor a múlt örökkévalóságában játszódik?  Jövőbeliek, 2666-ból valók, legalábbis így feltételezem. Az örökkévalóságra berendezkedett ­autokefál kormányzattal, merthogy ugye, aki uralja a jelent, az nemcsak a múltat, hanem az örökkévalóságot is uralja, csak egy járvány vagy egy csodaszerű beavatkozás tud leszámolni?  Valami olyasmi. Lenin mondta, hogy a forradalomhoz az kell, hogy az uralkodó osztályok ne tudjanak a régi módon uralkodni, az alul levők pedig ne tudjanak a régi módon élni. Magyarországon, most beszéljünk a jelen kori Magyarországról, minden szabadság lényegében mindig felülről jött. Ha jött. ’89-ben is, amikor kvázi felszabadult az ország. Azt sem Magyarország vívta ki, hanem az oroszok és az amerikaiak adták oda nekünk. Itt is felülről érkezik a csoda, csak épp pestis képében. Egyébként szándékosan úgy van megírva, hogy kétféleképpen lehessen felfogni a végét: egyfelől csak az egyik főszereplő, Adorján doktor képzeletében játszódik le minden, valójában semmi nem történt, az egész csak egy vízió. A másik lehetőség szerint viszont minden megtörtént, a Duna benyelte a keresztyén pannon autokefál kormányt szőröstül-bőröstül, és a nép visszakapta a szabadságát. Egy disztopikus szatírában, egy szürrealista agyrémben miért is ne történhetne ilyen? Az emberek maguktól nem tudják a saját szabadságukat kivívni?  Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy nem. Bibó István teóriája szerint nem a szabadság hozza meg a demokráciát, hanem a demokrácia hozza meg a szabadságot. Magyarország megkapta ’89-ben a szabadságot, vele együtt némi demokráciát is, aztán nézzük meg, mi lett belőle mostanra. De ez már kivezet a könyvből, ezt már Bán Zoltán András mondja…

Kompolthy Zsigmond

 drámaíró, kritikus, Bán Zoltán András egyik írói alteregója. BZA ezen a néven kezdett publikálni valamikor a hetvenes évek második felében – később a drámaíróénje teljesedett ki Kompolthyban. Legismertebb műve, melyet ez az írói attitűd jegyez, a Radnóti Színházban 1989-ben bemutatott Kísértetcsárdás. Kompolthy Zsigmondként a Pannon pestis az első regénye, mely 20 év kompolthys hallgatás után jelent meg idén tavasszal. 

Szerző